A titokzatos festőnő, aki újraértelmezte a színelméletet – Mary Gartside nem félt felrúgni a férfiak által alkotott kereteket
1805-ben egy kevéssé ismert angol művész és amatőr festészeti oktató megtette azt, amit korábban egyetlen nő sem: könyvet adott ki a színelméletről. Bár Mary Gartside életéről és pályafutásáról keveset tudunk, az An Essay on Light and Shade, on Colours, and on Composition in General (Esszé a fényről és az árnyékról, a színekről és általában a kompozícióról) című, példátlan kötete rendkívüli kreativitásról és zsenialitásról tanúskodik. A szerző szerényen úgy mutatta be a művet, hogy az nem több, mint egy útmutató „a hölgyeknek, akiket festészetre tanítottam”. Gartside tanulmányát egy sor feltűnően absztrakt kép kíséri, amelyekhez hasonlót korábban egyetlen művész sem készített. Mózes Zsófi írása.
–
„Nincs még egy példa a színrendszerek olyan leleményes és radikális ábrázolására, mint Gartside színfoltjai”
– ezt Alexandra Loske művészettörténész írta Gartside-ról. Loske éveken át dolgozott azon, hogy visszahelyezze a művészettörténet térképére az elfeledett női művészeket, akik annak ellenére, hogy a történelem során a nők igen ritkán nyúltak palettához vagy tollhoz, érdekes alkotásokkal járultak hozzá a kultúrtörténethez.
Loske még végzős hallgatóként, véletlenül botlott bele Mary Gartside alkotásaiba, miután kutatói ösztöndíjat kapott a brightoni Royal Pavilionban, ahol jelenleg kurátorként dolgozik. „Keresnem kellett valakit, aki a színelméletet vizsgálta” – emlékezik vissza Loske, aki számtalan férfinévvel találkozott, mire egy véletlen folytán rábukkant Gartside munkásságára.
Mary Gartside célja az volt, hogy az elsődleges és másodlagos színek harmóniáit és kontrasztos árnyalatait egy kevésbé tudományos, emberközelibb módon illusztrálja, mint ahogy tették azt korábban színskáláikkal a szakterület híres férfiai.
Bár Gartside színfoltjai leginkább a virágok szirmaihoz hasonlítottak, valójában – generációkkal megelőzve korukat – arra törekedtek, hogy levetkőzzék a szokványos formákat, és ehelyett egyetlen dolgot hangsúlyozzanak: a színt.
Az a kevés, amit az életéről és karrierjéről tudunk, egy-két mondatba sűríthető
Mary Gartside 1755-ben született – talán Manchesterben –, és végül Londonban tanított nőket akvarellel festeni, 1781 és 1809 között pedig minimum három alkalommal sikerült kiállítania saját munkáit, legalább egyszer a Királyi Akadémián. Végül 1819-ben, 64 éves korában halt meg, valahol Ludlow közelében.
Gartside Esszéje – amit három évvel később, 1808-ban egy átdolgozott kiadás követett, egy átkeresztelt An Essay on a New Theory of Colours, and on Composition in General (Esszé a színek új elméletéről és általában a kompozícióról) – fél évtizeddel előzte meg Johann Wolfgang von Goethe híres, 1810-es Színtan című értekezését, amelyben a neves német költő és kritikus megpróbálta kijavítani Isaac Newton a színekről alkotott elképzeléseiben elkövetett, alapvetőnek hitt hibáit. Goethéhez hasonlóan, aki évtizedekig dolgozta ki elképzeléseit, Gartside is elszánt volt, hogy újraírja Newton elképzelését a fehér fényt alkotó színek spektrumáról, amelyet az angol matematikus állítólag még diákként talált ki egy pestisjárvány miatt elrendelt karantén idején.
A színek spektruma, amit Newton egy tökéletesre csiszolt prizmával szemléltetett, sokak számára tűnt megrendezettnek, semmint természetesnek. Leginkább egy mesterséges körülmények között működő jelenség volt ez, ami miatt az elméletnek számos kritikusa akadt.
Goethe számára az jelentette a motivációt a színkör átdolgozásához, hogy Newton nem ismerte el a sötétség alapvető szerepét a mindennapi tapasztalatainkban látott színek kialakításában. 1798-ban Goethe és a drámaíró Friedrich Schiller közösen dolgoztak ki egy összetett diagramot, amelyben egy tucat szín és a hozzájuk tartozó jellemvonások koncentrikus pályái egy, a diagram középpontjában tátongó sötét folt körül sorakoznak. Ez a bonyolult kerék végül átadta helyét Goethe sokkal híresebb, egyszerűsített színkörének, amit 1809-ben dolgozott ki, és ami a következő évben saját színtanában is helyet kapott.
Gartside módszere gyakorlatias volt, mivel a színek megtapasztalásán és használatán alapult, ezzel pedig sokak szerint áthidalta a Newton és Goethe megközelítése közötti szakadékot
Mary Gartside absztrakt virágai, amelyek inkább hasonlítanak egy robbanásra, mintsem tudományos vázlatokra, sokkal kevésbé mesterségesek, mint Goethe kerekei.
Azzal, hogy Gartside eltörli a címkéket, amelyeket férfi elődei illesztettek ábráikba, hagyja, hogy a színek szabadon hassanak az emberre.
Goethe és Gartside tanulmányai megjelenési dátumának közelsége miatt adódik a kérdés, hogy hatottak-e bárhogyan ezek egymásra – vagy hogy Gartside kötete egyáltalán hatással volt-e későbbi művészek alkotásaira. Bár biztosat nem tudunk, ezen a kérdésen Loske is elgondolkodott. Szerinte Joseph Mallord William Turner angol festő számos kapcsolata révén valószínűleg ismerte Gartside munkásságát, ám erre vonatkozó bizonyíték sajnos nincs.
Ahhoz, hogy teljes mértékben felmérjük Gartside jelentőségét a művészet állandóan változó történetében, legalább akkora figyelemre lenne szükség irányába, amekkorát jelenleg a nála sokkal nagyobb hírnévvel büszkélkedő művészekre fordít a tudomány – ez pedig egy olyan 22-es csapdája, aminek feloldása még várat magára.
Mózes Zsófi
Képek forrása: Mary Gartside An Essay on Light and Shade, on Colours, and on Composition in General (London, 1805) című kötete
