Segítség! A gyerekem rajong a gagyiért! – Mit tegyen a szülő a gyereke formálódó ízlésével?
Amíg egy baba újszülött vagy csecsemőkorú, a szülőknek maximum a rokonokkal kell hadakozniuk a neki vásárolt játékok, könyvek, esetleg ruhák tekintetében. Nagyjából két bő évünk van kiélvezni, hogy teljes egészében a mi kezünkben van a gyeplő… aztán csak kamillázunk, hogy mi minden kerül be a családi (?) kedvenc holmik közé. Mert a legtöbb szülő által kedvelt, gyakran csodaszép fajátékoknak, a felnőtteknek is élvezetes könyveknek és az ő ízlésüket tükröző ruháknak legkésőbb ovira komoly vetélytársai akadnak. Mert addigra szépen lassan beszivárognak a jégvarázsos, verdás, ragacsos, műanyag, zenélő csodák, a Bogyó és Babóca-kötetek, és nagyon sok olyan játék, amit mi, szülők, sosem választottunk volna. Mit kell tenni ilyenkor? Tolni tovább a saját ízlésünket vagy alkalmazkodni a gyerekünk vágyaihoz? Esetleg van valamiféle arany középút? Tóth Girlzonboard Flóra írása.
–
Az első olyan cucc, amitől kiráz a hideg
Az ihletet ehhez a cikkhez Doffek Gábor adta, aki már a cikke címében felvetette, hogy az Anna, Peti, Gergő-sorozat sokak szerint istenverése. Nálunk egy Bogyó és Babóca volt az első olyan rendszerbe kerülő dolog, amit én nem vettem volna meg. A gyerekem meg imádta – akkor még csak egy volt könyvből és gyerekből is, de ez mindkét esetben viszonylag hamar megváltozott. Aztán a gyerekek száma megállt kettőnél, a könyveké nem. Nem volt sok BB-kötetünk, mert didaktikusnak és sok esetben rossz üzenetűnek találtuk őket (amit nagyon, azt el is tüntettem). Végig csendes küzdelmet folytattam ellenük – azzal, hogy jobbnál jobb könyveket szereztünk be, hátha egyszer elmúlik a lelkesedés. Így is történt, a könyveink már más családot boldogítanak vagy készítenek ki.
De akárhányszor kiborultam rajtuk, rájöttem, hogy én tizenévesen Júliákat meg Romanákat olvastam, szóval ki vagyok én, hogy elítéljek egy amúgy ártalmatlan gyerekkönyvet, ami nálunk csak egy volt a sok között, nem a legnagyobb kedvenc?!
Szóval rajtam már az első ilyen cucc viszonylag simán átment, és ez megalapozta a többit is.
Mire a gyerekeim óvodába kerültek, már nem csak szerintem gáz könyveink voltak
A kisbabás szülők megtestesült rémálmai a játékok, amik HANGOT ADNAK. Igazából teljesen mindegy, hogy milyen hangot, de tényleg, a szirének csodás éneke is idegőrlő naponta hétszázötvenszer.
Márpedig a totyogók repetitivitási igénye azt irányozza elő, hogy miután zsinórban tizenkétszer elmesélted a Boribon és a hét lufit („no meg a lila”), megnyomják huszonháromszor a farmerszerű illetőt ábrázoló gombot az állatfigurás zongorán, amitől elindul az „Old MacDonald Had a Farm” bizarr hangszereken előadott átirata.
A szülői szemmel rémisztő gyerekjátékokat már összegyűjtöttem, természetesen ez a zongora is köztük van:
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Aztán jött a Disney-korszak, aminek az alapkönyveivel teljesen rendben vagyok, de mi magunk lelkesen beszereztünk néhány antikvár példányt Chip és Dale kalandjaiból, amiket konkrétan ki kellett javítgatnom alkoholos filccel, mert a nyolcvanas években valószínűleg rendes fordító és/vagy korrektor nélkül jelenhettek meg. A Disney-cuccokhoz bejött a teljes merchandise-kínálat, azaz mindenféle jégvarázsos, hercegnős holmi, amik általában rossz minőségű műanyagból készülnek, viszont iszonyú sok pénzért adják őket.
Amúgy én nem utálom a Disney-univerzumot, de a hercegnők valahogy mindig inkább úgy néznek ki, mint a túlsminkelt drag queenek, a kiegészítők pedig olyan mű műanyagból vannak, hogy attól tartok, a lányaim is műanyag babákká változnak, ha a bőrükhöz érnek. (Szerencsére ez a valóságban nem történt meg.)
