„Ez a valami a fürdőből mászott elő, így hetekig nem mertem egyedül zuhanyozni” – Filmek, mesék és sorozatok, amik egy életre traumatizáltak minket
Talán nem tévedek, ha azt gondolom, mindenki életében van legalább egy olyan, gyerekkorában megismert mese-, film-, vagy sorozatbéli karaktere, akire, ha csak rágondol, feláll a szőr hátán. És ehhez még csak horrorfilmet sem feltétlenül kell nézni, egy kisgyerek szinte bármilyen szereplőtől vagy történettől halálra tud rémülni, akár van benne látszólag logika, akár nincs. Én például még mindig instant sikítófrászt kapok a Bátor, a gyáva kutya című mesétől, de nemcsak a benne szereplő szörnyektől, hanem a címszereplő ebtől (miért lila, te jó ég?!) és a gazdáitól is, akiknek a szemüvegük miatt nem látszik a szemgolyójuk. Megkérdeztem a WMN szerzőit, ők milyen filmektől, meséktől vagy sorozatokról rettegtek gyerekkorukban. Íme. Dián Dóri írása.
–
Egy kezemen meg tudom számolni, hány horrorfilmet láttam életemben, azokat is úgy, hogy amikor csak megszólalt az ijesztő részeket felvezető, hátborzongató zene, vagy bejött a jumpscare előtti csend, én már bújtam is a takaró alá, és a fülemet is befogtam. Ennek ellenére baromi hosszú az a lista, amire gondolatban felírtam, milyen filmek és mesék hozták rám a frászt kiskoromban annyira, hogy az a rettegés már sosem múlik el. A teljesség igénye nélkül ilyen nekem a már említett Bátor, a gyáva kutyán kívül az Ed, Edd és Eddy szintén animációs mese, azon belül is a deszkájával dumáló kisgyerek, valamint az összes anime.
A legnagyobb traumát viszont egy olyan film okozta, amit nem is láttam: az AI – Mesterséges Értelem, aminek a sztoriját apukám jónak látta elmesélni, amikor kábé tízéves lehettem. Na, ez a robotgyerek meg a halott anya, aki nem szereti a gyereket, annyira kiakasztott, hogy tényleg a rémálmaimban jött elő. Ettől a történettől a mai napig parázok, sosem fogom megnézni a filmet.
Na de ahogy ígértem, jöjjenek azok a szörnyűségek, amiktől a WMN-csapat tagjai rettegnek a legjobban.
Visítva távozni Disneylandből
Bár a mesék top ezer célja között biztosan nincs ott, hogy halálra rémisszék a nézőiket, mégis akad jó pár olyan mesebeli alak, helyszín vagy történet, amitől frászt kapnak a gyerekek.
Krajnyik Cintit is elsősorban mesék traumatizálták, főleg egy olyan történet egy hóemberről, aki nemcsak szimplán elolvadt, hanem rögtön fekete kátrány lett belőle. „Ennél a résznél mindig behívtam anyukámat a szobába. Aztán a Gumimacikban is volt egy rész, amikor valami kőszörny volt a főgonosz. Attól is nagyon be voltam szarva, ahogy a Csipkerózsika orsós jelenetétől, vagy Hófehérke mérgező almájától is.”
Ha már Csipkerózsika és Hófehérke, maradjunk a Disney-vonalnál, Szabó Anna Eszter ugyanis szintén ezektől a meséktől rettegett.
„A Csipkerózsikából a Demóna, a Hófehérkéből az erdő. Ezektől nagyon féltem és amikor négyévesen elvittek a Disney Worldbe, pont ezekkel találkoztam – egy nyamvadt hercegnő sem került elém –, úgyhogy visítva távoztam a Disney-világból.”
Nyáry Luca pedig a magyar rajzfilmektől kapott frászt.
„Volt egy képeskönyv, amiben volt egy ronda zöld póni, na, attól szabályosan rettegtem. De amúgy a csúnya rajzfilmek mindig megijesztettek, ha valahol ronda volt a karakterdizájn, attól nagyon féltem. Mondjuk, a Dargay Attila-rajzfilmektől is be voltam fosva, a Vuk kivételével.”
A generációs trauma: X-akták
Ennek a gyűjtésnek az ötlete onnan jutott eszembe, hogy valahol olvastam: az idén 39 éves E.T.-t ugyan egy kedves földönkívülinek szánták az alkotók, de rengeteg gyereknek okozta legrosszabb rémálmait a karakter. Én nem láttam a filmet (légyszi', ne kövezzetek meg érte!), ezért nincs is semmilyen viszonyom a lényhez, de szinte biztos voltam benne, hogy a szerkesztőség tagjai közül is lesz legalább egyvalaki, akit a hideg ráz, ha csak rágondol.
