„Nem tudom, miért gondolják az emberek, hogy egy művész élete fenékig tejfel” – Interjú a Magyar Táncművészeti Egyetem vezetőivel

–

Gyárfás Dorka/WMN: Gondolom, nem a mi cikkünkből értesültek róla először, hogy az intézmény korábbi nevelési gyakorlatával szemben felmerültek komoly aggályok (verbális és fizikai abúzusról), amiket Kriston László elkezdett összegyűjteni. Mi volt az első reakciójuk, amikor ezzel szembesültek?

Dr. Bolvári-Takács Gábor: Igen, találkoztunk azzal nyílt levéllel, amit Kriston László nagyjából másfél évvel ezelőtt Szakály Györgynek címzett, aztán az idén Dózsa Imrének is írt egyet a Facebookon. Gondoltuk, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni a médiában is, de az a problémám vele, hogy egyikben sincsenek konkrétumok, amiket ki lehetne vizsgálni vagy meg lehetne vitatni. Csak általános tendenciák szerepelnek bennük. Én magam nem vagyok sem balettművész, sem balettmester – történész és jogász vagyok, ezért tudom, hogy ezeket az eseteket történeti kontextus nélkül nehéz megítélni, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy bizonyos dolgokat, amik korábban elfogadhatónak számítottak, a világ ma másképpen ítél meg. Ettől még azok számára, akik úgy érzik, sérelmet szenvedtek, csak úgy tudunk igazságot szolgáltatni, ha pontosan tudjuk, hogy kivel mikor mi történt. 

Volf Katalin: Én is azt gondolom, hogy ez nagyon nehéz kérdés, mert hogyan tudnánk a mai fejünkkel megítélni, mi történt húsz-harminc évvel ezelőtt?

Gy. D./WMN: Akkor ön szerint nem is kell vele foglalkozni? 

V. K.: Már hogyne kellene, ugyanakkor mégiscsak az kell hogy legyen a prioritás, hogy most ilyen esetek ne fordulhassanak elő. 

Gy. D./WMN: De nem gondolja, hogy ehhez felül kell vizsgálni az eddigi hagyományt és gyakorlatot?

B-T. G.: A mi iskolánkban 2015 óta létezik egy etikai szabályzat, ami minden európai standardnak megfelel. Ez azt jelenti, hogy még az egész #metoo és Harvey Weinstein-botrány előtt született. De már akkor, amikor 2001–2002-ben átköltöztünk ebbe az új épületegyüttesbe és campusra – ami Dózsa Imre vezetésével valósult meg –, szempont volt, hogy minden balett-teremhez nagy méretű ablakfelületek készüljenek, amiket nem lehet elfüggönyözni. Ehhez képest a nyílt levélben bizonyos állítások és vádak jelen időben szerepelnek – miközben ezek a mai Táncművészeti Egyetemen egész egyszerűen kizártak.

Nálunk a legszélesebb nyilvánosság előtt zajlik az oktatás: a szülők, a hallgatói önkormányzat, és egyes színházak képviselői előtt.

A mostani intézményben egészen más a helyzet, mint amit az interjú sugallt.

Gy. D./WMN: Egyben úgy gondolja, hogy az intézmény múltjáért viszont nem tartoznak felelősséggel?

B-T. G.: Hogyne tartoznánk, hiszen egy hetvenéves intézményről beszélünk, a hagyományainkból is építkezünk. De ami a levélben áll és az interjúban elhangzott, az nem volt tendencia. Ha a múltat sommásan elítéljük, és meg nem nevezett személyek ellen boszorkányüldözést indítunk el, akkor olyanokat is megsértünk vele, akik nagyszerű élményekkel táncoltak végig egy művészi pályát, és ugyanitt végeztek. 

Gy. D./WMN: Az interjúban határozottan szó esett olyanokról is, akik ebben az iskolában is humánus módszerekkel tanítottak, és ugyanolyan eredményesek voltak, mint a bántalmazó típusú mesterek – a pozitív példákat néven is neveztük. Boszorkányüldözésről pedig azért nem beszélhetünk, mert jogi okokból a bántalmazók kilétét nem fedtük fel. A cél – a vádló Kriston László részéről is – egy rendszer felülvizsgálata volna.

