wmnphytotec

–

Egy vasárnap délelőtt kezdődött. Ötödikes voltam, alig múltam tízéves. Épp a téli szünetben mostam föl az előszoba szőnyegén keresztül futó fehér linóleumot. Persze nem volt felmosófánk, kézzel csináltam. Igazi, klasszikus, eleve mocskos színűre tervezett ipari hulladékból készült, nedvtaszító, ocsmány felmosórongyot használtunk erre a célra, mint mindenki más is a településen, ahol éltem. Akkoriban hivatalosan községnek nevezték, de mi azért mégiscsak falusiaknak éreztük magunkat. Amint húzgáltam a sáros linóleumon a szürke rongyot, hirtelen úgy éreztem, hogy bepisiltem. Meglepetésemben lehuppantam a földre, és lenéztem a lábam közé, hogy mi volt ez, de nem sokáig kellett törni a fejemet, mert a fehér linóleumon egy vörös vérfolt jelezte: másik világba léptem. Nő vagyok. De tényleg. Tudtam, mi ez, hiszen minimum tízszer elolvastam addigra a Gólya hozza...? című klasszikus szakirodalmat, nagyjából ez volt az egyetlen, amit akkoriban elérhettem a helyi könyvtárban.

Aztán izgatottan berohantam anyámhoz a konyhába, aki épp csirkét kopasztott a nagy piros vájdling fölött. Elhadartam neki, mi a helyzet, ő pedig döbbent arccal meredt rám.

– Ilyen hamar? – kérdezte.

– Igen – válaszoltam büszkén.

Talán én lehettem az első az osztályban a lányok közül, egyébként is nagyon korán érő típus voltam, és nem csupán testileg, de lelkileg is sokkal idősebbnek éreztem magam a koromnál. Az is voltam. Gyakorlatias, praktikus, végtelenül önálló és makacs. Igazi renitens vadóc elképesztő igazságérzettel és határtalan elvágyódással. Nem volt helyem ott. Kilógtam, nem illettem semmilyen sorba…

Anyám rekedten mondta, hogy tegyek a bugyimba „vatát”. Így, egy t-vel. „Fiam, tegyél be vatát.”

És ezzel el volt intézve.

Ha véreztem, „vatát” tettem a bugyimba. Ezt természetesen nem lehet összehasonlítani a mostani betétek hatékonyságával, és akkor még finom voltam. Nagyjából nulla nedvszívó hatás, oda és akkor vándorolt a bugyimban, amikor és ahova csak akart, és persze egyfolytában rettegtem, hogy mi lesz, ha átüt a nadrágomon, ezért kinevetnek a fiúk. Persze bármit csináltam, akkor is kinevettek…

Soha nem fájt különösebben semmim, csak épp elviselhetetlen lettem. Az volt a legnagyobb baj, hogy magamat bírtam a legkevésbé elviselni. Sírógörcsök, remegés, békétlenség. Mindenkivel összerúgtam a port. Ha akkor lett volna fogalmam arról, hogy létezik PMS, és erre van gyógyszer is, akkor biztos nyugodtabban telt volna a kamaszkorom.

Amilyen korán jött a vérzés, ugyanolyan korán el is ment. Mondjuk, nem bánom, bár egy egész regényt tudnék írni a hőhullámok természetéről…

A petefészkeim most már csendben alszanak, de a lányaimé feltámadtak. Én nem csupán annyit mondtam nekik, hogy tegyenek be betétet, hanem igazi ünnepet ültünk, anya-lánya napot tartottunk, és meséltem nekik arról, hogy ettől a pillanattól kezdve a fehérneműszabály, amit már eddig is jól ismertek, új tartalommal telt meg, és azt is elmondtam nekik, hogy minden meggondolatlan lépésnek súlyos következményei lehetnek. Azzal is járhat például, hogy túl korán költözik a méhükbe új élet, ami senkinek nem lenne jó. Amikor én ballagtam nyolcadik osztályból, azaz tizennégy évesen, két osztálytársam is a kiskorú anyák sorát készült gyarapítani. Ezt is elmondtam a lányaimnak, de nem fenyegetésképpen, egyszerűen csak beszélgettünk arról, amiről beszélgetnünk kellett.

A nagyobbik lányom számára nem olyan egyszerű ez a történet, ő nemcsak a lelki feszültséget éli meg minden egyes alkalommal, hanem testileg is elég sok szenvedést okoz neki a menstruáció. Az elején napra pontosan, minden teliholdkor tudtuk, hogy mire számítsunk, így felkészültünk fájdalomcsillapítókkal és megkülönböztetett figyelemmel. De aztán kiszámíthatatlanná vált a ciklusa, és az életünk is megváltozott egy kicsit.

Eljött az idő, hogy beszélgessünk a fogamzásgátlásról – arról, hogy a nők két dologért hajlandók nagyon sok mindent megtenni: a fogantatásért, és azért hogy nehogy teherbe essenek. Meg persze arról, hogy a teste az övé, a fogamzásgátlás viszont nem törvényszerűen csak az ő feladata.

A kisebbiknél még nem állt be a ciklus, hol jön, hol megy. Úgy tűnik, ő könnyebben veszi az akadályokat, amiket a nővére nem.

Majd meglátjuk, hogy alakul. Annyi bizonyos: nekik nem a Gólya hozza...? című könyvből kell megtudniuk, mi is ez az egész, és nem is a netről tájékozódnak, hanem tőlem tudják, hogy nőnek lenni kiváltság, életet adni boldogság, és érzékenyen kell óvni azt, amit a természettől kaptunk.

Ja, és hogy miért volt a „pofon” a címben? Azt majd hamarosan elmesélem! (Tényleg.)

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Monkey Business Images