Nos, tévedtem, nálunk egy E.T.-rettegő szerző sincs, ellenben egy sokkal gonoszabb teremtményekkel operáló sorozat sokaknak okozott álmatlan éjszakákat.
Igen, az X-akták című paranormális jelenségekkel foglalkozó tévésorozatról van szó.
Filákovity Radojka például csak egyetlen jelenetet látott belőle kiskorában, de az éppen elég volt ahhoz, hogy beleégjen a retinájába és egy életre traumatizálja.
„A kérdéses részben egy féltörzsű szörny, akinek mindene hiányzott deréktól lefelé, egy kerekekkel felszerelt fa deszkán feküdt, és így gurítgatta magát ide-oda. Ez a valami, amikor láttam, épp a fürdőből mászott elő, így hetekig nem mertem egyedül fürödni menni. Egyébként azóta se érzem a késztetést, hogy valaha is megnézzek egy epizódot a sorozatból.”
Csepelyi Adrinak pedig a sokakat kiborító gumiember tette be a kaput.
„A húgommal nem mertünk kimenni még vécére se utána a rettegéstől, évekig tért vissza a rémálmainkban. Ez a lény amúgy kitépi az emberek máját és megeszi, illetve odút készít magának a hibernációra.”
Köszi a részletes leírást, Adri, én nem láttam, de most már így is félek tőle…
Horrorra akadva
És ne feledkezzünk meg a horrorfilmekről sem, amik még felnőtt fejjel is sokkolnak, pláne, ha gyerekként nézi a szörnyűbbnél szörnyűbb jeleneteket az ember.
Fiala Borcsa is idő előtt, tizenhárom évesen nézte meg a Rémálom az Elm utcábant, és szó szerint maradandó élmény lett belőle.
„Azt hiszem az van benne, hogy ha a fal felé fordulsz, nem támadhat meg Freddy Crueger. Még soha nem féltem annyira, mint ettől a filmtől, és emiatt alszom szerintem a mai napig is a jobb oldalamon – a gyerekkori szobámban arra fordulva volt velem szemben a fal.”
Kurucz Adrit is egy ma már klasszikusnak számító horror, A nyolcadik utas: a Halál sokkolta egy életre.
„A filmet egy hangalámondásos kalózvideón láttam nyolcadikban egy barátnőmnél. A hasból kibújó szörnyecske évekig kísértett, nem tudtam aludni, azóta se nézek horrorfilmeket.” A
kedvünkért Adri ezt a szokását megtörte, és tavaly megnézte az állítólag legfélelmetesebb horrorfilmet. Hogy milyen hatással volt rá a mozi, ITT olvashatod.
Marossy Krisztát is a horrorok ijesztik meg igazán, még jó, hogy az egyik ilyen élményéből adódó traumát mostanra leküzdötte, különben a vírushelyzetet még rosszabb lenne neki.
„A Szörnyecskékből a vízre szaporodó valamiktől annyira féltem, hogy alig mertem kezet mosni. Nem Covid-kompatibilis félelem, jó, hogy pár év után legyűrtem ezt a parámat. Plusz »A bárányok hallgatnak«-ból a pillangó bábja az áldozat torkában… most is kezelni kéne, ha eszembe jut. Ja, eszembe jutott… köszi, Dóri!”
Upsz… bocsi!
„Nincs félelem, csak rettegés”
De ahhoz, hogy a hideg futkosson a hátunkon, sokszor még horrorfilmre sincs szükség. Egy családi sorozatnak titulált alkotás vagy egy háborús történet is elég sokkoló lehet ahhoz, hogy sose tudjuk kitörölni az emlékezetünkből.
Utóbbi Trembácz Éva Zsuzsanna legnagyobb félelmének forrása is, ami akkora hatással volt rá, hogy valószínűleg emiatt ódzkodik a liftezéstől.
„Volt egy sorozat valamikor a '80-as években, amit kedd esténként főműsoridőben játszottak. Ebben egy német tiszt a II. világháború alatt az irodája közelében lévő liftaknában tartott fogva egy lengyel katonát, és mindenféle borzalmas módon kínozta. Például egyszer lángszóróval égette össze. Rosszul voltam az egésztől. Akkor a nyolcadik emeleten laktunk, és én nagyon sokáig gyalog mentem fel. Nem tudom, hogy konkrétan ettől az élménytől van-e, de a mai napig klausztrofóbiám van liftekben.”
