–

Hétéves koromban kereszteltek meg Balatonhenyén a katolikus anyaszentegyház tagjaként. Imádtam templomba járni, nagymamám rám adta a fehér kardigánt, adott két forintot a perselybe, és utamra bocsájtott. Ha lehetett, hittanra is mentem, mise után pedig a plébános hazavitt a Trabantjával. Nem tudom, honnan támadt fel bennem ez a vonzalom a vallás iránt, azt hiszem, élveztem a liturgiát, a kiszámíthatóságot, a szép meséket a szentekről meg Jézusról. Nagymamám vallásos asszony volt, vasárnaponként elballagott a közeli templomba, évekig imádkozott minden műtétje előtt Szent Antalhoz – hogy miért pont hozzá, majd valaki nálam műveltebb megmondja (Szent Antal a szegények, a betegek és a gyerekek védőszentje – a szerk.) és a halálos ágyához is papot hívott, ahogy illik. 

Így nőttem fel. A templom és a hittan később elmaradt, bár az elsőáldozásig még eljutottam, és boldogan trappoltam az új klumpámban hittanórára végig a Kecskeméti utcán. Aztán a kamaszkor betett ennek az egész egyházasdinak, de az éjféli misék karácsonykor megmaradtak, és külföldön járva is mindig beültem egy templomba, hogy kicsit elbeszélgessek az Örökkévalóval – biztos, ami biztos. 

Aztán jött a feketeleves: a világom összeomlott, az identitásom darabokra hullt! Mindenről a gyerek tehet, akinek családfát kellett rajzolnia, és miatta előkotortam 100+ évre visszamenőleg az anyakönyvi kivonatokat, keresztleveleket, és más efféle mókás dolgokat.

Sosem néztem át őket, nem is igen kellett, mert nem mindegy, hogy a dédnagypapit 1896-ban Pozsonyban vagy Kassán keresztelték-e meg? A keresztszülők neve sem volt túl izgalmas, bár az legalább kiderült, hogy nagyapám esküvői tanúja gróf Széchenyi Ferenc volt, aki a családi legendárium szerint körömollóval bontotta a szotyit, mert a nemeseknél, ugye, nem bont foggal az ember. 

De aztán – dobpergés, néma csend – előkerült a dédi születési anyakönyvi kivonata. A Kohn Ellánál már kezdhettem volna gyanakodni, de miután a papírt a pesti izr. hitközség állította ki, nem volt több kérdésem. Az már csak hab a tortán, hogy a dédi törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot, és rejtélyes módon 17 éves korában fogadták örökbe. (Az anyakönyvi kivonat díja két korona volt – áll gyöngybetűkkel a papíron). Hogy Ella néni élete – és ezzel együtt az enyém is – még bonyolultabb legyen, öt évvel az örökbefogadása után az anyakönyvi kivonat szerint „a törvényes formák betartásával” áttért a római katolikus vallásra. Ez annyira jól sikerült, hogy az 1939. november 11-én kiadott tanúsítvány szerint egyik lánya sem tekinthető a 1939. IV. t.-c. 1. §-a értelmében zsidónak. Mindenki tudja, hogy 1939-ben mekkora jelentősége volt ennek a papírnak, különösen, hogy a nagymamát közben a háború Németországba sodorta, ami valószínűleg életmentő lehetett. 

Mindenesetre nálunk otthon sosem volt téma senki származása, apám annyival intézte el a dolgokat, hogy „ebben az országban mindenki keveredett mindenkivel, nincs itt csak magyar, csak sváb vagy csak palóc” – és ebben kivételesen teljesen egyetértek vele. 

Nagyanyám pedig – aki mélyen hallgatott az anyukája vallási hovatartozásáról – azt mondta: „olyan vallás nincs, ami az orron látszik”. Mindenesetre a nagy felismerés hatására (lehet, hogy megérezték), amikor meghívást kaptam valami hanukás buliba -–amiből annyit értettem, hogy lesz fánk, gyertyagyújtás, meg tánc – elfogadtam. Gyakorló zsidó barátnőm azt mondta, inkább tartsak ki a karácsony mellett, ott legalább nem kell nyolc ajándékot adni. Ez megfontolandó, bár nem hiszem, hogy akad olyan ember a történelemben, aki ez alapján szavazott bizalmat egy egyháznak. 

Az azért kicsit elbizonytalanít, hogy voltam én Ros Hasanakor a zsinagógában – szegény rabbi lent magyarázott, és nagyjából senki nem figyelt rá, én meg rettenetesen megsajnáltam. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, a katolikusoknál a mise alatt néma csend van. Hát mennyire tisztelik a tanítókat, ha csak a kvarterkázás megy az istentisztelet alatt? A praktikus ismerősök szerint, ha egyszer alijázni (bevándorolni) szeretnék Izraelbe, meglesz rá a jogcímem, mások szerint azért ez nem olyan egyszerű, egy kikeresztelkedett dédi nem sokat ér. 

Arra jutottam, hogy bennem annyiféle vér keveredik – zsidó, sváb, szlovák, meg a többi, amiről már nem is tudok semmit –, és ezzel minden valószínűség szerint sokan vagyunk így, itt Kelet-Európában –, hogy az a lényeg, én minek érzem magam, mivel tudok azonosulni, és melyik hitrendszer szerint akarom élni az életem. És az már csak rám tartozik. 

Zimre Zsuzsa

A kiemelt kép  a szerző tulajdonában vannak