Teszteltük a világ – állítólag – legijesztőbb horrorfilmjét! (De miért van szükségünk egyáltalán ezekre a filmekre?)

–

Az engem is megihlető ötlet a következő volt: a Science of Scare nevű projektben ötven különböző korú ember pulzusát mérték folyamatosan egy százórás horrorfilm-maraton során, így rangsorolva minden idők (többek közt nézőcsoportok, filmkritikusok és az IMDb által) legfélelmetesebbnek ítélt filmjeit. A felmérés győztesei érdekes módon nem afféle rettegett klasszikusok lettek, mint A kör, Az ördögűző vagy a Ragyogás, hanem Ethan Hawke 2012-es horrorfilmje, a Sinister, amelyről én például nem is hallottam eddig. Állítólag ezt a filmet nézve a nézőknek átlagosan 32 százalékkal emelkedett a pulzusa! (A teljes paralistát a keretesben találod.)

Őszintén kíváncsi voltam, rám milyen hatással lesz a film

Azok után, hogy úgy tíz-tizenegy éves korom óta kerülöm a műfajt, akkoriban futottam bele ugyanis az Alien-sorozatból A nyolcadik utas: a halál című klasszikusba egy barátnőmék házi videóvetítésén (hangaládarálással, gyakorta szétesett képpel). Pontosan emlékszem a dermedt iszonyra, amit a hasból kirobbanó szörny láttán éreztem, a zuhany alatt még évekig féltem időnként, és rémálmaim is voltak a sztori meg a nyálkás, harapós dögök kapcsán.

A nyolcvanas évek közepe felé történt ez, a nagy ijedségben bizonyára benne volt az is, hogy soha nem láttam korábban ennyire ijesztő filmet, a moziban még komolyan vették a korhatárt (ezt tapasztalatból tudom, volt, hogy hazaküldtek), és még videómagnója is csak keveseknek volt, nemhogy streaming-szolgáltatója…

Azt mondják különben, az első benyomás döntő a horrorműfaj kapcsán is. Ha rosszul sül el a liezon, nem valószínű, hogy vágyod a folytatást. Egész más a helyzet, ha az adrenalinfröccsöt, mondjuk, nagy baráti röhögés követi, a jelenetek kibeszélése, szóval az egész olyasfajta programként könyvelődik el benned, mint amikor először ültél fel apáddal a hullámvasútra, és féltél, de közben nagyon bátornak is érezted magad, mert kibírtad, és bár forgott utána a gyomrod, mégis sikítottad, hogy méééééég egyszer! 

A horrorfilmek, akárcsak az extrém sportok, az adrenalin mellett a dopamin-háztartásra is hatnak

Ennek a „jutalmazó”, felszabadultság érzését adó hormonnak könnyen rabjává válik az ember, így is magyarázható az, hogy vannak, akik megszállott horrorfilm-rajongók. Igen, kábé ugyanazt élik át kedvenc filmjeik nézése-rettegése körben, mint a síelő, amikor végigszáguld egy fekete pályán: nő az önbizalmuk a vészhelyzet legyőzése okán.  

De miért van az, hogy valaki halálra váltan leblokkol, míg más felvillanyozódik ugyanabban a helyzetben? Ennek az az oka, hogy ezek tanult válaszok, a félelemre adott reakció, a már említett körülmények és következmények határozzák meg, később mit vált ki belőlünk egy-egy adrenalinfröccsel járó állapot.

A horrorfilmekkel kapcsolatban még az is fontos szempont, hogy az ember az agy amigdala nevű területének köszönhetően tudja, amit lát, az fikció, nem a valóság. Persze jól beleéli magát a sztoriba (ezt az agy frontális lebenye elintézi neki), de a kontroll (a távirányító) az ő kezében van, bármikor kiléphet egy jelenetből, ha túlságosan szorong – míg a való életben ez sajnos nem így van.   

Miközben az emberek nagy része nem szívesen nézné végig, amint ténylegesen kínoznak valakit, a horrorfilmeknek nagy a rajongótábora. Ennek a már említett testi-hormonális reakciók is okai: megemelkedik a pulzus, a vérnyomás, gyorsul a légzés, izzadunk, egyfajta izgalmi állapot jön létre tehát, ami a stáblista után is megmarad egy ideig.

Viszont idővel, ha sok ilyen filmet látunk, azaz egyfajta ingerrel többször is találkozunk, egyre érzéketlenek leszünk vele szemben, vagyis tekerni kell a fokozaton ahhoz, hogy a kellemes hatás kiváltódjon. Tudják ezt a filmkészítők is, nem véletlen, hogy egyre véresebbek, kegyetlenebbek, tabudöntögetőbbek a filmek. És így fordulhat elő, hogy a klasszikus, rettegett horrorfilmek már inkább filmes csemegének számítanak, nem feltétlenül azért nézik őket, mert annyira rémületesek a mai kor emberének.     

No de mi a baj velem?

Ígértem, hogy beszámolok a saját tesztelés eredményéről.

Igen, hősiesen végignéztem a Sinistert, ami, ha eddig ti se láttatok volna, egy olyan film, amiben cirka ötpercenként bevágnak egy felvételt egy komplett család felakasztásáról.

A habituációt (azaz a válaszreakció csökkenését egy ingerre az ismétlődés hatására) azonnal tanulmányozhattam, ugyanis a végére konkrétan ásítoztam iszonyodás helyett, persze így, hogy tudtam, filmet nézek, nem a valóságot…   

Volt ebben a filmben minden, ami ijesztő, az archetipikus félelmek teljes arzenálja. Sötétség, éjszaka, rémálom, alvajárás, kísértet, nagy, mérges kutya, kígyó, skorpió, festett arcú gyerekek, iszonyú szimbólumok és gyerekfirkák, boszorkányság, kés, bárd, baseballütő, vér, még több vér, vízbe fulladás, tűzben égés, csöndbe hasító, szőrállító hangeffektek és állandó szüntelen nyugtalanító duruzsolás. Minden adott volt tehát, hogy jól beszarjak, ehhez képest a pulzusom egyszer szaladt fel mindössze, amikor véletlenül levertem a kanapé széléről a pohár vizet, és az ölemben landolt az egész.

Nem, nem azt szűrtem le belőle, hogy kamu a lista vagy rossz a film, inkább azt, hogy nálam nem működik. Tehát akár nézhetnék is horrort, nincs már rám olyan iszonyú hatással, mint az Alien volt. De ha inkább csak untat, sőt bosszant a műfaj, akkor viszont minek nézzem, nem igaz? Meghagyom az ínyenc értőknek. Kár belém.     

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images