–

Párbeszédek az elmúlt évekből [kiegészítve azzal, ami a fejemben volt]

Kórházban, az egynapos gyermekkel:

Nővér: Na, anya, ezt fogja meg, aztán cuppantsa rá a cicire, és minden jó lesz.

Én: Mit, hova? [Anya ám az anyád, van nevem is.]

Nővér: Na, majd én megcsinálom, csak haladjunk már, anya, nem várhat az a szegény baba órákat a tejre.

Én: Aú. [Miiii? Baszki, ez kurvára fáj.]

Nővér: Anyaaaaaaa, ne kényeskedjen már, ez egy ilyen buli. Ha már a szülést kibírta, ez semmi ahhoz képest. Vagy biztos gyógyszerrel szült.

Én: Csak nem voltam rá felkészülve, hogy fájni fog. [Amúgy igen, „gyógyszerrel” szültem, de attól még fájt.]

Nővér: Hát, csak szokjon hozzá, anya.

Zöldségesnél (csak egyszer voltunk):

Néni: Anyuka, vegyen már ennek a szép, bongyor kisfiúnak ebből az eperből! Nézze, milyen piros!

Én: Köszönöm, még nem ehet epret. [Nyolc hónapos, és amúgy kislány, a szürke egy semleges szín!]

Néni: Ezek a modern táplálkozásTU-DO-MÁ-NYOS hülyeségek! Nézze meg, anyuka, hogy tetszik neki! Ettől lesz nagy erős férfi! Most úgy néz ki, mint egy lány.

Én: Azért néz ki úgy, mint egy lány, mert egy lány. [De ha fiú lenne, akkor is inkább anyatejet adnék neki, nem epret. Ami nem is néz ki jól.]

Néni: Ja, hát akkor, anyuka öltöztesse szépen rózsaszínbe. Meg vegyen neki epret.

Én: Köszönöm, nem kérünk semmit. [Ingyen életvezetési tanácsokat meg pláne nem.]

Kórházban, vizsgálaton, ahol engem vizsgálnak (csak, ugye, ott van velem egy gyermek):

Asszisztens: Anyuka! Anyuka! Anyukaaaaaaa! Anyukaaaaaaa, figyeljen már, magának mondom! Ezt itt felejtette.

Én: Én? [Legalább amikor az én papírom van a kezében, megnézhetné a nevem vagy valami.]

Asszisztens: Persze, maga, hány anyukát lát még itt?

Én körbenézve: Nem tudom, hogy ki lehet még itt anyuka.

Asszisztens: Maga van csak gyerekkel, gondolhatná, hogy magát szólongatom!

Én: Aha. [Gondolja a faszom.] Mit felejtettem itt?

Asszisztens: Ezt a papírt. Nehogy a gyerekét is otthagyja valahol.

Gumisnál, teljes családdal felvonulva:

Gumis: Apuka, most akkor mi legyen a régi gumikkal? Tároljuk vagy hazaviszik?

A férjem (azaz apuka): Milyen állapotban vannak? [az én fejemben: omfg, már itt is?!]

Gumis: Hát, apuka, ezzel már nem mennék úgy, hogy a gyerekek is bent ülnek a kocsiban.

A férjem: Akkor nem kérjük őket.

Gumis: Hát, apuka, az nem olyan egyszerű. Inkább adja el, és vegyen valami szépet a lányoknak. Meg az asszonynak. [az én fejemben: ennyi szépet nem adnak négy kopott gumiért]

Legalább gender tekintetében PC

Ahogy a legutolsó (elég friss) élményből láthatjátok, egyetlen dolog írható a javára ennek a nagy „anyukázásnak” – az, hogy a kórházban, a játszóházban, a gyógyszertárban, az étteremben, a boltban és a GUMISNÁL ugyanúgy „apukának” szólítják a gyerekeivel érkező férfit, aki alapesetben egyébként úr. De akinek gyereke van, arról már mind tudjuk, hogy nem úr. Legjobb esetben kiszolgáló személyzet, de érzésre időnként szolga.

Na, akkor nézzünk magunkba!

Tény és való, hogy messze-messze a legmeghatározóbb szerepem az életben az, hogy anyuka vagyok. A férjem életében meg az, hogy apuka. A legtöbb időt ezzel töltöm (ezt, mondjuk, a férjemről nem mondhatom el), a legfontosabbnak ezt érzem (ezt, igen).

De most, hogy a gyerekeim már intézménybe járnak, én meg dolgozni, nem érzem azt, hogy minden egyes embernek, aki a gyerekekkel lát, ebből az irányból kellene engem megközelítenie. Értem, hogy ez a legkézenfekvőbb, de azért az is elég egyértelmű, hogy nő vagyok. És könnyebben megbékélek a „hölgy” megszólítással. Mert az engem jellemez, az én személyiségem része, ráadásul születésem óta. Az anyukaság viszont egy kétirányú kapcsolat, amiben legalább ketten vagyunk, és a gyerekeimnek vagyok az anyukája, nem a zöldségesnek, a nővérkének vagy a kórházi asszisztensnek. De azzal, hogy ők gyerekekkel látnak, és levonják a következtetést, kicsit olyan, mintha: 1. belemásznának az intim szférámba, 2. nem engem – saját magam alapján – határoznának meg, hanem a gyerekeim által. És persze, mivel nincs a homlokomra írva, hogy van két gyerekem, ha nélkülük megyek, mindenki meg tud szólítani valahogy.

A piacon egyedül fiatalasszony vagyok, a kórházban hölgy, a gumisnál „a fiatos hölgy”. Ennyire egyszerű. De mégsem működik. 

Értem én, hogy ez elvileg nem probléma, de elmondom, hogy mégis miért igen

Az anyai lét egyik legnagyobb küzdelme az, hogy az első pár hónap – bizonyos tekintetben teljes önfeladást igénylő időszaka –után, visszaépítsd magad a saját életedbe. És amellett, hogy anyuka vagy, legyen saját identitásod. És ha van, akkor azt ne érezd bűnnek, hogy magaddal is töltesz időt, magadat is szereted, kényezteted. Ha az ember magában már elrendezte ezt, akkor még mindig ott van a környezet, amitől gyakran visszakaphatod azt, hogy anyaként neked már nincs jogod saját identitáshoz.

Ha a szűkebb környezeted támogató, akkor majd a szomszéd néni, a kutyasétáltató bácsi és a bárki megmondja neked, hogy merre hány méter („Hát, maga meg hova passzolta le azokat a tündéri kislányokat, hogy csak így egyedül lófrálgat itt?” – true story).

És akkor erre még jön az, hogy minden apró helyzetben beleverik az arcodba, hogy te innentől már megszűntél saját magad (fiatalasszony, hölgy, „fiatos” hölgy) lenni, ami pedig évek, évtizedek óta vagy (amúgy nem is olyan régóta vagyok „fiatos”). Ez akkor sem jó érzés, amikor magad is tudod, hogy az életed gyökeresen megváltozott, és az idő jelentős részében tényleg „csak” anyai minőségben létezel. Kicsit irigykedem azokra a nyelvekre, ahol a névhez kapcsolódik egy olyan titulus, amit megszólításként is markánsabban használnak. Ti hogy álltok ezzel? Titeket is idegesít, ha „anyukának” szólít valaki benneteket, akinek amúgy nem is vagytok az anyukája?

Tóth Flóra