–

Ritkán szokott előfordulni velem ilyesmi, de az az igazság, hogy az egyik nap valami egészen pocsék hangulatba kerültem. Ólmos kimerültség kerített a hatalmába, pedig a tavaszi fáradtságnak már épp kifutott a szezonja. Kedvetlen voltam, kicsit mizantróp is, legszívesebben szomorúan sírdogálva legéppuskáztam volna mindenkit a francba. Csak azért nem tettem végül, mert még ahhoz is túl elcsigázott voltam. Vacak egy nap volt, meg kell hagyni.

A nagymamám ilyen esetekben mindig azt kérdezte az épp szplínes hangulatba hergelődött leányunokától, hogy: „aztán forró fürdő, egy jó könyv, körömlakkozás volt-e már?” Szent meggyőződése ugyanis, hogy a fizikai panaszokat a ráktól egy végtag amputációján át egészen a klinikai halálig simán ki lehet kúrálni egy pohár víz legurításával, lelki problémákra pedig a fent említett picsulós szentháromság a nyerő. Aki ezek után is trén érzi magát, az... Az, mondjuk, igyon meg gyorsan egy pohár vizet!

De nekem bizony semmi kedvem nem szottyant aznap ezekhez.

A barátnőm azonban, ha épp előveszi a csüggedés, akkor cserébe előveszi a bukszáját, és véresre vásárolgatja magát, kedélyjavító céllal.

Engem azonban a jeges lábrázás fogott el egy zsúfolt pláza gondolatától is, meg hát vásárolni is csak kajákat szeretek, a cipők, ruhák, kiskosztümök és csilivili kiegészítők soha nem hoztak lázba.

Aztán ott van még a pompás Liam Neeson receptje fancsaliság ellen az Igazából szerelemben...

De valahogy ahhoz sem fűlött a fogam, hogy azt nézzem, miként szuttyongatja Leonardo di Caprio Kate Winsletet a Titanic cúgos orrában.

Töprengtem, töprengtem, mi is lehetne a gyógyír sebemre, ám nem kellett sokáig törni a fejem, a Fény utcai piac mellett elhaladva ugyanis azonnal megláttam – stílszerűen – a fényt!

Két perccel később már ott mosolygott a cekkeremben egy kiló marhapofa, akivel a nap hátralevő részét el kívántam tölteni. Nem tudom, mennyire viszolyogsz annak a gondolatától, hogy egy kedves kis tehénke arcát kebelezd be... de ha szoktál fehérpecsenyét enni (ami a fenekénél van), vagy szegyet (ami meg a tőgyénél), akkor ne vernyákolj. Gondolj csak az öreg nénikre, akik előszeretettel csippentik össze két ujjuk közé a kisbabák husi, rózsaszín arcocskáit, miközben azt gügyögik, hogy „eszem a kis pofádat”. Hát, most együk mi is a pofáját, csak ne a kisgyereknek, mert az anyukája annak nem biztos, hogy örülne, hanem a marhának, mert az ő anyukáját meg senki nem kérdezte.

A marhapofa főzésének titka a türelemben leledzik, ugyanis jó négy-öt órát rá kell szánni a projektre, de hidd el nekem, megéri! A lassú rotyogtatás végére ugyanis olyan vajpuha, omlós és csodás lesz a hús, mintha nem is egy állatot ennél, hanem pillecukrot.

Otthon aztán a gyönyörű pofámat igyekeztem szép szeletekre vágni – ez nem túl egyszerű feladat, a hús nyers formájában ugyanis igen inas. De csak gondolj bele, az a sok kalória, amit a nyeszetelés közben elégetsz, később kajával prímán pótolható! Két evőkanál vaj és egy löttyintésnyi olaj keverékén megpirítottam egy fej apróra vágott hagymát, majd rátettem a szeletekre vágott húst. Lesütöttem pár perc alatt mindkét oldalát, sóztam, borsoztam, majd pofán löttyintettem egy bő kiló felaprított paradicsommal. A piacon savmentes paradicsomot is kaptam, aminek a végösszegénél igyekeztem úrinőhöz méltóan nem nagyokat hápogni. Viszont azt kell mondjam, megérte: valóban kellemesen édeskés lett a végeredmény, nem kellett egy kocka barnacukorral kiegyenlítenem a végén az ízek harmóniáját. Aztán hagytam, hadd főjön a hús a paradicsomos lében bő négy órán át. A végére olyan puha lett, hogy ha csak ránéztem, már olvatagon kettébomlott kéjesen.

Tésztát főztem alá, aztán nekiültem, és mind bekebeleztem. És tudod, mit? Képzeld, a végére a kezdeti rosszkedvemet mintha az utolsó morzsáig eltüntették volna!

Csókolom a kis pofátokat, ti pedig egyétek a marhámét!

 

Fiala Borcsa

Gif: ITT

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van