–

Nagyanyám karjaiban

Ha gyerekkor és ölelés, akkor mami. Maminak elképesztően puha, kicsit ráncos, kerek karjai voltak, puha mellkasa, és olyan selyemfinom bőre, hogy azóta sem éreztem hasonlót. Az ő ölelése mindenre vigasz volt, mindig rendelkezésre állt, nem volt alku tárgya, nem kellett hozzá jól viselkedni. Soha nem lökött el, soha nem fojtogatott vele, nem használta aljas megcsikizésekre, egyszerűen volt, ameddig csak kellett. Mint a szeretet.

Amikor megtudtam, hogy nem vagyok AIDS-es

Tulajdonképpen semmi sem indokolta a gyanút, csak az orvos a visszatérő fertőzésemre olyan gyógyszert írt fel, amit a HIV-pozitív betegeknek is szoktak. Ennyi bőven elég volt nekem ahhoz, hogy pánikba essek, és barátnőkkel körülvéve elrohanjak az első helyre, ahol ilyen tesztet végeznek. Izgultunk rendesen, pedig nem volt miért: az eredmény akkora negatív lett, hogy csak na. Az akkori lelki vezetőm (ilyenem is volt), akit pedig szigorú viselkedési szabályok kötöttek, az örömhírre magához ölelt, meg is emelt, és majdnem felvitt a lépcsőn. Őszintén, nevetve örült, hogy élek, és hogy egészséges vagyok.

Amikor eltűntek a szagok

Vallásos időszakomban rendszeresen jártam ki cigánytelepekre és hajléktalanok közé téríteni. Nem vagyok rá büszke, de ma már hálás lehetek a tapasztalatokért. Volt egy hajléktalan, akit az utcán találtunk. Vittünk neki két szatyor ennivalót, sírt a hálától, imádkoztam vele, megpróbáltunk munkát találni neki, és eljött egy gyülekezeti alkalomra is, életében először. Mivel velem beszélt a legtöbbet, végig mellettem állt. Mocskos szakállal, iszonyú szaggal, koszos ruhákban, feketén redőzött bőrrel, a nyomorúság és az utca minden kipárolgásával. Amikor elfogadta isten segítségét – ilyenkor minden hívő izgul, veszettül imádkozik a jó döntésért, és titokban pislog, megható zene szól – olyan volt, mintha napfény töltötte volna be a termet. És a hajléktalan, aki elfogadta a lelki segélycsomagot, hirtelen megölelt. Nem félszegen, nem különbözőségeink tudatában, hanem olyan igazán, szívből jövően, mackósan. És akkor eltűnt a szag. Eltűnt minden. Nem voltak tetvek, fertőzések, rongyok, a paranoiám a sarokból mosolyogva figyelte az eseményeket. Két lélek találkozott ott és akkor, én pedig soha nem fogom elfelejteni. Még úgy sem, hogy aztán a történet nem alakult fényesen, és azóta sem találkoztunk.

Mária

Neki már semmi köze a valláshoz, a litániákat rég magam mögött hagytam, és végre az igazi problémáimmal foglalkoztam. Mária a pszichológusom volt. Online kezdtük, és néha, ahogy erőm bírta, találkoztunk személyesen Székesfehérváron. Épp magánbejáratú poklom egyik bugyrából szabadultam, nagy, sírós, felismerős óránk volt, és úgy éreztem, szükségem van némi plusz bátorításra. Távozáskor megkérdeztem, kibírja-e. Kérdezte, mit. Mondom: ha megölelem. Merthogy nem szoktunk ilyet. Megölelt, én pedig feloldódtam benne, mint valami hajótörött a várva várt szigeten, és új erőre kaptam. Nem tudtam, hogy beteg, senki sem tudta. Egy ideje nem vette fel a telefont, sokként ért, amikor a lánya sírva közölte, hogy rákos volt, és meghalt. Sok-sok közös nevetés, mosoly... és az az ölelés maradt meg bennem örökre belőle.

Anyám

Na, ő aztán nem az az ölelkezős fajta. Aki felnőtt és nőből van, azt nem ölelgetjük, hacsak nem történt valami nagyon váratlan esemény. Nem bírja a fizikai kontaktust, ezt el kellett fogadnom – mára talán sikerült is. Vele is épp egy nehéz beszélgetésen voltunk túl, elmeséltem, miért is járok pontosan pszichológushoz, és miket művelt velem apám gyerekkoromban, amikről ő nem tudott. Nem tudom, van-e ennél nehezebb pillanat egy család életében. Elmondtam, aztán kimentem a folyosóra a kályhához, révedezve néztem a semmit, folytak a percek.

Egyszer csak, mintha a semmiből jönne, száguldott felém az anyám, és csendesen, könnyezve erősen magához ölelt. Nem mondott semmit, nem is kellett.

A másik puha karú

Nem lehet kihagyni a sorból fő ölelésfelelősömet, aki szerencsére még mindig minden alkalommal kapható egy jó kis összebújásra. Pedig már hétéves. Ölel kacagva, ölel sírva, ölel álmosan, ugrálva, ülve, vérezve, szánkózva, szorít félelmében és álmában is. A kezek egyre nagyobbak, a kis (?) test egyre kevésbé van rám utalva, de ez nem ront a minőségen, sőt. Két kedvencem van: a lefekvés előtti álomszagú pizsamás ölelés, és amikor megérkezik néhány nap távollét után. Megkocogtatom a vállát, ő megfordul, ölelésre tárom a kezem, ő meg rám, szinte belém ugrik, magához szorít, a kabátomon is átsüt a forró keze. Együtt vagyunk.

 

Fenyvesi Zsófi

 

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/JT8