–

Úgy indítottam, hogy megkérdeztem a WMN állandó szerző-tanárait, Jocó bát és Kökéndy Ákost arról, hogy ment az online oktatás (különös tekintettel a szülők bevonódására) náluk. Jocó bá szerint az ő „gyerekei” tudják, hogy ő tudja, hogy mit tudnak, ezért nem próbálkoztak cselezéssel.

Kökéndy Ákosék (Ákos Waldorf-pedagógus) elvei szerint olyan feladatokat érdemes adni a gyerekeknek, amiket ők oldanak meg, de azzal a feltétellel, hogy ha kell, együtt dolgozni, gondolkozni és kérdezni is lehet, sőt érdemes is: szülővel és tanárral egyaránt. Tehát itt valamelyest alapvetés volt a közös munka, és nem minősült „csalásnak” vagy cselezésnek az összedolgozás. 

„Azt hiszem, sok esetben a szülők presztízskérdést csináltak a házi feladatból”

Egy ismerősöm mondta ezt, és hozzátette:

„Falusi iskolában tanítok angolt, ahol – mint általában mindenhol – a szülők iskolai végzettsége nagyon eltérő. Sokan próbáltak segíteni a gyermekeiknek még akár úgy is, hogy a szülő egy szót sem tudott angolul. Több esetben is előfordult, hogy egy-egy házi feladathoz megjegyzésként odaírtam a magyarázatot, amire aztán a szülő reagált, hogy nem értette meg a magyarázatot, mielőtt megcsinálta. Mármint persze ő, a szülő, mivel a gyereknek nem volt kedve ezzel foglalkozni. Ezek után azért nehéz megfelelően osztályozni.”

Aztán vannak azok az anyukák, apukák is, akik valamiért úgy érzik, hogy az online oktatásban nem csupán segítenek értelmezni, vagy akár megoldani a kiadott feladatot, hanem az egyenesen számukra érkezik a tanártól:

„Volt olyan is, akitől gyöngybetűkkel megoldott feladatokat kaptam, mindig tökéletesen, hibátlanul… A javítás során minden gyereknek odaírtam motiválásként néhány biztató vagy dicsérő mondatot.

Egyik alkalommal válaszként a következőt kaptam: „Köszönöm, ez jólesett. Jók a feladatok, én élvezem.” Aláírás: Kati. Az általam tanított gyerek egyébként fiú…”

Persze nemcsak hálás önképző szülők léteznek, hanem olyanok is, akik kioktatják a tanárt, és ezzel együtt az iskolarendszert is úgy általában, csak hogy mindenki tudja, hol a helye…

„Hallott szövegértés esetén volt olyan gyerek, akinek egyszeri meghallgatás után tökéletes volt a munkája. Azt megelőzően, az iskolában, kétszeri meghallgatás után sem volt soha hetven százalékosnál  jobb. A Redmentában egyébként látható volt, hogy négy perc alatt oldotta meg a videóhoz kapcsolódó tíz kérdést tökéletesen. Amikor jeleztem ezt a furcsaságot a szülőnek, akkor az volt a válasz, hogy kérem, ő minden segítséget megad a gyerekének. Amúgy meg ismeri az iskolai nyelvoktatás színvonalát, így az ő gyereke nem fog megtanulni angolul, és valójában nem számít, hogy ki csinálja meg a feladatot. Természetesen ilyenkor is az előre megadott szempontok vagy százalékos arányok szerint kellett értékelni.

Nem valós az érdemjegy, de kit érdekel… Ami viszont számít: iskola ide vagy oda, így tényleg nem tanulja meg a gyerek a nyelvet.”

A tanárnő elmondása szerint egyébként igen sok esetben a szülők csináltak presztízskérdést a tanulásból. Volt olyan anyuka is, akivel osztályfőnökként beszélt telefonon, és bevallotta, hogy dolgozatírásnál ott ül a gyerek mellett a könyvvel a kezében, és keresi a választ, mert másként úgysem tudná megoldani a gyerek a dolgozatot. „Különben is, szerinte ez az időszak nem a tanulásról szólt, csak mi, tanárok erőlködünk feleslegesen.”

Lelombozó mondatok ezek akkor, amikor a tanár tényleg odateszi magát…

Egyetemi esszé általános iskolában

Akadt olyan magyar szakos tanár, aki azt mesélte, hogy az egyik feladat a kötelező olvasmány egyik fejezetéről szóló fogalmazás volt. Kétszer kellett elolvasnia a nevét az osztályába járó, komoly tanulási nehézségekkel küzdő és igen nagy hiányosságokkal bíró tanulónak a dolgozat tetején, hogy meggyőződjön arról, jó látja, hiszen az – ahogy ő fogalmazott – egy egyetemi esszének is megállta volna a helyét.

Úgy tűnik, néhány szülő sajnos tényleg nem feltétlenül a gyerekének akart segíteni, hanem csak önmagának próbált teremteni sikerélményt ebben a nagy bezártságban.

