A kacsafarhátat a kutyának vettem. Nem is egyet, kettőt. Gyönyörű volt, nézegettem, a vékony bordák kibökték a dupla papírt. Húst is láttam rajta bőven, szép rózsaszínűt, meg bőrt, ezzel legalább egy fél óra hosszat foglalatoskodhat a kutya. Nincs rajta se comb- se szárnycsont, mert azt nem szabad neki rágcsálni. Ezt a tilalmat évekig nem vettük komolyan, a kutya rágott, falt, amit kapott, velőset, ritka csontot, karajt, csirkét, pulykát, libát vegyesen.

A történet főszereplője. Sajnos már nem él.

Aztán egy vasárnap kerti sütést rendeztünk, sült a grillen a tarja, a csirke, a padlizsán meg a hagyma. Vasárnapja volt a kutyának is, ötkor megkapta a menetrendszerű ellátmányt, a vendégek dögönyözték, vakarászták, a sípolós sünijét hajigálták, és persze elhalmozták csodás ínyencfalatokkal. Amikor mindenki elment, tömött hassal legszívesebben ücsörögtünk volna, de inkább a piszkos edényeket hordtuk be a konyhába, és minden bulik záróakkordjaként nem súroltuk le a grillrácsot, hanem sunyin a teraszkorlátnak támasztottuk, hogy a következő sütéskor ráébredjünk: ott van rajta az egész ráégett trutyi.

A kutya viszont ahelyett, hogy ő is tömött hassal, elégedetten ténfergett volna, feküdt a fűben, a pofáját féloldalt a földhöz dörgölte, aztán fölpattant, és muris mozdulattal a mellső lábával mintha a fülét próbálta volna megvakarni. Kaffogott is hozzá vagy inkább köhögött.

Hiába dobtam neki a sünijét, nem érdekelte. Kapkodott tovább a fejéhez. Itatni próbáltam, hasztalan. Egy idő múlva világos lett, valami baja van, nyilván lenyelt valamit. Kétfelől rárohantunk, megpróbáltuk leteperni, hogy beleshessünk a szájába. A kutya, ez a mindig minden játékra kapható kockafejű bohóc, felmordult, elkapta a fejét, és odébb ugrott. Ekkor hárman vonultunk ellene, de a szájába nem és nem engedett belenézni. Nyúlkálásról meg végképp szó sem lehetett. És köhögött tovább. Kenyérbelet gyurmáztam a tenyeremben, odakínáltam neki, ezt mindig lelkesen fölfalta, most rá se nézett. A vasárnap esti szorongás konkrét fenyegetéssé élesedett. Tehetetlenül álltuk körbe a kutyát, aki továbbra is prüszkölt és dörgölte fejét a fűbe. Nem maradt más, hívni kellett az állatorvost. Előre készültem a magyarázkodásra, a szabadkozásra, amiért vasárnap este, előre készültem, hogy szabadságon van, vidéken, külföldön, majd mond egy másik nevet, és mehetünk a fuldokló kutyával hetedhét határon túl. De nem így történt. Fölvette a telefont. Itthon volt. Nem keresett kibúvókat. Jött. Húsz perc múlva már ott is volt. Jó jelnek vettem, hogy a kutya, amikor meglátta, szokása szerint pánikban berohant a házba. Ezt sosem értettük, hiszen életében nem volt beteg, az orvost csak az oltások alkalmával látta. A doki először szintén puszta kézzel próbálkozott. Amikor kudarcot vallott, kért egy fáslit, kettévágta, elkapta a kutyát, a térde közé szorította, a fásli egyik felét a kutya alsó, a másikat a felső állkapcsa köré hurkolta, majd kért egy kanalat. Szájtátva néztem, rohantam a kanálért, amivel a doki egyetlen másodperc alatt kipöccintette a kutya fölső fogsora közé feszült csirkecsontdarabot. Eleresztette a kutyát, az meg a legnagyobb lelki nyugalommal odahozta a sünijét, letette és várta, ki hajítja el. Legszívesebben őt hajítottam volna, de örömömben csak bebokszoltam neki egyet. A doki távozóban megjegyezte, hogy ha lehet, csirkecsontot, mármint combot tényleg ne adjunk neki, mert rosszabbul is végződhetett volna a vasárnapi sütögetés. De kacsafarhátat szabad.

Lábosba raktam a húsos csontokat, kicsi sót is tettem a vízbe, és szórakozottan egy hagymát dobtam bele. Negyed óra forralás után megnéztem: gyönyörű sárga húslé volt a lábosban, még kicsit zavaros, de már tisztulóban. Főztem tovább.

Amikor kiszedtem a vízből a farhátat, a leves tetején úszó szép zsírkarikák láttán egyszerűen elirigyeltem a dolgot a kutyától. Illetve nem is. Sietve kivittem a hűlőfélben lévő csontokat neki. Mielőtt meggondolom magam.

Azután szemügyre vettem, mi van a hűtőben. Nagy család vagyunk – vagyis hát voltunk – valami mindig akadt. Tavasz volt, és a hét a vége felé járt, lehetett válogatni. Ötletszerűen belevágtam pár fokhagymát és valami maradék fehérrépát a levesbe, és forraltam tovább. Ekkor láttam meg a zöldségtartóban a medvehagymát, amit addig csak juhtúróba, vajba keverve, amolyan Fradi-körözöttként tálaltam föl, néha spenóttal keverve, tésztában. Volt vagy másfél csokor. Gyorsan megmostam, fölvágtam, egy serpenyőben kis vajon megfuttattam, sóval, borssal fűszereztem, megszórtam egy pici liszttel, aztán – egy életem, egy halálom – nyakon öntöttem a hűtőben, hát igen, egy hete nyitva álldogáló tejszínnel. Gyönyörű zöld katyvasz keletkezett a lábosban. Egy picit kutyultam még, aztán bele az egészet a kacsahúslébe. Innen nem volt megállás. Előkaptam a botmixert, és markolatig merítettem a lébe (turbó fokozaton).

Az eredmény csodás, világoszöld, pikáns és erős krémleves lett. A tetejére kenyérkockát pirítottam és a diadalt learattam.

A medvehagyma-krémleves a dicsőségtáblára és az állandó repertoárra került. A kutyának pedig biztosítva volt a rendszeres kacsafarhát ellátása.

Merényi Ágnes