De ez a zene nem erről szól. A jamaikai Marley nem valamiféle emancipációs férfihimnuszt írt, hanem egy asszonynak énekel, csodás kreol nyelven. Arról, hogy noha eszméletlenül nehéz volt a gettóban felnőni, és bár ezen az úton lett sok-sok barát, de el is vesztettek néhányat, hogy a jó emberek közé mindig vegyülnek képmutatók, akiket úgy kell apránként kipergetni, mint a búzából az ocsút, de mégis, mégis minden rendben lesz egyszer. Nyugi, húgom, ne sírj – ez Bob Marley könyörgése. A nőhöz.

Negyvenéves vagyok, annyi mint ez a kislemez. Egy valódi, tökéletlen, esendő, boldog és szabad ember. Tele energiával, tettvággyal, lendülettel, kíváncsisággal és gondolattal. Tudok sírni, és tudok teli szájjal röhögni. Leginkább magamon. Nem tolerálom az erőszakot, és megvetem az erőszaktevőket. Hiszek abban, hogy a gyerek teste szentség, amit senkinek, soha, semmilyen indokkal nincs joga bántani, hogy nő és férfi egyenlő, egyenlő jogokkal, és úgy hívják őket közös néven, hogy: ember. Nap mint nap megküzdök magammal azért, hogy ne ítéljem meg embertársaimat. Mára eljutottam odáig, hogy a legtöbbször sikerül, de ha nem, akkor is gyorsan lebukom magam előtt. Jól esik, ha valaki egyetért velem, de nem ijedek meg a vitától. Sőt, szeretem a vitát. Szeretem, hogy különbözőek vagyunk. Hallgatok a kritikára, de ma már meghallom és megköszönöm azt is, ha dicsérnek. Olvasok szépirodalmat és olvasok jó ponyvát. Rajongok a művészfilmekért, de néha alig várom, hogy a férjem elmenjen sörözni munka után, és megnézhessek egy nyálas romkomot. Imádom a vonneguti abszurdot, az angol fekete humort, de képes vagyok zokogni a Budweiser kiskutyás-lovas Superbowl reklámján. Divattervezőket és dizájnereket követek az Instagramon, de rajongok az új kütyükért és a robotokért. És a világ végére is elmegyek egy jó történet kedvéért. Dame Judi Dench, a 81 éves brit színésznő (aki, mint olvasom, férje halála után sok-sok évvel újra szerelmes, egy tíz évvel fiatalabb suhancba) szavaival élve: „a munkámat komolyan veszem, magamat már kevésbé.”

A wmn azt jelenti, hogy woman. Nő. Nem nagyon akartam cifrázni a dolgot. Ezen az oldalon mindenről szó lesz, ami engem és a hozzám csatlakozó alkotó csapatot, vagyis: minket érdekel. Van köztünk író és humorista, gyerekjogász és pszichológus, életmód-tanácsadó és blogger. A teljesség igénye? Na, az nincs bennünk, de van véleményünk, képesek vagyunk kimondani, nem félünk szakítani a tabukkal, és nem gondoljuk azt, hogy nekünk minden nap minden percében meg kell váltanunk a világot. Csak egy kicsit. Néha. Írunk életről, testről, lélekről, kultúráról, társadalmi ügyekről, amelyeket fontosnak tartunk és (politikamentesen) közéleti ügyekről, amelyek hatással vannak ránk, vagy a (leendő) gyerekeinkre. Találsz itt tartalmat, amit maximum öt perc alatt el tudsz fogyasztani a reggeli, vagy az ebéd utáni kávé mellé. És sztorikat, amelyek veled is megtörténhetnek. Meghívjuk az olvasót, hogy írjon ő is, ha van mit. Ha tetszik egy cikk, egy gombnyomással kifejezheted. Ha nem tetszik, azt is. Ha kommenteled, örülünk neki, ha megosztod megköszönjük. Ha pedig a hírünket viszed, hálásak leszünk.

De most, így induláskor legfőképpen azt kérjük: drukkoljatok nekünk!

D. Tóth Kriszta

fotó: Goti Photography, smink: Horacsek Ági, styling: Butor Kriszta