A szemtelenség nem múlik, csak átalakul

Nemrég a neten megjelent egy mém, miszerint: „Régen pszichológus helyett egy jól irányzott pofonnal oldották meg a gyerekek lelki gondjait” (hogy a mémben megjelenő spirituális részt ne is hozzam be). Hát, egészen őszintén elmondom, hogy apukámnak volt pár elhibázott próbálkozása a pofonnal is – pont a szemtelenségem miatt, aztán jártam pszichológushoz is (pánikbetegség okán amúgy), de jelentem, a szemtelenség nem múlt el. Csak átalakult, de ahhoz is évek kellettek. Sőt, élénken emlékszem, hogy mi játszódott le bennem, amikor megkaptam az atyai pofont: azon törtem a fejem, hogyan bánthatnám vissza. Persze nem tettem meg fizikálisan, „csak” szavakkal. Azóta már tudom, hogy az is számít. Ennek ellenére sajnos most is gyakran teszem ezt, ha valaki, aki közel áll hozzám, érzésem szerint bántani akar.

Konklúzió: szart sem ért a pofon, sem a lelki problémákat nem oldotta meg, sem a szemtelenséget. De nem akarok nagyon komoly vizekre evezni, egyrészt azért, mert nem vagyok a téma szakértője, másrészt, mert a szemtelenségről ígértem cikket, csak az én fejemben kapcsolódik ez a téma, mert nálunk a szemtelenség volt a gyerekkorom fő viselkedési problémája.

És az a helyzet, hogy én belül még mindig az a szemtelen kislány vagyok, akinek az első reakciója a „de miért kell ezt csinálnom?”. Nagyjából mindenre, a legapróbb dolgokig.

Mivel felnőtt vagyok, és valahogy sikerült a szüleimnek empatikussá nevelniük (próbálom is megfejteni, hogyan), amikor a megkérdőjelezés valaki ellen megy, és éppen nem vitás helyzet van, jól érzem annak a határait, hogy hol lehet bántás nélkül szemtelennek lenni. De sajnos a dolog másik része az, hogy vitás helyzetben kegyetlenül képes vagyok azt mondani, amiről tudom, hogy a másiknak a legjobban fáj. És ebben ritkán szoktam tévedni, ez az egyik különleges képességem. Az egyetlen terület, ahol kényszerítem magam ennek az empátiától mentes szemtelenségnek a félrerakására, az a szülőség. Valamiért úgy érzem, hogy nagyon egyenlőtlen lenne a gyerekekkel szemben, hiszen ők még védtelenek, és könnyen elbizonytalaníthatók. Ez néha szórakoztató, például, amikor a dacoló gyerekedet „beszívatod” egy jó kis „nemspirálba”, de azért általában inkább nagyon felelősségteljes dolog. Bizonyos helyzetekben, mondhatni, szemtelen vagyok, de azért felnőttként már gyakran titkolom, és pufogom ki utána.

De akkor hogyan lettek mégis szemtelenek a gyerekeim?

Még előttem van, amikor alig vártam, hogy a csak sírással kommunikáló babák végre beszélő kisgyerekek legyenek. Ebben az időszakban két viszonylag fontos dolgot nem realizáltam. Az elsővel aztán hamar szembesültem: azzal, hogy a mi családi előzményeinkkel (mindkét szülő eléggé szereti hallgatni a saját hangját) borítékolható, hogy ha egyszer elkezdenek beszélni, nagyjából csak alvásidőben hagyják abba. Mondjuk, akkor sem önként, hisz épp olyankor van a legnagyobb kedvük dumálni.

Ilyen kérdések merülnek fel, hogy „Anya, pontosan miért és hogyan házasodtatok össze apával? Ha jövőre iskolás leszek, akkor addig hány napot kell aludni, számoljuk meg! Hány éves koromban lesz akkora cicim, mint neked?” Ezek persze sosem várhatnak reggelig, 21.36-kor kell tisztázni minden hasonló dolgot.

A másik kicsit később jött: az, hogy a tökéletes beszédértés és kifejezőkészség, illetve az úgynevezett visszabeszélés között nagyjából egyetlen nap telik el. És ez nem túlzás. (Nyilván ebben szerepe van a genetikának is.)

Egyáltalán, mi a szemtelenség?

A nagyobb lányom, akinek bátorkodtam megjegyezni, hogy kicsit visszavehetne a beszólásokból, mert elég szemtelen, akkor a címben idézett szöveggel jött: hogy neki bizony nagyon is van szeme. Aztán amikor ezen nevetni kezdtem, máris kioktatott: „Mama, most akkor leszidsz a szemem miatt, vagy nevetsz?” Aztán persze elmagyaráztam a szemet is meg a nevetést is. Ezek a beszólások folyamatosan szinten tartják az önreflexiónkat, és kitalálhatjátok: a mondanivalónk családon belüli szépre csomagolásában nem állunk túl jól. Jól mutatja ezt, hogy a lányaim épp hogy kerek mondatokban tudtak beszélni, amikor már elkezdtek mindent megkérdőjelezni, amit mondok nekik, vagy amit kérek tőlük.

Nem az a fajta „miért?”-korszak jött, amikor kíváncsiak a világra. Hanem az, aminek a kiindulási alapja: „Miért biztos, hogy neked van igazad?”

(Persze a másik „miért?”-korszak is tombol, de az más lapra tartozik – meg arra ott az okostelefon.) És igen, én is rendszeresen felteszem a költői kérdést: „De miért kell nekem ezt és ezt csinálni már megint?!”. Persze hogy tőlem tanulták ezt a hozzáállást.

Szerintem a szemtelenség az örök „Én jobban tudom” kommunikálása. És ebben persze ott rejlik egy alap szülői attitűd is, hiszen szülőként egy csomó mindent tényleg jobban tudunk. De azt veszem észre, hogy lehet ezt nálam szebben is kifejezni.

Hiába rejtegetem a legdurvább szemtelenségeimet, ha egyszer ez a mindenki másnak az igazát folyamatosan megkérdőjelező személyiség vagyok. Így tulajdonképpen szépen levezettem, hogy a gyerekeim miattam (is) szemtelenek. Már csak az empátiát kellene valahogy hozzátanítani nekik (meg persze gyakran magamnak is!).

Nálatok mikor kezdődött a szemtelenség? Hogyan küzdötök ellene (ha egyáltalán)? És ti magatok hogy álltok ezzel?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció