–

Az úgy volt, hogy a vakáció első napján a szüleim átvittek minket, gyerekeket a Nagyihoz. Augusztus 31-én meg hazahoztak. Hétvégén persze jöttek látogatni, együtt ettük a húslevest a házi tésztával, a kerti zöldségekkel meg a ropogósra sült csirkét, és nyaralni is voltunk minden évben a Balatonnál, de a szünetek nagy részét kamaszkoromig a nagyanyámmal töltöttem. Meg az iskolai idő nagy részét is, hisz délutánonként ő várt haza ebéddel a suliból – igen, nap mint nap átbuszozott hozzánk, nem volt kocsija –, úgyhogy nem lettem kulcsos gyerek és napközis se, mint az osztálytársaim, vagy mint a gyerekem, pedig az én szüleim is rengeteget dolgoztak.  

Szerencsém volt. Jó volt menni a Nagyihoz, nem csak kényszerűségből mentem, vagány, lökött, vicces nő volt, egymillió történettel, aki, bár magával meg a világgal sok baja volt, engem meg a húgomat úgy tudott szeretni, hogy sosem volt „de” szócska az ige után.

Manapság divat „minőségi együtt töltött” időről beszélni, ami rendszerint sok-sok külön töltött időt is jelent egyúttal, amelyet a lelkiismeretes-lelkiismeretfurdalásos szülők kompenzálni igyekeznek a „koncentrált” jelenléttel, bár a lelkük mélyén tudják, a második szó a lényegesebb: a „jelenlét”.

Nagyi meghalt, mire divatba jött az átpszichologizált gyereknevelés, meg a „minőségi együttlét”, de ha ismerte volna a fogalmat, se tudott volna vele mit kezdeni. Meg nem is akart volna. Ő ugyanis cseppet sem volt modern, nagyjából mindig velünk volt. 

Vigyázott ránk és gondoskodott rólunk, de a nagyanyánk volt, nem az óvónőnk, nem szervezett kampányszerűen közös programokat, általában otthon voltunk, és ez nekünk jó volt, nem mesélt, társasozott vagy kézműveskedett velünk egész nap – de megtette gyakran, mert szeretett játszani. Nem volt egy Mary Poppins. Persze volt köténye, de ő az én cigiszagú, papucsos-otthonkás, nagypofájú nagyanyám volt, akivel, miközben raktuk el az uborkát vagy ázott a kezünk a vájdling kúthideg vizében a lekvárnakvalót sikálva, kitárgyaltunk mindent, amit ki kellett. Éjszaka pedig kézen fogva aludtunk – gyerekszoba nem volt, illetve az egész lakás az volt. „Véletlenül” pont úgy voltak elhelyezve az ágyak, hogy éppen elérjen az ő kezéig az én kezem, ha szeretnék belekapaszkodni, hát persze, hogy szerettem volna.

Hogy a szoba, az az egyetlen, milyen volt? Mai szemmel szegényes, rendetlen, kissé kopott, de nekem a világ legtökéletesebb kuckója.

Megint mondom: szerencsém volt – a Nagyinak talán nem annyira. Elvált asszony volt, egyedül élt, vagyis velünk, bár csak idős korában költözött hozzánk egészen, de ötvenöt évesen nyugdíjba ment, és úgy döntött, mostantól férfiakkal nem próbálkozik, csak mi leszünk neki.

Hogy boldog volt-e? Nem tudom. De úgy hiszem, nem. Ha velünk volt, akkor talán majdnem.

Hogy mi boldogok voltunk-e? Vele mindig.

Hogy ez így igazságos-e? Hogy az utolsó huszonöt évét szinte kizárólag a velünk való foglalkozás töltötte ki? Nem, de ő valamiért mégis így akarta.   

Majdnem húsz éve, hogy meghalt, és mindig hiányzott, de talán sosem annyira, mint most, hogy anya vagyok, és gyerekem van.

Baromi jó lenne, ha itt lenne.

Bírnám, ha vigyázna néha a gyerekre, ha mesélne neki is, ahogy nekem, nemcsak a királyfikról meg Piroskáról, hanem arról is, milyen volt régen az élet, kik vagyunk, és honnan jöttünk; vagy rakna el körtét, mert azóta sem ettem olyan befőttet, de persze a legeslegjobban azt szeretném, ha megint kiülne velem esténként, mikor már csendes a ház, a meleg lépcsőre dumálni.

És néha megfoghatná éjjel a kezem.

Például, ha pokolian fáj a fejem, mert egész nap a gép előtt ültem.

Vagy amikor rossz napom volt.