V. K.: Szerintem fontos látni, és hadd legyek itt „elfogult” magunkkal: ebben a hetvenéves intézményben komoly munka folyik, számos gyerek végzett itt és sikereket ért el, a campus pedig gyönyörű. Erről miért nem írnak az újságírók? Vagy arról, hogy a gyerekek könyörögnek a rektor úrnak, hogy hadd jöjjenek be tréningezni. Ez miért nem sztori az újságírók számára?

Gy. D./WMN: Mert az elmúlt hetven évben csak a sikerekről hallottunk. Hogy mi húzódik meg azok árnyékában, arról nem lehetett beszélni, erre csak most érett meg a közbeszéd és a korszellem. Önök szerint most sincs miről beszélni?

B-T. G.: Dehogy nincs! Látni kell ugyanakkor, hogy etikai vizsgálat esetén nem létezik olyan, hogy „ismeretlen tettes ellen indított nyomozás”. Legalább az érintetteknek fel kellene fedniük magukat, és beszámolniuk a közvetlen tapasztalataikról. Eszembe jutott egy idézet abból a könyvből, ami az iskola hetvenéves történetét dolgozza fel. Roboz Ágnes 1964-es előadása a tudatosságról, az ösztönről, a biztonságérzetről, a pedagógus tekintélyéről és az alkotómunka összetevőiről szólt, és azt mondta:

„A tanárnak fel kell szabadítania a tanítványt, miközben az adott keretek közé szorítja.” A keretek itt nyilván az etikai normákra vonatkoztak… Szerintem ebben az intézményben ez volt a jellemző, és akik ide jöttek tanítani, nem akartak senkit tönkretenni.

Ha valakinek ez nem megy könnyen, azt az intézmény felismeri, és tesz ellene. Visszamenőleg nyilván nem tudja kiiktatni őket, de az első lépés az, hogy az információ eljusson hozzá. A balettnövendékről általában négyen gondoskodnak: 1. a szülők; 2. a balettmester; 3. a közismereti tárgyak tanárai; és miután a növendékek nagyjából fele kollégista, 4. van még egy kollégiumi nevelő is mellettük. Azt feltételezni, hogy ezek a felnőttek egy szisztematikus bántalmazásra épülő, majdhogynem bűncselekményeket megengedő rendszerben vesznek részt, a józan ésszel ellentétes.

Gy. D./WMN: Azt mondja, hogy sosem érkezett panasz a vezetőséghez?

B-T. G.: 2015 óra biztosan nem, pedig létrehoztunk egy anonim felületet is erre. 

Gy. D./WMN: Korábbi esetekre vonatkozóan sem?

B-T. G.: Amióta én a vezetőségben részt veszek – 2007–2009-ben rektorhelyettesként, egy korábbi periódusban főtitkárként, két éve pedig rektorként –, azóta nem érkezett olyan beadvány, ami etikai eljárást kezdeményezett volna. 

Gy. D./WMN: Persze ahhoz már a rendszerbe vetett bizalom is kell, hogy valaki kiálljon a sérelmeivel, és eljárást kezdeményezzen. Hány olyan ügyet ismerünk ma már, hogy évek vagy évtizedek rendszeres bántalmazására csak most derült fény, amikor már van remény arra, hogy lesz is következménye… 

V. K.: Természetesen ez egy létező jelenség, és mi bízunk abban, hogy mi nem ebbe a kategóriába esünk, de engedje meg, hogy behozzak egy másik szempontrendszert is. Ez egy művészeti iskola – mi nem gépeket nevelünk, hanem művészeket érzelmekkel, indulatokkal. Azt gondolom, minden gyerek más, amit az egyik gyerek bántásként él meg (persze az a cél, hogy ilyen egyáltalán ne legyen), az a másik számára nem az. Vagy ha bántásként éli is meg, tovább tud lépni rajta, és nagyszerű művész lesz belőle. Én az öltözőben azt tapasztalatom – és ott mindenki őszinte, mert egymás között vagyunk –, hogy minden mester azon aggódik nap nap után, hogy hogyan tudja a tanítványait még jobb teljesítményre buzdítani, hogyan tudja tovább lendíteni, és célba juttatni. Van olyan mester, aki azzal szembesül, hogy a szülők sem tudnak arról, milyen problémával küszködik a gyerekük.