Aztán megesik, hogy nem is a történet miatt kap sokkot az ember, hanem az újdonság hat rá olyan erővel, hogy évekre szóló trauma lesz belőle. Így történt ez Gyárfás Dorkával is:
„Gyerekkoromban egyáltalán nem nézhettem filmeket, maximum titokban. Így történhetett, hogy az egyik első felnőtteknek szóló film, amit láttam, szinte sokkot okozott. Évekig rettegtem tőle. Ez Billy Wilder egy késői munkája volt, a »Fedora«, ami egy idősödő sztárról szólt, aki egész életében elhanyagolta a lányát, mert csak a karrierjével foglalkozott, viszont egy plasztikai műtét alkalmával – ami, ugye, arra szolgálna, hogy feltartóztassa az idő múlásának nyomait az arcán – elbaltázzák az ábrázatát, és így nem tudja leforgatni a már bevállalt filmjét. Ezért a már fiatal felnőtt lánya ugrik be elmaszkírozva a helyére, az meg beleszeret a partnerébe, amitől persze kiderül a szerepcsere, és tragikus véget ér a történet… Hát, én legalább tíz évig azt hittem utána, hogy ez egy horrorfilm volt, annyira megviselt lelkileg. (Akkor még a thriller műfaját nem ismertem.) Aztán már felnőttként kiderült számomra, hogy egy teljesen ártalmatlan lélektani dráma, ami ráadásul nem tartozik Billy Wilder maradandó művei közé. De az én és a tesóm életében ez az egyik legmeghatározóbb filmélmény.”
D. Tóth Kriszta pedig nem egy egész sorozattól, csak annak egyik karakterétől kap frászt, de tőle nagyon.
„Bob a Twin Peaksből. Ez a valaha volt egyik legjobb tévésorozat, vitán felül. Benne a valaha volt egyik leghátborzongatóbb gonosztevővel. Mindig egyedül néztem kamaszként, és utána nem mertem aludni. De még pislogni sem. És amikor a sorozat vége felé Cooper ügynök belenéz a tükörbe, és… nem spoilerezem, hátha van még olyan elvetemült, aki nem látta. Íme, Bob.”
Kalandos parázás
Az inkább izgalmasnak, mintsem félelmetesnek szánt kalandfilmek is kiverhetik valakinél a biztosítékot. Ahogy például Szőcs Lillának tett be a Jumanji.
„Sosem felejtem el ezt a filmet. A mai napig félek elővenni bármilyen »mássz és csússz« dobókockás játékot. A hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut a film sztorija. Amúgy ennek ellenére nagyon szeretem, újra fogom nézni, de semmiképpen sem egyedül.”
Úgy látszik, nem csupán Lilla teszi ki magát szívesen régi félelmének, képszerkesztőnk, Kerepeczki Anna ugyanis ma már egyenesen imádja azt a mozit, amit anno a takaró alá bújva sem tudott végig nézni.
„A Jurassic Parkot mindig csak addig tudtam nézni, amikor először megjelenik a T-Rex. A sötétben, viharban az autó ablakára csapódó kecskehús és az utána megjelenő dinó annyira félelmetes volt, hogy mindig takaró alá bújtam, de így sem bírtam nézni filmet. Azóta már egyébként nagy kedvenceim a Jurassic Park-filmek és a dinók.”
Generációkon átívelő rettegés
Érdekes módon olyan is van, hogy szülő és gyereke is ugyanattól kap frászt. Például Kurucz Adri gyerekként nagyon félt az Óz gonosz boszorkányától, ahogy a lánya is borzong a karaktertől. De Fiala Borcsának és lányának is ugyanaz a mese verte ki a biztosítékot: Hugo, a víziló, akinek a történet elején igazán horrorisztikus körülmények között gyilkolják le a teljes családját.
Akit a fikció helyett a valóság borít ki
Pásztory Dóri nem tudott felidézni olyan filmet, ami nagyon kiakasztotta volna gyerekként, őt inkább a zene és annak művelői paráztatják be.
„A mai napig is félek attól a számtól, ami a »Csellengők« alatt ment. (Soul Asylum: Runaway train – a szerk.) Azonnal az a jelenet ugrik be, amikor egy tini lányt betuszkolnak egy kisbusz hátuljába, és bemászik utána egy nagydarab fickó. Szerintem nem teljesen fogtam fel, amikor először láttam, hogy mi történhet a lánnyal, de mindig elkap a rettegés attól a jelenettől. Ez a ma sem változott, ha csak egyetlen dallamot is meghallok a zenéből, futkos a hátamon a hideg.”
És ti milyen meséktől, filmektől és sorozatoktól féltetek legjobban gyerekként? Írjátok meg nekünk kommentben!
Dián Dóri
