Jöttél a kertből, hátulról, még ma is emlékszem. Az ősz hajad csak úgy lobogott, mint a fehér tűz az avar felett. Október vége volt akkor is. Az almák kellőképpen lehűltek a pincében, de te megmelegítetted a kezeddel őket, mielőtt ideadtad nekem, hogy ne fájjon beleharapni. Lépkedtél a keskeny köves úton, mint egy délceg vitéz. Sokesztendős voltál, de sosem láttalak öregnek. Nem sántítottál, nem csoszogtál, nem görnyedtél meg az időtől meg az élettől. Annyira szerettél élni, de még az életnél is jobban szerettél minket, főleg engem, én voltam a kedvenc unokád.

Nem titkoltad ezt sohasem, apám meg haragudott rád, mert nem értette, hogy lehet gyerek és gyerek között különbséget tenni, de te nem törődtél ezzel, majomszeretettel csüngünk egymáson.

Mindenkinek jutott valaki a családban, én neked voltam, te pedig maradtál nekem. Így volt ez jól. Ugyanolyanok voltunk, ugyanolyan hevesek, életigenlők.

Egyszer megmutattad, hogyan kell beoltani a kis fát, és én áhítattal néztem a bonyolult műveletet. Az öreg, eres kezed akkor sem remegett, tűpontosan végezted el a feladatot. Emlékszem a fákra, amiknek a törzsén a sebeket bekented, és magyaráztad a betegségüket. Csodáltam, mennyi mindent tudsz a növényekről, és mennyire szeretted őket. Főleg a szőlőt.

Minden nyáron Tokajban voltunk, szedtük a csigákat a lugas végében álló kunyhó faláról. Néztük a vonatot, ami mellettünk haladt el. Jó volt ott az illat, az élet szaga, és amikor hazamentünk onnan, mama már a kapuban állt, úgy izgult éltünk, mi pedig megöleltük, és át voltunk itatva a nap meg munka bódító illatával. Úgy hittük, nem lehet semmi bajunk.

Annyira hittem, hogy neked nem lehet semmi bajod. Aztán mégis megtörtént a lehetetlen. Nem értettük, amit magyaráztak kézzel-lábbal az orvosok, hogy le kell vágni a lábad, mert a daganat gyorsan nő. De te nem engedted, azt mondtad a műtét előtt, fel ne keltsenek láb nélkül, mert úgy nem akarsz már élni, és annyira büszke voltam rád, annyira értettelek akkor is, hogy miért döntesz így. Éreztelek, tudtam, hogy neked olyan élet nem kell. Mindenki haragudott rád emiatt a családban, csak én nem. De nem tudtuk visszafordítani a jóvátehetetlent, olyan rettentő sokat hibáztak veled kapcsolatban az orvosok. Túl késő volt már megállítani a rossz folyamatokat. Jött a rák, és el is vitt két éven belül, mindened megette, borzalmas volt nézni, ahogy felfalt ez a szörny, és mi tehetetlenül néztük, ahogy végez veled. Nem tehettünk semmit.

Csak álltam a koporsód mellett, közben gyűlöltem Istent, nem értettem semmit. Azt kérdeztem tőle: Ezt meg hogy tehette?

Évekkel később, amikor én is beteg lettem, tudtam, te vigyázol rám, és minden éjjel, amikor jött a durva fájdalom, lejöttél hozzám, és fentről tartottad bennem a lelket. Idelent fogott Kisanya, te meg odafent intézkedtél, ne tartson az egész sokáig. Nem engedted, hogy meghaljak. Ledumáltad Istennel, akire hosszú évekig rettenetesen haragudtam miattad...

Még mindig magam mellett érezlek. Tudom, hogy vársz rám, de nem most fogunk találkozni. Őrzőangyalom vagy, szerelmem és mindenem, nem szerettem nálad jobban senkit a világon, olyan őrülten, olyan tisztán és feltétel nélkül, mint téged, nagyapám...

Drága, egyetlen Najuka!

Szentesi Éva