Súgás a takarásból, gyerek helyett megírt teszt és anya által futott kilométerek tesiórára – Felnőttképzés újragondolva karantén idején

–

A csüggedő, esetleg nem túl jó osztályzatokat elért szülőknek ezúton üzenem, hogy Örkény István lánya mesélte nekem régebben, amikor tanévkezdéskor a tanárnője természetesen előállt a minden év elején esedékes házi dolgozat témával, miszerint „Hogy telt a nyaram?”. Hát, neki olyannyira jól telt, hogy semmi kedve nem volt még visszarázódni és megírni, így kikönyörögte az akkor már milliók által ismert és olvasott papától a fogalmazás megírását, amit annak rendje és módja szerint beadott, majd a kedves papa alig bírta magát visszafogni, hogy ne menjen be a tanárhoz reklamálni, hogy miért csak hármast kapott… (Megjegyzem, rossz nyelvek szerint amúgy maga az író gimnazistaként megbukott magyar irodalomból… De legalább ő is elkezdett ismételni – haha.)

Nagyon hasonló helyzetben találták magukat a világ rengeteg országában a szülők, hiszen az online oktatás kénytelen-kelletlen meglepetésszerűen „átképezte” őket otthoni pedagógusokká is.

Én magam csak egészen kicsiben tapasztaltam ezeket a nehézségeket, mert a gyerekem már érettségire készült, és birtokában volt az önálló tanulás képességének, de azért az általános iskolások szüleit nagyon nem irigyeltem. Főleg, ha több kisdiák is van otthon…

Az egyik ismerősöm arról számolt be, hogy náluk három gyerek járt egyszerre online iskolába, aminek már a logisztikája sem volt egyszerű, hiszen a szülők közben szintén online dolgoztak, és nem meglepő, de nem egy harminc szobás kastélyban élnek, ahol szeparáltan és nyugodtan tudták volna a feladataikat végezni.

Igen találékony szülőkkel is beszéltem amúgy, akik ilyen helyzetekben nemegyszer, a gardróbszekrényből, esetleg a vécéről jelentkeztek be az online meetengekre, miközben a gyerekek külön helyiségekben voltak „iskolában”.

Volt olyan is, aki a zuhanykabinjukat tuningolta fel valamilyen virágos drapériával, és kiglancolva onnan állásinterjúzott mindaddig a pillanatig, amíg a nagyobbik gyerek be nem nyitott zokogva, hogy „anya, rohadtul elszartam a matekdogát, mert nem voltál ott velem”. A drapéria lecsúszott, az intimborotvák és tusfürdők pedig meredten figyeltek az interjúztatóra, amíg anyuka meg nem nyugtatta, és vissza nem terelte szomorú gyermekét a matekórára. Nem kapta meg az állást, de én simán felvenném kreatívnak vagy dekorosnak, ha tehetném.

Visszatérve a három gyereket paralel segítő, oktató szülő ismerősre, ő arról számolt be, hogy igen sok és szép gyerekrajzot készített, festett a középső gyerek kézügyességének megfelelően, de írt olvasónaplót a Szent Péter esernyőjéből, amire külön nagyon büszke, mert ő Örkénnyel ellentétben ötöst kapott és dicséretet, miszerint pont jók az arányok, és igazán lényegre törő az összefoglaló a végén. El tudom képzelni, hogy éjjel egykor mennyire akart terjengős lenni… Egyébként írt már ötös francia dolgozatot a legnagyobb gyerekkel, de ő különösen megérdemelte, mert korrepetálja a kicsiket fizikából és matekból is. Apa pedig mindenhol ott van, ahol töriből kérdeznek.

Náluk talán a kedvencem mégis anyuka néptánc(!) beadandója volt, helyesebben a gyereké, de hát egy bűvös éjszakán mégis ő kapta elő a vízfestéket és az ecseteket, majd teljesítette a tanár kérését, miszerint „Fesd meg édesanyádat, mintha fa lenne.”

A festményt megkaptam, de gyermek- és szülővédelmi okokból inkább nem osztanám meg.

Annyit elárulhatok, hogy nagyon találó és szép, bár én tuti egy búvalbaszott szomorúfüzet festettem volna hasonló helyzetben. Hja, vannak hősök! Bár ők is kissé kiégnek, idézem: „Kurva fáradt vagyok… Énekhez, etikához hozzá sem nyúlunk. Most vettem fel az egyik gyerekkel hatvan négyütemű fekvőtámaszt telóra, azt kellett beküldeni.”

Aztán vannak a kevésbé eredményes, ámde lelkes szülők, akiket csúnyán leosztályoznak.

Így történt egy kedves ismerős családdal, is, ahol anyukának egy nyolcadikos szöveget kellett  központoznia, mondta is a gyereknek, hogy ő ebben nagyon király, és nyomtasson egy új lapot, abba javítana bele, amit már elkezdett a gyerek. Lett is nagy ribillió otthon, amikor kiderült, hogy az a „nagyon jó központozás” csak hármas lett. Ugyanitt a kedves férj a hetedikes gyereknek szerzett szintén hármast énekből, így a gyerekek idővel leírták őket, és maguk próbáltak boldogulni az online viharban.

Nem is tudom, hogy ki a szerencsésebb? A jó tanuló szülő, vagy az, aki csak azt hiszi magáról? Mindenesetre ez utóbbi jobban járt hosszú távon.