Ezek a mesterek anyák, apák, pszichológusok és óvó nénik, óvó bácsik egyszerre. Ez egy családi munkahely, aminek nincs vége, hazaviszed magaddal. 

Gy. D./WMN: És ha mégis akadnak, akik úgy érzik, hogy komoly sérüléseket szereztek itt, és kárt okoztak bennük, akkor az intézménynek nem kell ezért felelősséget vállalnia? El lehet-e jutni oda, hogy bocsánatot kérjenek, ha valaki kiáll, és vállalja a sérelmeit?

B-T. G.: Szerintem a bocsánatkérés milyensége az intézmény habitusából fakad. Ha mi most kimondjuk, hogy semmilyen formában nem tartjuk elfogadhatónak az iskolán belüli erőszakot, és zéró toleranciát hirdetünk az ilyen esetekkel szemben, sőt biztosítjuk ennek az intézményes garanciáit, akkor szerintem eleget tettünk a feladatnak. Történészként azt kell mondanom, hogy egy állam vezetése sem vállalhatja, hogy száz évvel ezelőtti történelmi helyzetekért felelősséget vállaljon, pusztán a jogfolytonosság elve miatt. A bocsánatkérés azt feltételezi, hogy aki mondja, az érintett kell hogy legyen a bűn elkövetésében.

Gy. D./WMN: Márpedig erre számos példát láthattunk politikai vezetőktől szerte a világban, és azt gondolom, éppen azért, mert a bűnöket nem ők követték el, könnyebb is megtenniük azt a gesztust, hogy szembenéznek vele, és bocsánatot kérnek az áldozatoktól. 

V. K.: Én nagyon sajnálom, ha ilyesmi megtörténhetett, de aki húsz év elteltével úgy állítja be az iskolát, mintha ezek a dolgok ma is megtörténnének, az is kérjen bocsánatot. 

Gy. D./WMN: Úgy tudom, a mai napig tanítanak itt olyan tanárok, akik a felsorolt vádakban érintettek – sőt azt hallottam, volt olyan növendék, aki emiatt panaszt is tett az intézménynél. 

B-T. G.: Van egy eljárásrend, amit el kell indítani, és onnantól a dolog önjáróvá válik, és már nem arról lesz szó, milyen fényt vet az iskolára, hanem hogy azt az ügyet végig kell vinni. Erre fel vagyunk készülve, van rá egy etikai bizottságunk öt belső és négy külső taggal, akiket a szenátusunk választott meg.

Az etikai ügyek ráadásul – szemben a büntetőügyekkel – hál’ istennek nem évülnek el. Azért hál’ istennek, mert ha ilyen történik, azt habozás nélkül ki kell deríteni, akárhány évre visszamenőleg.

Abban a pillanatban azt tudom mondani: mélységesen sajnáljuk, és aki ezt elkövette, annak számolnia kell a következményekkel. De általánosságban, tendenciaként nem tudok rajta fogódzót találni.

Gy. D./WMN: Azt is vegyük számításba, hogy az elmúlt években láthattuk: aki áldozatként kiállt egy ilyen üggyel, az elképesztő indulatokat zúdított magára, és nem kerülhette el az áldozathibáztatást. Ráadásul ilyenkor egy egész szakma érzi támadva magát, ezért hárít, tagad és időnként ellentámadásba lendül. Szóval nem csoda, ha az érintettek vonakodnak kiállni az arcukat, nevüket vállalva. De önök szerint ez azt jelenti, hogy semmi baj nem történt, minden a lehető legnagyobb rendben volt az iskolában?

V. K.: Nem tudom, velem nem történt ilyesmi, pedig nagyon szigorú mestereim voltak. Persze az egész világ nagyon más volt akkor, amikor ide jártam. De amióta visszajöttem művészeti vezetőként, azóta sem tapasztaltam semmi ilyesmit. Értelemszerűen ahány ember, annyiféle megélés, és mi igyekszünk a lehető legmélyebb empátiát felvonultatni, de mint már mondtuk, amíg nem állnak konkrétumok a rendelkezésünkre, nagyon nehéz a helyzetünk, hiszen nincs mire reflektálnunk. 

