–

Mindenki űrhajósnak születik: meg akarja érteni, mi veszi körül, és olyan emberré akar válni, aki tiszteli mindazt, amit már tudunk, de nem elégszik meg vele. Segíteni akar mindazokon, akik aggódnak, hogy mi lesz a jövőben, ezért arra teszi fel az életét, hogy a jelent kitágítsa. Ebben nincs különbség a színész és az autószerelő, a szakács és a tanár között. Mindenki űrhajós.

Csak aztán többségünk a földhöz ragad. Mert nem tudjuk, hogy nem a szerencse különbözteti meg az asztronautát attól, aki végül ott marad, ahonnan elvágyott, hanem az akarat. Chris Hadfield, az első kanadai űrhajós, akkor döntötte el, hogy a Holdra akar eljutni, amikor gyermekként átélte az első holdraszállás közvetítését. Amit eldöntött, lehetetlen volt, hiszen akkor, és még hosszú ideig nem létezett kanadai űrügynökség, ami lehetővé tehette volna számára, hogy az álma megvalósuljon. 

Ez a kölyök tehát nem a lehetségest képzelte el magának, hanem a lehetetlent. Volt azonban egy fontos tulajdonsága, ami végül a sikert meghozta:

csak azt kereste, miben kell fejlődnie, milyen utat kell bejárnia ahhoz, hogy ha a külső körülmények is lehetővé teszik, ő készen álljon a vágyai beteljesítésére. 

Hányan vagyunk úgy, hogy először azt mérlegeljük, hogy a körülmények megfelelők-e, és csak úgy kezdünk el valamin dolgozni, ha már minden rendelkezésre áll. És hányan vannak, akik nem várnak erre, mert valahol biztosak abban, hogy ha elindulnak a céljuk felé, akkor pont akkor nyílik majd ki a kapu, amikor ők már ott állnak előtte. Vagy épp ők lesznek azok, akik rájönnek, hogy a kapu eddig is nyitva volt.

Tíz éve lehetetlen volt, hogy az első fokozatú rakéták visszatérjenek a Földre, hogy újra felhasználhassák őket. Elképzelhető volt, de mindenki megvalósíthatatlannak tartotta. Illetve: majdnem mindenki. Így készült el a Falcon hordozórakéta. És ezektől a „majdnem mindenkiktől” rengeteget lehet tanulni. Nemcsak az űrkutatásban, hanem a pedagógiában, a politikában, vagy akár az orvostudományban is. 

Az őrület határán – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

WMN Life – 2021. január 12. – HZS

 

Számolj az ellenállással!

Amikor egy rakétát megterveznek, a legfontosabb, hogy tisztában legyenek azzal, hogyan lehet legyőzni azt az ellenállást, amit a levegő kifejt a felfelé törő rakéta ellen. Minden tanár, minden tinédzsert nevelő szülő tapasztalja, hogy milyen elképesztő katasztrófákhoz vezet, ha nem ismerjük és nem tiszteljük az ellenállást. Sokszor azt hisszük, hogy könnyedén el tudunk jutni A-ból B-be, csak azon múlik, hogy mennyire vagyunk határozottak, mennyi erőt fejtünk ki. Ha azonban kicsit is megértjük a rakéták mozgatásának elvét, rájöhetünk, hogy

csak akkor érdemes nagyon széles körű változásokat elindítani, ha rengeteg erőnk van erre. Ha a tanár a szünet utáni első órán irgalmatlan mélységű témát akar megtanítani, akkor jókora ellenállással kell számolnia. 

Nézzünk rá egy Falcon rakétára, amit a SpaceX használ: ezek vékony ceruzák, nem böhöm gabonasilók. Vagy ott van a sebesség kérdése. A Föld körüli pályára álláshoz óriási sebességre van szükség, de ezt nem kell az első pillanattól kezdve elvárni. Az ellenállás ugyanis attól is függ, hogy a mozgó tárgy (vagy tantárgy) milyen sebességgel halad. Ráadásul itt a nagy sebességet nagyon bünteti az ellenállás – ha kétszerezni akarjuk a sebességet, akkor négyszeres lesz az ellenállás, ha négyszerezni, akkor tizenhatszorozódik. Megéri? Van ennyi erőnk, amit erre akarunk felhasználni? 

Az ellenállás változik

A levegő sűrűsége fokozatosan csökken, ahogy felfelé haladunk, érdemes tehát ezzel is számolni. Ha van bennünk nyugalom és bizonyosság arról, hogy később csökkenni fog az ellenállás, érdemes későbbre halasztani a gyorsítást, amikor már alig van ellenállás. Minden tanárnak volt már legalább egy ilyen órája életében, de minden családi kirándulásnak is megvan ez a fázisa, amikor már arra kell figyelni, hogy beosszuk az erőt, nehogy szétessen az egész tákolmány, amit vezetünk.

Téli álmom közben örömmel szembesültem azzal is, hogy a tanárokhoz hasonlóan az űrhajósok sem azért választják ezt a hivatást, mert imádják az adrenalint a vérükben! Ellenkezőleg, ők is azt szeretik, ha tudják, hogy mi fog történni a küldetés során, de felkészülnek arra, hogy mégsem megy minden a terv szerint. 

Senki nem pusztán a jószerencsében bízik, amikor elindul a tanáriból vagy a garázsból, hanem a felkészültségében.

Az űrhajózás, ahogy a tanári pálya vagy a szülőség is, nagyon veszélyes üzem, bele is lehet pusztulni. Nagyon fontos, hogy a kockázatokkal tisztában legyünk, de ha tetszik nekünk, ha így akartuk ezt az életet leélni, akkor nem szabad azon vacakolni, hogy vannak veszélyek. Élni életveszélyes dolog, de ha egy tragikus buszbaleset után minden sofőr örökre leállna, akkor mindent, amit eddig elértek, ki lehetne dobni a kukába. 

Gondolj a visszaútra!

És ha már a kockázatokról beszélünk: a visszatérés sem egyszerűbb, legyen szó a légkörbe való visszatérésről, a tanáriba érkezésről egy óra után, vagy a gyerek hazatéréséről az iskolából. A közeg megváltozik, ezzel megint számolni kell. Az otthon dühöngő gyerek, a tanáriban síró tanár, a felizzó űrkapszula, mind-mind tanítanak arról, hogy megérkezni nagyon kemény dolog. 

Meg kell tanulnunk, hogy mikor kell kinyitni a lelki fékezőernyőt ahhoz, hogy a landolás sima legyen. És fontos, hogy az a hely, ahová megérkezünk – legyen az iroda, tanári vagy otthon –, tényleg biztonságos legyen. Hogy tudjunk puhán megérkezni. 

Hány olyan tanár, hány diák van, aki nem érezheti ezt, akinél nincs földi irányítóközpont, akinek nem segítenek megérkezni, aki fél hazatérni oda, ahonnan elindult!

Van tehát mit tanulnunk az űrhajózástól. A mélységes bizalmat egymás felé, a félelmetes felelősséget egymás iránt, az elszánt akaratot, ami előre visz, a brutális erők kontrollját. A vágyat, hogy megvalósítsuk azt, ami korábban lehetetlen volt. Megszerezni azt a perspektívát, ahonnan látszik: lehet, hogy van élet a Földön!

Kökéndy Ákos

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Radiomoscow; SolStock; Freepik/tartila