Both Gabi: Már arra sem emlékszem, hogy mire nem emlékszem – WMN-naplók

–

Gyerekként (legalábbis tárgyak tekintetében) elég ingerszegény környezetben nőttem föl, nem voltak játékaink, azzal játszottunk, amit a természet adott. A lóhere mellett nyíló fehér virágból fontam koszorút, a sóderhalomból gyűjtöttem ki a színes kavicsokat, összetapadt homoktömbökből formáztam kis figurákat.

Órákig bámultam az ebihalakat a tócsákban, fél napokra eltűntem a búzaföldön, jóllaktam tejes búzával, és akkora halom pipacsot meg búzavirágot szedtem, hogy alig bírtam hazacipelni.

Akkoriban még a természet volt a barátom, nem a Google.

Minden utcabeli autó rendszámát fejből tudtam (sőt, szerintem a környéken lakók autóinak rendszáma is megvolt a fejemben). Még ma is tudok néhányat, nem értem, miért őrizte meg az emlékezetem ezeket a teljesen fölösleges információkat majdnem ötven év elteltével is…

Később, amikor Budapestre kerültem, és lehetett telefonálni, minden olyan számot megjegyeztem, amit egyszer már felhívtam.

Két lábon járó telefonkönyv voltam.

Néhány régi barát (már nyilván nem létező) számát ma is fejből tudom.

Viszont elég nagy bajban lennék, ha most elhagynám a telefonomat, mert a gyerekeim számáról fogalmam sincs. Nem vagyok képes megjegyezni, mert csak egyetlen gombnyomás a hívás, és nem kell bepötyögnöm a számokat.

A telefonommal együtt vajon az emlékezetem is eltűnik, ha egyszer elhagyom a készüléket?

Eleinte, ha a WMN-nél valamilyen téma vagy név fölmerült, csípőből tudtam, hogy erről mikor írtunk, és ki volt a szerző. Ma arra sem emlékszem, hogy a múlt hónapban milyen cikkek jelentek meg nálunk.

Ha a barátommal beszélgetek, már nevetünk magunkon és egymáson, mert szinte nincs olyan alkalom, amikor ne hívnánk segítségül a mindig a kezünk ügyében lévő telefonunkat, és ne „gugliznánk meg” valamit, ami szóba jött, de mégsem jut eszünkbe valami azzal kapcsolatban.

Az élő emlékezetünk elveszett, átvette a helyét a „kollektív emlékezet”, a mindent átszövő világháló.

Elég félelmetes.

Annyi teljesen fölösleges információt kebelezünk be, olyan nehéz szelektálni ebben a végtelen információdömpingben… MINDENT tudni akarunk, miközben egyre inkább elveszítjük a fókuszt, és nem tudunk a lényegre koncentrálni. 

A Google a barátom? Inkább úgy érzem, hogy mostanában már nem a barátom, hanem az ellenségem. 

Szeretnék elcsendesedni, de ebben az elképesztően nagy virtuális zajban, amikor minden pillanatban készen kell állnom, mert folyton várnak tőlem valamit, képtelenség megtalálni a csendet és a nyugalmat.

Nem csoda, ha sokszor úgy érzem, totálisan kiégtem ebben az állandó pörgésben.

Amikor pedig mégis csönd van, az szinte értelmezhetetlen.

A legnagyobb gyerekemnek kezdett fájni a torka pár napja. Ronda légcsőhurut lett belőle (negatív a Covid-tesztje). Iszonyú vacakul érezte magát, alig bírt fölkelni, rázta a hideg, fuldokolva köhögött, láza is volt. Nyilván odaadóan ápoltam, aztán szombatra én is elkaptam tőle a nyavalyát, vasárnap pedig már képtelen voltam kikelni az ágyból, szerencsére ekkorra ő már jobban volt.

Átaludtam a napot, enni sem tudtam. A gyerekeim pedig szépen megoldottak mindent helyettem. Levitték a kutyát, készítettek maguknak kaját, és remekül ment a világ tovább anélkül, hogy én a szokásos eszement mennyiségű információt magamba habzsoltam volna.

Nyilván a pihenőnapomon dőlök ki totálisan, ez is annyira jellemző rám.

Két vastag takaró alatt is rázott a hideg, lázálmaim voltak, és alig bírtam elszédelegni a mosdóig.

Ma valamivel jobban vagyok, a gép előtt ülök, írom ezt a cikket. És percenként, nem túlzok, tényleg percenként kapok valamilyen üzenetet valakitől. Képtelenség végiggondolni bármit is, mert folyton megakasztanak valamivel, amire muszáj reagálnom.

Jó volna kikecmeregni ebből az állapotból. A mindent tudni akarásból. Nem kell annyira jól informáltnak lenni, azt volna jó tudni inkább, hogy mi van bennem, nem azt, ami kívül van. És én egyre kevésbé tudom, mi van bennem, csak annyit érzek, hogy nem jó ez, ami van, bár azt sem tudom, mi volna jó.

Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy ledönt a lábamról valamilyen betegség, szeretem magamról azt hinni, hogy mindent kibírok. Rossz volt szembesülni azzal, hogy egy légcsőhurut mennyivel erősebb nálam. Például egy nap alatt két kilót fogytam, ami máskor csak akkor megy, ha minimum két hétig nagyon odafigyelek minden falatra, de most az evés gondolatától is hányingerem volt. Ennek akár örülhetnék is, valamiért mégsem olyan őszinte a mosolyom.

Jó volna megint beleveszni a természet csodáiba, ami gyerekkoromban annyira magától értetődő volt, hogy észre sem vettem a csodát.

Jó volna valahogy rést ütni az idő pajzsán, és visszatalálni az igazán fontos dolgokhoz…

Both Gabi