Gy. D./WMN: Rendben. Akkor beszéljünk egy kicsit arról is, a balett milyen nagy változáson ment keresztül az elmúlt években. 

V. K.: Én úgy látom, a klasszikus balett technikailag elképesztően fejlődik, ugyanúgy, ahogy a versenysportok. Nyilván ez ma nem egy nagyon népszerű műfaj, de olyan, mint az antik bútor: mindig lesz értéke. Nagyon örülök, hogy még mindig akadnak olyan fiatalok ebben a pörgős, virtuális világban is, akik ezt a műfajt szeretnék művelni. 

Gy. D./WMN: Bár úgy hallani, jelentősen csökkent a felvételizők száma…

B-T. G.:

A kívülálló számára minden zárt rendszer gyanús, hiszen alig hallani róla valamit. Amit valaki elsőként állít róla, azt hiszik el. Éppen ezért fontos számunkra, hogy kinyissuk ezt az intézményt, és minél nagyobb betekintést adjunk az itt folyó munkába.

Tavaly óta van egy előkészítő balettstúdiónk négy–tíz éves gyerekek számára, és jövőre szeretnénk nyitni vidéki tehetségkutató centrumokat is. Pontosan tudjuk már, kik azok a balettmesterek vidéken, akiknek a növendékei közül kikerülhetnek olyanok, akikben van elhivatottság a művészi pálya iránt. Ezeket a pedagógusokat már egy díjjal is elismerjük. És a nyitás szellemében hoztuk létre A nagy táncválasztó programunkat is, ahol olyan műfajok is megjelennek, amik az oktatásunkban nem. És itt megint el kell mondanom: minden olyan módszert elítélünk, ami a gyerekek számára negatív következménnyel járhat. Ezt a szakmát csak úgy van értelme művelni, ha sikerélményt ad. 

Gy. D./WMN: És mit szólnak ahhoz az irányzathoz, ami azt képviseli, hogy ne legyen ennyire elit művészeti forma, hadd műveljék olyanok is, akik nem felelnek meg az eddigi balettos ideálnak: nem olyan vékonyak, vagy nem fehér bőrűek, illetve táncolhassanak női szerepet férfi táncosok is. 

V. K.: Azt gondolom, ez egy vizuális műfaj, és mindenki maga dönti el, mit szeretne látni a színpadon – a jeggyel pedig szavaz. Hogy ki kerülhet színpadra, az mindig is koronként változott, nemcsak a balettban, hanem akár az opera műfajában is: régen elfogadtuk, ha a tüdőbeteg Mimi túlsúlyos volt, ma nevetünk rajta. Egyvalami nem változik: a művészet. Sok balerina és balett-táncos akad, aki felkészült technikailag, tökéletes szakmai színvonalon teljesít. De ha nem igazi művészek, akkor teljesen mindegy, mert unatkozik a néző. Ez az, ami nem változik.

Gy. D./WMN: Az iskolában mikor kezdődik a művészképzés?

V. K.: A felvételinél.

Gy. D./WMN: Ez mit jelent? Nem csak a testi adottságokat nézik? 

V. K.: Elsősorban persze azt, a rugalmasságot, a testarányokat, a láb adottságait. De utána a gyerekek belecsöppennek egy rendszerbe, és fél év múlva már színpadon vannak. 

B-T. G.: Az utóbbi években szisztematikusan törekszünk arra, hogy olyan balettmesterek jöjjenek hozzánk tanítani, akik a saját karrierjükben bizonyították, hogy művészként tovább tudnak valamit adni – ami persze korábban is így volt.

Amikor egy növendék olyan mestert lát maga előtt, akire fel tud nézni, az azt is jelenti, hogy bele tudja helyezni magát egy történeti folyamatba, a magyar művészi értékrend folytonosságába.

Ezenkívül a növendékeink repertoárszínházi előadásokat is készítenek: a decemberi Diótörőnk tíz-húsz előadást is elbírna, de tavaly készítettünk egy előadást az Operettszínházban, és újraindult az együttműködésünk az Operaházzal is. Ez azt jelenti, hogy a növendékek élő legendákat látnak maguk körül. 