Pár kisebb szülői panasz is befutott hozzám (persze szigorúan nem a tanárokhoz), miszerint azért nem lett ötös az esszéje, mert lekéste a leadási határidőt, de olyan is volt, aki ugyan minden rajzára ötöst kapott, de az év végi jegy mégis négyes lett. Kissé gyanús, hogy a tanár átlátta a helyzetet.

És akkor következzen régi kollégám vallomása a karanténtanulásról, és az azt megelőző oktatáshoz való asszisztenciáról:

„Elöljáróban annyit, hogy angol és magyar szakon végeztem az egyetemen, végzettségem szerint bölcsész és tanár vagyok, szeretek és tudok is olvasni, régóta foglalkozom szövegírással, megjelent néhány könyvem, és több száz cikkem, a szövegértelmezésemre pedig nem volt eddig panasz. Ezen felül több mint tíz éve futok rendszeresen.

Szóval az iskolai jegyeimről: egyik nyáron az akkor ötödikes gyerekemnek feladták kötelezőnek „A láthatatlan ember”-t. Kínlódott vele egy darabig, így aztán felajánlottam, elolvasom én helyette, megcsináljuk az olvasónaplót együtt, ha ő közben valami más, őt jobban érdeklő könyvet választ magának. Megegyeztünk. Végigrágtam magam Gárdonyin, iszonyú volt. Utáltam. A művet is, és azt is, aki kitalálta, hogy tizenkét éveseknek nyáron ezt a száraz művet kell olvasgatnia. De!

Lenyomtam becsülettel, majd lediktáltam a gyereknek az olvasónaplót. Hármast kaptam érte. Én tényleg szeretem az irodalmat, de ez még az én kedvemet is elvette.

A másik eset már a karantén alatt történt: ekkor házidogát írt a gyerek a „Rómeó és Júliá”-ból. Megígértem, hogy megszerkesztem a kész produktumot, mielőtt elküldi a tanárnak. Épp előtte írtam cikket Shakespeare-ből, olvastam a művet, szóval igencsak képben voltam. DE! Már a kérdések felét sem értettem, azért csak sikerült gatyába rázni az anyagot. Újabb hármas. FELHÁBORÍTÓ!!! Ami meg a karanténoktatást illeti: az egyik gyerekemnél screenshotokat kell küldeni tesiből, az alapján osztályozzák a teljesítményüket. Nos, ez a gyerekem fizikailag elég lusta, de mivel én úgyis megyek minden második reggel futni… na, érted. Ez azt jelenti, hogy ő így heti négyszer tíz kilométerről vallott színt és screenshotot. Erre NÉGYEST kaptam/tunk csak. HOL VAN ITT AZ IGAZSÁG?”

Felteszem ismét, hogy azért a tanár sem hülye, pár hónappal ezelőttig figyelte a gyereket, aki nem könyörgött még plusz negyven körért a tornateremben… De én simán ötöst adnék a kedves szülőnek, ha ez bármit is javít a kedélyállapotán.

Irodalommal intenzíven foglalkozó, nagyjából abból élő ismerősöm pedig egy Arany János-teszten bukott ez időszak alatt elég csúfosat. Ugyan bevallotta, hogy kábé harmincöt éve nem olvasott utána az életrajzi adatoknak, de annak idején elég jól tudott róla mindent. A művekkel kapcsolatban a harminc másodperces időkorlátokba épp belecsúszva szerencsére nem érte sok csalódás, de az életrajzi adatokkal csúnyán befürdött, és épp csak elérte a bűvös hatvanöt százalékot.

Ugyanitt a tesiórák a vicc-kategóriában voltak – semmi screenshot, videó, applikáció, egész egyszerűen pár fotót kellett beküldeni lehetőleg tesicuccban, különböző sportpózokat imitálva, így pár percnyi fotózással egyhavi tesiórát le is tudtak.

Egyébként a humán tárgyakat az ismerőseim többsége sokkal ügyesebben ugrotta meg (én magam is így lettem volna vele, amennyiben kellett volna ezekkel foglalkoznom, de hát állati szerencse, nálunk ilyen szitu elő sem fordult, khm), viszont a reál tárgyaknál sokszor telefonos segítségre, Zoom-meetingekre is szükség volt.

Informátoraim történetei alapján, majdnem mindenkinél előfordult, hogy a dolgozatírás közben valamelyik pengébb szülő elbújt a laptop mögött, és onnan igyekezett a legnagyobb csendben segíteni, mígnem (nemegyszer mesélték ezt) a feladatmegoldásba belemerült szülő okosan lenémított telefonja villogni kezdett, és ő elfeledkezve magáról, felkapta, majd bemutatkozott… Mondjam tovább? „Megkérném Kovács apukát, hogy ne zavarja a dologozatíró gyereket a továbbiakban!” De sajnos néhány gondatlanságból elkövetett egyes is becsúszott így. Azért lássuk be, érthető módon.

Hát, így ment ez 2020 tavaszán nagyjából: gyereknek, szülőnek, tanárnak is nagy vizsgaidőszak volt ez.

Az igazat megvallva, azért nem hagy nyugodni, hogy a másik oldal, a tanárok mit láttak és érzékeltek mindebből? Szeretettel várjuk az ő vicces vagy sokkoló élményeiket az igyekvő szülők teljesítményiről!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images