Csak halkan jegyzem meg, hogy a gyerekkel való foglalkozás talán hosszú távon nagyobb sikerélménnyel kecsegtette volna…

Késő esti telefonok szülőktől

A lelkiismeretes tanárok hosszú hónapokon át haladtak nehezített pályán: készültek feladatokkal, videókkal az online órákra és házi feladatokkal is. Azzal azért nem számoltak, hogy éjjel is kapnak szülői telefonhívásokat: „Volt, hogy az egyik anyuka este kilenckor megkért, magyarázzam már el neki az egyik törtes feladatot. Türelmesen elmagyaráztam, megköszönte és pontban 22:45-kor úgy érezte, hogy jelentkeznie kell azzal, hogy megküzdött vele, azt hiszi, most már érti.

Ezután kifejtette, hogy ő egész intelligensnek tartja magát, de felmerült a kérdés benne, hogy a többi szülő vajon hogyan oldja meg ezeket a feladatokat?” 

Ugyanez a tanárnő kapott üzeneteket a gyerekektől ilyen és hasonló tartalmakkal: „Kedves tanárnő, amíg én tegnap a matematikaleckémet írtam, anyukám és a nővérem megfejtették az ön által küldött rejtvényt, és nagyon tetszett nekik. Tudnál még nekik (!) valami hasonlót küldeni?” Ugyanezen kedves és tényleg végtelenül türelmes tanárnő kapott az osztálycsoportba a gyerekektől is kissé szemrehányó üzeneteket, miszerint „Az apám tegnap teljesen kiborult, mert nem tudta megoldani a 2. b és c feladatokat. Ahhoz nem volt szabály.” Erre a következő komment mi volt? „Az én anyukám se tudta megoldani.”

Nevezett tanárnő, aki áldott jó lélek (meg humora is van szerencsére) csak ennyit fűzött hozzá mindehhez: „Esküszöm, látom magam előtt a szerencsétlen szülőket, ahogy este fáradtan még matekot próbálnak magyarázni, és be kell látniuk, hogy az általános iskola 5. osztályos feladatait nem képesek megoldani. Olyannyira nem, hogy amikor a törtekkel való foglalkozás elején azt a praktikus feladatot adtam, hogy ossz el egy pizzát négy egyenlő részre, aztán csinálj a négy részből nyolc egyenlő részt, akkor másnap bevásárlás közben összefutottam egy anyukával, aki éppen ment pizzát venni, mert az előzőt lendületből sikerült hat részre osztania.” A tanárnő jót nevetett, és kifejezetten imádta, hogy ezeket a sztorikat őszintén elmesélték neki. Bár hozzátette:

„Kész szerencse, hogy biológiából még nem a szexuális felvilágosításnál járunk. Ott miket tanítanék a szülőknek…?”

De ne feledkezzünk meg rólatok sem, kedves minket olvasó tanárok, tőletek is szemlézek:

Anna Réka is nagyon igyekezett nem nehezíteni a gyerekek helyzetén, de így sem volt egyszerű az oktatás: „Tanároldalról jelentem, én minden órámat becsülettel megtartottam (videóhívás, képernyőmegosztás). Közel sem volt olyan, mint az iskola, mert a program nem pont úgy rajzol, mint én a táblára, és nagyon sok szemléltetést csak videón tudtam így megmutatni, de megtettem, amit lehetett: elmondtam, jegyzetet készítettem, illusztráltam. Az osztályozást tekintve különösen jó fej voltam, hiszen olyan feladatokat adtam, amikre egyébként is könnyű jó jegyet kapni, és mindenkinek személyre szólóan segítettem. Ennek fényében rosszulesett, amikor egy feladatot a szülő kézírásával kaptam meg. Nem az a baj, hogy segít, az sem zavarna, hogy ő csinálta meg. Az zavar, hogy így a gyerek gyakorlatilag semmit nem látott abból, amit neki kellett volna megcsinálni. De

amiatt volt igazán nehéz ez az időszak, hogy nem láttam a gyerekeket, így fogalmam sincs, hogy ki mennyire érti, amiről beszélek, figyel-e egyáltalán, stb. Emiatt különösen hiányzott a tanterem, a személyes jelenlét.”

Noémi, tanár-olvasónk viszont nagyon boldogan számolt be arról, hogy nála az online testnevelésórán több alkalommal megjelentek a szülők és kisebb testvérek is, mert szerettek hozzá „órára járni”. Iszonyat cukik voltak, ő pedig így is tudta szeretni ezt az időszakot.

Nikolett matematikát és szakmai informatikát tanít, neki az utóbbi volt problémásabb: „Érettségire is készültünk. Az egyik záró feladatot programozásból ketten csinálták meg. Az egyiké négyes, a másiké pedig hármas lett. A többiek e két tanuló fájljait adták be valamennyien, sokszor csak átnevezve. Jó fej voltam. Csak egy jeggyel rosszabbat kaptak náluk.”

Hosszan lehetne folytatni a történetmesélést, de a lényeg az, hogy az azonnali ítélkezések, sárdobálás, lesajnálás helyett lássuk meg azt is: mind a diákok, mind a tanárok, mind a szülők egy eddig példa nélküli helyzetbe csöppentek, és ezzel valóban közösen kellett megküzdeniük. Mindenkinek a maga módján. Ez pedig megkövetelt szigort, humort, rugalmasságot és sok-sok emberséget is minden féltől.

De azért most háromszoros hurrá, hogy jön a nyár!

Marossy Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images