„Az ország tortáját” minden évben szakavatott zsűri választja ki, hogy aztán jól-rosszul lemásolva árulják a cukrászdák. Az Étrend Magyar Konyhafőnökök Egyesülete (ÉTREND) pedig most meghirdette a Magyarország étele 2018-as versenyét. A feladat látszólag egyszerű, egy átlagos felszereltségű – jelentsen ez bármit is – konyhán elkészíthető ételt kell prezentálni, amelynek értékesítési szempontból is muszáj megfelelnie a magyar igényeknek. „Az étel elkészítése során fontos szempont, hogy a tradícióra, a hazai alapanyagok megjelenésére hangsúly kerüljön, egyben a magyar étkezési szokásoknak is feleljen meg”. A pörkölt országában ezt nem lesz nehéz abszolválni, mint ahogy azt sem, hogy a két kötelező alapanyag benne legyen: a bio hajdina és a makói vöröshagyma. Nagyjából nincs olyan magyar étel, amiben ne lenne hagyma, a hajdinát pedig nem nehéz bármibe belekomponálni. El is kezdtem agyalni, mit készítenék, ha indulhatnék a versenyen. Vajon mivel kápráztatnám el a zsűrit? 

Máris itt az az egyszerű de nagyszerű ötlet, amivel lelökhetném a képzeletbeli trónról a francia hagymalevest: Makói vöröshagymaleves bio hajdinával és mangalicasonkával. Mi más lehetne Magyarország kedvenc étele, mint a hagymaleves, a magyar ember alfája és ómegája, a must have alapanyag, amit az utolsó sarki zöldségesnél is zsákszámra árulnak – nem véletlenül… Tegyük a szívünkre a kezünket: hát milyen ember az, aki nem eszik hagymát? Aki nem hagymás zsíros kenyéren szocializálódott, akinek nem alap, hogy bármit is főz, mindenekelőtt zsiradékon megdinszteli a hagymát? A mangalica a csillagos éttermek miatt került bele, nehogy a hamarosan ideérkező Michelin-horda lemaradjon a malacok malacáról, a sonkák sonkájáról, ami miatt a spanyol serranno-gyártók megkongatták a vészharangot? 

Ha azonban nem tudna a t. zsűri azonosulni a levessel, megértem, magam is inkább a saláták felé kormányoznám az országot, bár ez mifelénk kimerül az ecettel leöntött zöldsalátában meg a jó kis savanyúságban – ugyebár. Jöjjön tehát a hajdinasaláta ecetes uborkával, makói hagymával és pácolt répával! A nyilvánvaló orosz hatás miatt rögtön besöpörnék néhány pluszpontot, manapság ez is szempont. A fogyókúrázók pedig örömködhetnek, hogy végre rájuk is gondolt valaki. 

A főétel pedig legyen ludaskása, természetesen hajdinával, viszont gomba helyett sütőtökkel kombinálnám az íze kedvéért. Ha szeretném elkápráztatni a zsűrit, a végén megbolondítanám egy kis májjal is, és az egészet tortaformában tálalnám, a tetejére egy kis parmezánt szórva. Ezzel persze a rendes zsidókat kiszórnám a buliból, de legalább több maradna nekem. 

A lecsót semmiképp nem hagynám ki a magyaros ételek közül – igen, tudom, paprika meg paradicsom, mindkettő „migráncs” – ráadásul így a vegetáriánusokra is gondolnék, amit remélem, értékelne a zsűri. Szóval jöhet egy jó lecsó, bye-bye, szalonna, helló, gabonakolbász és szójavirsli! A rizst természetesen a hajdina váltaná ki, a hagyma pedig – mint tudjuk –, minden magyar étel alfája és ómegája. 

Ha ez nem lenne elég magyaros, akkor jöhet a hajdinaliszttel panírozott rántott hús hagymás törtburgonyával, mindezt lehetőleg úgy tálalva, hogy Pesti István, az egyik legszebben tálaló séf zokogva hívjon fel, hogy osszam meg vele a tudásom – de én csak kacagnék, és máris ráfordulnék az igazi kihívásra: a desszertre. 

A hajdinával nincs baj, abból liszt lesz és kész, mehet a móka – de a hagymával nehezebb a helyzet. Oké-oké, lehet belőle lekvárt készíteni, az úgyis menő mostanság, meg a chutney is isteni. Úgyhogy legyen hajdinalángos hagymalekvárral, hadd szóljon. Akinek ez túl tömős Süssigkeit (édesség) gyanánt, annak ajánlom a gluténmentes almatortát cherrys karamellizált hagymával, és az élvezet kedvéért tengernyi tejszínhabbal. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ha nem nyerném meg a versenyt – ami igencsak meglepne –, akkor sem esnék kétségbe. Bár kicsit fájni fog, hogy nem ismerték fel a tehetségemet, de semmi baj, maximum elindulok a Bocuse d'Or-on! 

Zimre Zsuzsa