Ettől függetlenül máig vannak nálunk ilyesmik, pedig a Disney-korszakot már felváltotta az Így neveld a sárkányod-korszak, aztán minden korábbi kedvencet letarolt a Harry Potter-mánia. Úgyhogy most szépen elkezdtem továbbadni a felhalmozott hercegnős holmikat. Előre is elnézést mindenkitől. (Muszáj hozzátennem, hogy vannak amúgy értelmes disney-s játékok is, például az Uno vagy a Lego.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A szirszarok, amik csak a gyerekek számára kincsek
Az elmúlt hónapokban megtapasztaltam, hogy a Harry Potter-rajongóknak árusított termékekhez képest a Disney-holmik hada visszafogott kis csillámpuki.
Mondom a hívószavakat, amiktől sikítva menekülök: meglepetés tojás/doboz (amiből 50 kell, mire összegyűjtjük az összes vackot), zenélődoboz, ékszerkészlet, stikeez, figuratartó állvány (amihez értelemszerűen tartoznak figurák is), akármilyen kedvelt játék darabonként megvásárolható úgynevezett KÉSZLETE, gyűjtőalbum.
Nálunk éppen ezért ezeket a tökéletesen haszontalan, a vásárlás vagy ajándékba kapás után öt perc játékra érdemes, viszont kiválóan gyűjthető cuccokat egyetlen cipősdobozban lehet tartani – ami nem fér bele, az megy a kukába, mert ezt még el sem lehet ajándékozni. És a cipősdoboz havi rendszerességgel megtelik, ami fájdalmas választásokat idéz elő.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mert a Harry Potter-es generációt megcélzó gyártók már nem szaroznak, ők a minőségi kivetnivalókra még rádobnak egy tétet: vegyél ebből a szarból sokat is.
Amennyire tehát lehet, kerüljük ezeket a dolgokat, de teljesen nem lehet, mert sok helyen ajándékba adják a bevásárlás vagy a normális játék mellé, a gyerekek meg egymás között cserélgetik, osztogatják őket. Szóval sosem fogynak el.
Az öltözködésben is kikerül a kezünkből az irányítás
Rendszeresen látom ismerősöknél, hogy azért adják és ajándékozzák el a szebbnél szebb gyerekruhákat, mert az óvodás-, kisiskolás korú gyerekük nem hajlandó viselni őket. Szóval a mai gyerekeknél valószínűleg elég hamar eljön az a pillanat, amikor ők maguk akarnak dönteni az öltözködésükről… is. Ez persze nem baj – bizonyos keretek között. Nálunk időjárási vétójoga mindig van a jelenlévő felnőttnek, és én azt is el szoktam mondani, ha egy összeállítás szerintem nem ízléses.
Ötven százalékban sikerül lebeszélni őket, a maradék ötven százalékban meg hosszú kékfestő szoknyát (egy jelmez részeként került hozzánk) viselnek fekete-piros Star Wars-os gumicsizmával, ami lehet, hogy kifutógyanús szett, de a játszótéren kevésbé praktikus. (Erre aztán maguk is rájöttek.)
Ha ízlésformálásról van szó, tapasztalatom szerint nincs sok mozgástered szülőként. Anyukánk egészen szabadon engedett bennünket ruhát választani (nyilván az időjárás szabta keretek között), a húgommal mégis totálisan különböző ízlésű felnőttek lettünk. Az én szekrényem tele van színes holmikkal, bátran keverem a színeket és néha még a mintákat is, szerintem ízlésesen, de a tesóm ezt időnként vitatja. Ő ugyanis nagyrészt feketében és szürkében jár, maximum öt színes-mintás ruhája van, amiket viszont teljesen basic és egyszínű darabokkal kombinál. Pedig gyerekkorában olyan összeállításokban pompázott, hogy két összeillő darab nem volt közte (bocsi, hogy lebuktattalak) – miközben én tiniként éppen a legmélyebb fekete korszakomat éltem: nemcsak a ruháim voltak darkosak, de körömlakkból és rúzsból (!) is csak feketét vagy sötétlilát használtam. Szóval kimondhatjuk, hogy semmit nem jelentenek az ifjúkori vadhajtások és tévutak.
Mondjuk, nekem szerencsém van, mert ha egy ruhával kapcsolatban kétely merül fel, készségesen felajánlom a lányaimnak, hogy elajándékozom, és máris lelkesednek érte. De úgy sejtem, ez a trükk csak ideig-óráig működik. A másik cselem az, hogy kétfélét készítek ki, hogy megélhessék a választás szabadságát (hahaha).
Szóval szerintem a csendes és visszafogott ellenállás és a személyes példamutatás a járható út. Mert ezzel az ízlésbeli eltávolodással végül is azt készítik elő, hogy tizenévesen ők fognak mindent gáznak találni, ami nekünk tetszik.
Mi pedig majd szépen felidézzük nekik, fotóval, sőt a mai gyerekeknél már videóval, amikor talpig Elzában parádéznak, csak hogy lássák, ki is ciki tulajdonképpen. Jó, ezt lehet, hogy nem fogom megtenni, de most így képzelem.
Tóth Flóra
