Kedvenc színeink nyomában – Mi az oka, ha valaki imádja a fosbarnát?

–

Képzelj el egy sor zsírkrétát vagy filcet – vagy akár elő is veheted őket, ha van otthon –, és válaszd ki, melyik a kedvenc árnyalatod. A BBC nemrégiben megjelent cikke számol be arról, hogy a Crayola – nem tudományos alapokra helyezett – ’93-as kísérletében az amerikai gyerekek többsége a klasszikus kék zsírkrétát jelölte meg a kedvenceként, de a kéknek további három árnyalata is bekerült a tíz legnépszerűbb szín közé. Hét évvel később megismételték a tesztet, az aranyérmes ismét a standard kék lett, de további hatféle kék is helyet kapott a top tízben, emellett pedig egy lila, egy zöld és egy rózsaszín árnyalat tudott felférkőzni a listára.

Lauren Labrecque, a Rhode Island-i Egyetem docense a színek marketingben betöltött szerepét tanulmányozza, szerinte egyáltalán nem meglepő az ilyen jellegű rangsorokon a kék dominanciája. A saját diákjainak is fel szokta tenni a kérdést, és a prezentációjába már előre be van készítve, hogy a válaszadók körülbelül 80 százaléka a kéket választja, ha a kedvenc színéről van szó. Mint mondja, a kék szeretete kultúrákon átívelőnek tűnik, és nincs nagy különbség a nemzetek között, az emberek mindenhol ugyanúgy szeretik ezt a színt.

A jelek szerint a színekhez fűződő viszonyunkat erősen meghatározzák a hozzájuk köthető emlékeink, asszociációink és az általános társadalmi felfogás.

Kutatások szerint a csecsemőknek meglehetősen széleskörű és ellentmondásos preferenciáik vannak, leginkább mégis a halványabb árnyalatokat kedvelik, és ugyan általános vélemény, hogy ahogy a gyerekek tinédzserkorba lépnek, a sötétebb, komorabb árnyalatokat részesítik előnyben, de ennek alátámasztásra tudományos kutatás még nemigen született.

Na de akkor mi vezérli a preferenciáinkat?

A cikk szerint leegyszerűsítve, azért vannak kedvenc színeink, mert vannak kedvenc dolgaink.

Karen Schloss, az amerikai Wisconsin-Madison Egyetem pszichológiai adjunktusa és kollégái szerint legalábbis ebben rejlik a magyarázat, az általuk előterjesztett ökológiai vegyértékelmélet alapján. Kísérleteik kimutatták, hogy a színek nem semlegesek az emberek számára, még az annak gondolt árnyalatok, például a bézs sem. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emberek többletjelentéssel ruházzák fel a színeket, többnyire szubjektív emlékeikből merítve, melyek meghatározzák, hogy egyes árnyalatok taszítják, vagy éppen vonzzák őket. Viszont az idő múlásával, ahogy az új asszociációk gyűlnek bennünk, folyamatosan tapasztalatokat gyűjtünk – akár a körülöttünk lévő világban való mindennapi expozíció révén, akár mesterségesen, szándékos kondicionálás révén – megváltozhat a véleményünk és az egy-egy színhez fűződő viszonyunk. 

 

Schloss több további tanulmánnyal finomhangolta az elméletet, többek között a kaliforniai Berkeley Egyetemen végzett kísérlettel, ahol munkatársaival színes – kék, zöld, sárga és piros – négyzeteket mutattak képernyőn a hallgatóknak, majd azt kérték tőlük, hogy értékeljék a színeket. Ezután Schlossék elvonultak, azt sugallva, hogy egy újabb kísérlet kezdődik, és visszatértükkor ugyanezekben a színekben már nem négyzetek, hanem tárgyak képeit mutatták a diákoknak. A kék és a sárga volt a kontrollszín, tűzőgépet vagy csavarhúzót ábrázoltak ezekkel a színekkel, ezután pedig a társaság egyik felének pirosban csupa pozitív töltetű képet mutattak, például lédús szamócát, gyönyörű Valentin-napi rózsát, zöldben pedig undort keltő képeket, mint nyálkát vagy algát. A hallgatók másik feléből pedig éppen fordított asszociációkat igyekeztek kiváltani, és vörös, friss sebeket, csábító zöld dombokat, ínycsiklandozó kivit ábrázoló fotókat mutattak. A preferenciateszt második körében egyértelmű változást figyeltek meg a kutatók, a hallgatók értékelése a pozitívan hangsúlyozott szín irányába jelentősen megugrott, ezzel szemben a „negatív” árnyalatok megítélése nem változott számottevően. A szakértők arra is kíváncsiak voltak, hogy az önkénteseket ért hatások kitartanak-e, ezért másnap visszahívták a diákokat, és úgy tűnt, hogy

a kísérlet által kiváltott eltolódást addigra felülírták a hétköznapokban szerzett korábbi tapasztalatok.

