Széles-Horváth Anna: Lassan húzom le a bőrömet, de ugye nem baj, ha sírok közben?

–

Miképpen lehet, hogy a fenti életmentő mondat, ami annyiszor adott megnyugvást, egy szempillantás alatt válik fojtogatóvá és fenyegetővé? „Minden átmeneti” – ismétlem újra meg újra, amikor a legkisebb, harmadik gyerekemmel kiválasztjuk az első iskolatáskát májusban. „Minden átmeneti” – bőgőm el magam az utolsó óvodai napon június közepén a ruhás zsákkal a kezemben. „Minden átmeneti” – sóhajtom az írószerboltban augusztusban a három iskolai tanszerlista felett állva. (Itt mondjuk aztán a számlát látva, még nagyobb sóhaj szakadt ki belőlem, és tegyük hozzá: az elmúlt három hónapban először tűnt egy pillanatra ismét megnyugtatónak az átmeneti szó).

Nem az iskolától tartok, sőt a kislányomat sem kell féltenem tőle, mert talpraesett, lelkes, és tudom, hogy jó helyre megy. A bátyjai is viszonylag támogatóan indítják el az úton: a kisebb még maga is motivált iskolába járó, a kiskamasz meg szerencsére már ért a szülői szemvillanásokból az olyan mondatai után, mint „nyugi, az eleje még jó lesz”. Szóval helyünkön vagyunk, készülődünk, izgatottan várjuk az első csengőt. Miközben be kell ismernem: igazából magam miatt sóhajtozom.

Tizenegy és fél éve lett egy új identitásom: nem ment könnyen, az első hónapokban vér, veríték és könnyek kísérték az örömöt, de amikor megtaláltam, hazaértem. Úgy éreztem, soha semmi nem passzolt még ennyire hozzám. Persze megküzdöttem érte: belegyúrtam a régi magam, miközben formálódtam az új feladatokhoz. A gyerekeimmel és az anyasággal tanultam meg kiállni magamért, mert értük nem lehetett kérdés, hogy ki kell. Ennek köszönthetően szembesültem vele, mennyire türelmetlen és izgága vagyok, velük fejlődtem sokat, lettem képes igazán spontánnak lenni, váltam magabiztossá a teljesen váratlan helyzetekben, és véstem az eszembe örökre: a saját határaimon csak én egyedül tudok átlépni. De azért jó, ha ott van, aki lökjön egyet rajtam.

Miattuk és persze magam miatt is változtam. De ki is lesz most ezután az a bizonyos magam?

Egy korszak véget ér

Elhiszem, ha most felhördültök, hogy mégis miről beszélek: hiszen nem egyetemre megy a legkisebb gyerekem. Miközben mégis azt érzem: véget ért egy korszak. Amikor nemrég egy gyerekzenekar koncertjére keveredtünk, fájóan nyilallt belém a felismerés: már nem tartozom a kisgyerekes anyák közé. Nekem nem kell körbe-körbe járnom a nézőtéren és figyelni: mibe botlik el, hova mászik, vagy megkérdezni, éhes-e, szomjas-e (persze egy időben nagyon örültem volna, ha csak öt percig nem én csinálom ezt). Az én gyerekeim már rezignált arccal közlik, hogy ez dedós (na jó, a kicsi azért még vacillál, de mivel a bátyjai így gondolják, nem maradhat le), és sürgetnek: induljunk már.

Hát akkor indulunk.

Még egy utolsót hátrapillantok a kisgyerekes anyák felé.

Az identitásom felé, amit annyira szerettem.

Lassan elkezdem lehúzni a bőrömet. De, ugye nem baj, ha sírok kicsit közben?

Kiléptem egy körből, amihez igazán szerettem tartozni. Ahol idegennel és ismerőssel egy szemvillanásból is értettük egymást. Ahol megtapasztaltam, milyen ereje van a női sorsközösségnek, ha támogató és szeretetteljes (Nem azért itt került sor rá, mert ezt csak az anyaságból lehetne megtapasztalni. Hanem mert 24 évesen lettem anya, és ez a „kisbabás és kisgyerekes szubkultúra” volt talán az első igazi női közösségem.) Persze jó hír, hogy a köröttem lévő anyák velem öregednek, és ezután is ugyanígy bízhatok bennük. Közösen ezt is könnyebb megélni.

És a megtalált identitás tovább formálódik…

Miközben mélyen átérzem a saját tobzódásom, néha őszintén és nagyokat nevetek magamon: hiszen még napi 1220-szor hangzik el, hogy „Anya!”. Egyelőre még mindenki rendszeresen hozzám bújik. Az életem 80 százaléka abból áll, amiről az ő életük éppen szól. (És ezt még mindig imádom.) Miközben egyre több magammal kapcsolatos terv is alakul a fejemben. Nem beszélve arról, hogy már el tudok olvasni könyveket egy szuszra. Élhetek annyit a hivatásomnak, amennyi nagyon jólesik. Utazáskor elég egy fél csomagtartó, nem kell egy egész. A családom minden tagja képes kifejezni, mit enne, mit inna, mije fáj, és mi nyomja a szívét. Kevésbé aggódom egy-egy gyerekbetegség során. És most figyelj, egy mondat, amiért évekkel ezelőtt mindent megadtam volna (és lehet most épp megadnál te is): hosszú ideje már mindenki átalussza az éjszakát.

Szóval, amit érzek, nem a panaszkodásról szól: azt hiszem, éppen úgy kell kicsit új identitást formálnom most, mint anno, a friss szülőség idején.

Nemrégiben találkoztam egy ismerősömmel, aki két iskolás gyerek mellett kisbabával van otthon. Idézek nektek a párbeszédünkből:

Én: – És most jöttem rá, hogy már soha nem lesz óvodás kisgyerekem…

Ő: – És akkor ránéztem, és hirtelen ráébredtem, hogy most újra bölcsőde, óvoda, kezdjük majd az egészet elölről.

Én: – Szóval, érted, átléptem egy korszakhatárt. Valaminek vége lett, és már soha nem jön vissza.

Ő: – Hihetetlen, hogy mennyi mindent kezdek elölről. Tudom ennyi idő után is majd olyan erőbedobással csinálni?

Ennél a pontnál egymásra néztünk, és kitört belőlünk a felszabadító röhögés.

Mi a tanulság? Hogy nekünk semmi se jó? Nem. Inkább pont, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van. Attól tudunk tartani, ami velünk fog történni. Azt a lécet tudjuk átugrani, amit elénk tett az élet (vagy mi magunk). Azt sírhatjuk vissza, ami számunkra múlt el. Annak tudunk örülni, ami éppen most lesz a miénk.

Az idő múlik, az ember idősebb lesz, a gyerekek nőnek.

36 éves vagyok, miért most érint ez először ennyire mélyen? Talán most fogtam fel, hogy tényleg vannak „soha többék” az életben. Ami egyébként, ha belegondolsz, éppen ugyanazt jelenti, mint a „minden átmeneti”.

Miért hangzik ez most mégis ennyire véglegesen és fájóan másképp?

Széles-Horváth Anna