–

Ezek a mondatok, ugye, elég furcsán hangzanának… ha felnőttekről lenne szó. Ricsi ugyanis bölcsis, és reggelente találja ki, hogy melyik kislány mellé teszi az ágyát délutáni alváskor. Rebeka és Bence egy oviba járnak, de külön csoportba, és pár naponta futnak csak össze az udvaron. Petra pedig az anyukája barátnőjének a kisfia és egy ovistársa között dilemmázik – mindig azt gondolja a szerelmének, aki éppen vele van. Így már egész más, igaz?

Ha én lennék a szerelmed…*

A lányaim óvodások, ezért bekúszott az életünkbe a „szerelem” kérdésköre. Egyelőre leginkább az érzelmi része szerencsére, a szexuális érdeklődés tekintetében még eléggé gyerekcipőben jár a dolog, még a puszi vagy kézfogás is alig-alig esik meg. Tudom, hogy ez is meg fog változni, meg ezzel párhuzamosan zajlik egy másik folyamat is, az elképesztő érdeklődés a felnőtt testiség iránt (úgyismint: „hogyan lesz a kisbaba?”).

Szóval úgy sejtem, hogy a három- és a majdnem ötéves kislányok hamarosan összerakják a képet, és kitalálják, hogy a szerelem és a szexualitás között, ha nincs is mindig teljesen egyértelmű ok-okozati összefüggés, de mégiscsak van valamilyen kapcsolat.

De ez még nem történt meg. Azt viszont, hogy ki kibe szerelmes, és ki kibe nem szerelmes, naponta hallgatom.

Már megint itt van a szerelem…**

De nem elég, hogy a lányok erről mesélnek, másoktól is sokat hallok róla. Főleg felnőttektől, akik úgy mesélnek a bölcsis, ovis gyermekük „szerelmi” életéről, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna, mintha ezeknek az apróságoknak is ugyanazok az érzelmek kapcsolódnának a történeteihez, szavaihoz, mint a felnőtteknek. A lányaimon is azt érzem, hogy annyira téma a kislányok körében ez a szerelem-kérdés, hogy egyszerűen muszáj kiállítaniuk egy-egy 'szerelmi partnert' ahhoz, hogy be tudjanak kapcsolódni. És ők meg is teszik,

mindkettejüknek van (nagyjából) két állítólagos szerelme, akikkel játszanak, és akikről szívesen és sokat mesélnek.

Ezt én is roppant cukinak találom, meg persze teljesen átlagosnak is, hiszen a vágyakozás a társra nyilván egészen kis kortól jelen van, amivel nincs semmi baj. Azzal viszont kicsit igen, hogy ezt szerelemnek hívjuk, ugyanúgy, ahogy két felnőtt, vagy akár majdnem felnőtt életre szólónak tűnő, és minden szempontból jóval gazdagabb érzelmi viszonyulását egymáshoz. Amiben benne vannak persze az ovis élmények, a korábbi tapasztalatok, meg ugyanúgy a közeg, amiben az a szerelem kialakul. És persze a kamasz vagy felnőtt érzelmei, amiket gyakran nagyon intenzíven él meg.

És bár tényleg irtó cukik az egymás iránt érdeklődő kislányok és kisfiúk, de azért ezt a „szerelmet” mégsem lehet a későbbi SZERELEM-mel egy lapon említeni.

 Mert szerintem ez nem szerelem. Ez maximum „ovis szerelem”, ami egészen mást jelent. Lehet, hogy ez egy tipikus firstworldproblem, és csak engem zavar, hogy ugyanúgy nevezzük a kettőt?

Villámlik, mennydörög – ez tényleg szerelem***

Mindenesetre elkezdtem ilyen kis „mikroharcot” folytatni a kifejezés gyerekekkel kapcsolatos használata ellen, és örülnék neki, ha ti is csatlakoznátok. Mert azt gondolom, hogy azzal a saját felnőtt érzelmeinket relativizáljuk, ha ugyanazt a szót használjuk rájuk, mint az ovis gyerekek hetente változó miniszerelmeire. Persze (még) nincs rá jó szavam, a lányaimnak azt szoktam mondani, hogy ez barátkozás inkább. És azt is fontosnak tartom, hogy elmondjam, mi fér bele egy ilyen ovis barátkozásba.

Mert ami egy valódi, és az eddigieknél sokkal komolyabb félelem ezzel kapcsolatban, hogy a szerelem nevében esetleg olyan helyzetbe is kerülhetnek, amibe nem szabadna.

Egészen konkrétan arra gondolok, hogy azzal, ha az ő szerelmüket hasonlítjuk a felnőttekéhez, amiben, mondjuk, egy csók vagy egy „felnőttebb ölelés” is számukra láthatóan benne van, megtörténhet az is, hogy egy rossz szándékú felnőtt ezzel magyarázva molesztálja őket. Lehet, hogy ez túlparázás, és szavakon való lovaglás, de közben a gyerekek mellett nap mint nap megélem, hogy igenis minden szó fontos. A nagyobb lányom néha, amikor megbántódik, szeretné, ha egyedül hagynánk. Én erre általában azt mondom, hogy nem szeretném otthagyni sehol. Egyszer azt is hozzátettem, félig viccesen, hogy „meg egyébként a törvény is tiltja”. Néhány héttel később, amikor nagyon nem szerettek volna hazaindulni a játszótérről, mondtam nekik, hogy ha nem jönnek, mire hármat számolok, egyedül indulok el az autóhoz (nem azt mondtam, hogy otthagyom őket, csak a nagyon konkrét tényt, hogy kilépek a játszótérről). A lányom válasza erre azt volt: „Nem hagyhatsz itt, nem engedi a törvény”. Szóval attól tartok, hogy igenis nagyon fontosak a szavak. Ezért kérem a „szerelem” szó lecserélését – már ami az ovis érzelmeket illeti.

 

 Tóth Flóra

*Kiscsillag: Ha én lennék

** A. E. Bizottság: Szerelem-szerelem

***Quimby: Most múlik pontosan

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Enjoying Life