Gy. D./WMN: Vannak még élő legendák közöttünk?

V. K.: Kevés. Erről azonban nem ők tehetnek… A művészek sorsa a színházigazgatók kezében van.

B-T. G.: De Oláh Zoltán például most lett a Halhatatlanok Társulatának tagja. 

Gy. D./WMN: Az iskola mit tehet azért, hogy a növendékei lehetőséghez jussanak?

B-T. G.: A magyar társulatvezetők mind tagjai a művészeti tanácsunknak, és nincs Magyarországon olyan professzionális együttes, amelynek a vezetőjével ne lennénk folyamatos kapcsolatban. A néptáncosokat az utolsó évben már szinte mind ki is választják a társulatok. Ezenkívül sok házi versenyünk van, és nemzetközi megméretésekre is felkészítjük a gyerekeket – ezek a növendékek ott vannak a horizonton. Nagyon erős a külföldi szívóerő, aki teheti, inkább külföldre megy, akár szemben egy magyar ajánlattal. 

Gy. D./WMN: Az Operaházba hányan szerződtek az utóbbi öt évben?

B-T. G.: Ötnél kevesebben. 

V. K.: Két végzős lányomat most szerződtették. Tavaly senkit. Ez régen másképp volt, akkor az operaház annyi táncost szerződtetett innen, amennyit csak lehetett. Akik itt végeznek, még csak művészpalánták – vagy meglátja bennük egy igazgató a lehetőséget, és végigkíséri, támogatja őket az úton, vagy csak kipróbálja egy évre, aztán meglátja, mi lesz… igazgatótól függ. Ma már a gyerekek sem mind akarnak az operaházba kerülni.

Gy. D./WMN: És az a képzés, amit itt kapnak a táncosok, elég ma a világban, nemzetközi viszonylatban is?

V. K.: Elég. 

B-T. G.: Nekem az a tapasztalatom, hogy csak a táncos elhatározásán múlik, mire jut ezzel a képzéssel külföldön, ahogy az is, hogy a klasszikus balett világában marad-e, vagy ezzel a képzéssel a háta mögött nekivág egy másik táncműfajnak.

 

Gy. D./WMN: Kriston László, az előző riportalanyom szerint a táncosképzés olyan, mint a katonaság. Erről mi a véleményük?

V. K.:

Bekerülni egy társulatba még sokkal keményebb, és ott már az ember élete a tét. Itt még egy burokban vannak, védjük és támogatjuk őket. De ha kikerülnek, ott már farkastörvények uralkodnak: ha nincs munkád, mész a híd alá.

B-T. G.: Én voltam katona, szerintem az talán még enyhébb is… Komolyra fordítva a szót, minden képzésben vannak fordulópontok: az orvosin az anatómiavizsga, a jogon a római jog, itt pedig minden évben van ilyen nagy megméretés – ez elég komoly különbség. A másik fontos dolog, hogy ez a képzés azt feltételezi, hogy a növendék tényleg és önként akar részt venni benne – ez kulcskérdés. Ezt a balettmester látja is. Ha valami félrecsúszik közöttük, akkor viszont van lehetőség a váltásra, átmehet a diák egy másik osztályba vagy évfolyamra – ami rendszerszintű változás a régi gyakorlathoz képest. Ugyanakkor egy mester számára sosem pozitív végkifejlet, ha nem sikerül egy növendékéből kihoznia a legtöbbet. Neki az ugyanúgy fáj, mint a növendéknek.

Az utóbbi években nagy súlyt fektettünk a neveléslélektanra, és hogy kidolgozzuk annak a pszichológiai hátterét. A továbbképzéseinken ott ülnek a balettmesterek, az iskolai tanárok és a kollégiumi nevelők is. Ez is jelzi talán, hogy az intézmény ma egészen másképp gondolkodik a nevelésről, mint ahogy gondolkodhatott harminc-negyven évvel ezelőtt – hozzátéve, hogy aki ma táncművészként vagy koreográfusként Kossuth-díjas, az mind itt végzett, ebben az iskolában (kivéve, ha az életkoránál fogva nem tehette, mert az iskola még nem létezett), ami azért jelez valamit.