Vagy lázas gyereket pesztráltam, és végre jobban van, és most titkon én is szeretnék belemászni valakinek az ölébe, és kibőgni magam.

Mondom ezt úgy, hogy ebben is szerencsés vagyok, nem élek egyedül, van társam, olyan, amilyen a Nagyinak nem jutott egész életében, és akár bele is mászhatok az ölébe, általában elbír.

De én néha a Nagyit akarom.

Vagyis akarnám. 

Nem tudom, mikor történt, de sokszor érzem, olyan nagyon egyedül – talán pontosabb, ha azt mondom: egymás nélkül – maradtunk mi nők a lépcsőkön, a konyhákban, a teraszokon, az estéken, gyerekkel vagy gyerek nélkül, férjjel vagy férj nélkül.

Mert bár van skype, meg telefon, meg szeretet, hiány is van, nagyon sok hiány, és nemcsak a halottak helye üres, hanem azoké is, akik velünk lehetnének.   

Mondom mindezt úgy, hogy tudom, önző disznó vagyok. Mert van anyukám, hála az égnek, és okos és vagány és kedves és gondoskodó, olyan, mint a nagyanyám. Tíz évvel később lett anya és tíz évvel később lett nagymama, mint ő annak idején. De a „nyugdíjas” éveiben céget vezet, tárgyal, fáradhatatlan, és nem ér rá megöregedni. És Nagyival ellentétben van magánélete, boldog a házassága majd' ötven éve az apámmal, és tornázni jár és virágokat ültet és barátnői vannak.

És ritkán látom.

És ez miattam is van, mert nem írom be abba a rohadék, sokszor voltaképpen értelmetlen, csak éppen szükségszerű dolgokkal telezsúfolt noteszbe, hogy „Anyu”.

Ő jobb fej nálam, beugrik, amikor tud, és tele van a csomagtartója mindig finomságokkal, és gyakran felhív, és segít és segít és segít.

És hiányzik.

Emlékszem, amikor született a lányom, én voltam a világ legkétségbeesettebb embere. Nem hittem benne, hogy képes vagyok életben tartani bárkit is magamon kívül. Anyukám átjött, rendet csinált, hozott enni, segített fürdetni, aztán hazament. És én nem kértem meg arra, amire igazában szerettem volna, hogy ne tüsténkedjen, nem kell a rend, nem kell a kaja, csak maradjon tovább, feküdjön ide mellénk, csak legyen itt.

És beszéljen hozzám, vagy hallgasson, mindegy, csak érezzem, hogy fogja a szatyor másik fülét valaki, ő, pont ő fogja.

Ne csak „minőségben” legyen itt, hanem mennyiségben is, addig, amíg én szeretném, nem addig, amíg ráér. És hányszor kérhetné tőlem ugyanezt jogosan a saját gyerekem… De nem kéri, mert tudja, szeretem a munkámat, és szeretek sok minden mást is az életben rajta kívül is, és ezt rendjén valónak gondolja, ahogy én is anyámmal kapcsolatban.    

Tudom, hogy vannak családok, ahol messze lakik a nagyi, és jó, ha évente háromszor-négyszer találkozik az unokákkal – meg a gyerekeivel. (És tudom, olyan is van, hogy épp ellenkezőleg: túlteng a nagyi, és nem érzi a határt, és leállíthatatlan és beleszól…) Szóval a kortársaim jelentős részével ellentétben nekem van anyám, és anyám van, a szó minden értelmében. És hálátlan dögnek, elkényeztetett kiskölyöknek érzem magam, amikor dohogok, milyen jó lenne, ha többet kapnék belőle, ha többet kapnánk egymásból.

A lányomnak természetes, hogy a nagymama autót vezet, emailezik, telefonál és két tárgyalás közt fél óra alatt isteni ebédet rittyent. Meg azt is megszokta, hogy az anyja harminc évvel fiatalabb kiadásban ugyanezt csinálja kábé – csak nem főz olyan jól, és nem is fog soha.

Szeretjük a „mamát”, a „mama” szeret minket, voltaképp minden oké, a nyarat sem csak táborokban tölti a gyerek, igyekszünk minél többet vele lenni. Voltaképp büszkék lehetünk magunkra, hogy ezt így összehozzuk, családilag: a „logisztikát”. Mégis úgy érzem, hiányzik valami vagy valaki – talán csak nekem – a gyerekem életéből, meg persze a sajátoméból ugyanez, ugyanő, és ahogy öregszem, egyre jobban, és állítom, az anyámnak is, nap mint nap. A megoldást persze nem tudom.

Ha egyre ügyesebben menedzseljük az időt, ami tény, miért tűnik úgy, hogy mégis egyre kevesebb marad?

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Danny Schwarz