Schloss tanulmánya pedig akaratlanul is, de alátámasztja, hogy miért örvend ilyen töretlen népszerűségnek – már egészen a legkorábbi – az 1800-as években feljegyzett színtanulmány óta a kék szín széles körben

Ha belegondolunk, a kékhez ugyanis csupa pozitív asszociációt szerzünk a hétköznapokban, hiszen a tengerek, az óceánok, a tiszta égbolt képe is ehhez a színhez köthető. Ez azt is magyarázza, hogy a legtöbb ember miért nem szereti a barnát, mert az egyértelműen a rothadó hulladékhoz, a fekáliához köthető. Érdekes azonban, hogy minden évben egy rövid időre megugrik ennek a színnek is a népszerűsége. Persze hogy ősszel, amikor a természet változása lenyűgöz minket.

De Karen Schloss további kutatása, amelyet ismét a Berkeley-n, illetve a Stanfordon végzett, azt is kimutatta, hogy a környezet, amelyben élünk, szintén jelentősen befolyásolja a választásunkat, sok hallgató például azokat a színeket jelölte meg a kedvencének, amelyek egyben az egyetemének színei is voltak, és minél inkább azonosultak az alma materük által képviselt értékekkel és szellemiséggel, annál magasabbra nőtt a preferenciájuk az adott árnyalatok irányt.

Azt gondolhatnánk, hogy az említett vegyértékelméletnek időre van szüksége ahhoz, hogy a hétköznapokban szerzett tapasztalatok beágyazódjanak a tudatunkba

Domicele Jonauskaite kísérleti pszichológus viszont éppen azt vizsgálta a svájci Lausanne-i Egyetemen, hogyan látják a fiúk és a lányok a kéket és a rózsaszínt, továbbá a színek kognitív és affektív konnotációit tanulmányozta. A lányok esetében a rózsaszín iránti rajongás öt-hat éves kor körül éri el a csúcsot, majd szép lassan hanyatlani kezd, és tinédzserkorukra jelentősen visszaesik. A fiúk azonban ötéves koruktól kezdik kerülni ezt a szín, az van beléjük kódolva, hogy bármit szerethetnek, kivéve ezt. A szakértő szerint meglehetősen lázadó típus az a fiúgyermek, aki szereti ezt a színt, és kevés olyan felnőtt férfit találni, akinek a kedvence. Egyes kutatók a múltban úgy vélekedtek, hogy ez a nemhez köthető preferencia evolúciós jellegű, hiszen a nők folytattak korábban gyűjtögető életmódot az ősközösségben, és ezért a bogyókkal kapcsolatos színeket kell előnyben részesíteniük. Jonauskaite szerint azonban ez badarság: ő több olyan friss tanulmányt idéz, amelyek a mai, nem globalizált kultúrákban – például a perui Amazonas falvaiban és a Kongói Köztársaság északi vidékein élő táplálékkereső csoportban – vizsgálták a színpreferenciákat. Sehol nem volt népszerűbb a rózsaszín a nők körében. Az okokat tehát sokkal inkább a rózsaszín társadalmi megítélésében kell keresnünk, noha érdekesség, hogy korábban, az 1920-as évek előtt a rózsaszínt kifejezetten sztereotip férfiszínnek tekintették, és csak a XX. század közepén kapcsolták a lányokhoz. 

 

Alice Skelton – aki munkájával segíti a Sussex Color Group és Baby Lab vezetését a Sussexi Egyetemen, az Egyesült Királyságban – szerint a vegyértékelmélet még a legfiatalabbak körében is érvényes. „A gyerekeknek akkor számít valaminek a színe, ha funkciót kötnek hozzá. Nem igazán figyelnek a színre, hacsak nem tanulnak belőle valamit” – mondja Skelton. Például, ha van két üveg, az egyik zöld színű, és valamilyen ízletes folyadék van benne, míg egy rózsaszín üvegben keserű, akkor a gyerekek ezt megjegyzik, és emlékezni fognak a színekre, mert a különbség felismerése kognitív bónuszt jelent. Ugyanúgy, ahogy például az érett banán színe is informatív, tehát sok esetben a színek hasznos jelzések számunkra.

Skelton azokat is megnyugtatja, akik valamilyen oknál fogva nem vonzódnak úgy a kék színhez, mint a többség, amelyhez a vizuális harmóniát, az élvezetet és könnyed érzéseket kapcsoljuk.

A kevésbé népszerű színek iránt érzett szeretetünk, nagy eséllyel köthető például valamilyen boldog gyerekkori emlékhez.

A szakértő szerint elképzelhető, hogy míg egyesek a homeosztázis elérésére törekednek, mások szenzációkeresők, hasonlóan ahhoz, ahogy vannak a pacsirta típusú koránkelők és az éjszakai baglyok.

„Gondolj a művészekre, akiknek az a fő feladata, hogy olyan dolgokat keressenek, amelyek megkérdőjelezik vizuális rendszereinket vagy esztétikai preferenciáinkat” – fűzi hozzá.

Minden bizonnyal ők azok, akik annak idején nem a kék zsírkréta után nyúltak.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Francesco Carta fotografo