V. K.:

Visszatérve a katonasághoz: ez a szakma azért szép, mert itt az ember mindennap szembesülhet magával és a többiekkel. Mindennap láthatja, hogyan tud megküzdeni a testével, a gyakorlatokkal, hogy aznap mit tudott megcsinálni, és mit nem, és ezt egy életen át viszi magával.

Nem tudom, miért gondolják az emberek, hogy egy művész élete fenékig tejfel. Miért gondolják, hogy velem nem kiabáltak, hogy én nem sírtam. Mivel azonban művész vagyok, megpróbálom feldolgozni, és keresem azt, ami örömöt szerez, ami inspirál. 

Gy. D./WMN: Amióta művészeti vezetőként dolgozik, nem próbál meg tenni azért, hogy a fiataloknak ne ugyanolyan nehéz legyen, mint önöknek volt? 

V. K.: Dehogynem, azért vagyok itt. Nem csak azért a tíz lányért, akik az én évfolyamomba járnak, mindent megteszek. Most például van egy tanítvány, akiről úgy ítéltem meg, hogy a következő évet már egy évfolyammal feljebb folytathatja, mint ahová eddig járt. Ez nem volt szokás nálunk, de az ő esetében indokoltnak tartom. Még úgy is, hogy most mindannyian visszaesnek kicsit…

Gy. D./WMN: Tényleg, hogyan vészelik át a karanténidőszakot? Egy táncos esetében hihetetlen mennyiségű munka vész kárba vagy kerül veszélybe, ha nem gyakorolhat nap mint nap.

B-T. G.: Gondolom, nem kell különösebben magyarázni, hogy online nem lehet táncot oktatni. Ezért a digitális platformokon keresztül csak fizikai szinten tartó gyakorlatokat tudtunk végezni. A végzős osztályoknál már muszáj volt visszatérnünk a balett-termi tréningekhez is, mert készülniük kell a vizsgaelőadásra, de más balett-termi oktatás nincs az iskolában. Június 12-én pedig megszakítjuk a félévet, és augusztus 10-én folytatjuk, tehát a tanév idén nem június közepével, hanem augusztus végével fog lezárulni. Ebben a három hétben sem lehet természetesen a több hónapos kiesést bepótolni, de legalább olyan fizikai állapotba lehet hozni a növendékeket, ahonnan lehet folytatni a munkát szeptemberben. 

V. K.: Ez egy szörnyű helyzet számunkra, a karantén ráadásul pont egy felszálló ágban ért minket. Mindenki azt hitte, egy-két hétig otthon leszünk, aztán jövünk vissza… ehelyett meg kellett tanulnom, hogyan mutassam meg a gyakorlatot úgy, hogy a rúd helyett a konyhapultot vagy a szekrényt fogom otthon. De valahogy muszáj volt tartani a gyerekekben a lelket, és egy rendszert tartani az életükben.

Gy. D./WMN: Van arra tervük, mi lesz, ha ősszel vagy télen visszajön a vírus?

B-T. G.: Ebbe bele sem merek gondolni, mert az tényleg nagyon nehéz helyzet elé állítana minket. Nemcsak azért, mert akkor végképp minden munka odavész, hanem mert minek tanuljon az ember olyan művészetet, amit soha nem mutathat be, mert a színházak nem nyithatnak ki? Erre most nem gondolunk, csak arra, hogy megnyugtassuk a növendékeinket, akik azért sírnak, mert szeretnének bejönni gyakorolni a campusra.

V. K.: Sokakkal együtt én is abban bízom, hogy ilyen nem fordul elő. Mert ez egy nem akármilyen campus: ide reggel beadja a szülő gyerekét, és egész nap jó körülmények között tudhatja. Itt van iskola, szakmai épület, könyvtár, kert – még számomra is meglepő volt látni, hogy milyen szuper létesítmény. Igen, van siker és kudarc is, sírás és öröm is. Minden emóció megjelenik. De a lényeg, hogy mire a gyerek a képzés végére ér, megtalálja azt a művészi formát, amiben a legjobban ki tud bontakozni. Ha a klasszikus balettról kiderül, hogy mégsem neki való, akkor átmehet modern táncra, ahol kivirulhat. Ma az iskola senkinek nem akarja elengedni a kezét.