A digitális fejlődés megtörtént, a gyerekkort visszavarázsosítani nem lehet

–

Morális pánik vagy valódi szembenézés 

Létezik egy városi legenda, amely szerint a távíró bevezetésekor egy újságíró megkérdezte az akkor már neves pszichológus Sigmund Freudot, hogy mi lesz így az emberiséggel. Mi történik velünk, ha már nem személyesen, hanem táviratok útján fogunk beszélgetni egymással, amire Freud (állítólag) azt válaszolta: Mindegy, hogy személyesen vagy rézdróton, csak beszélgessenek egymással az emberek. 

A modernizálódó kommunikációs és távközlési technológiákkal kapcsolatban minden korban jellemzően kialakult egy félelem, morális pánik a társadalmakban. Elsősorban a jövő nemzedékeiért, a gyerekekért éreztek aggodalmat az emberek, és a múlt értékeinek elvesztését vizionálták. Olyannyira visszatérő jelenségről van szó, hogy egyes szerzők egyenesen „a morális pánik sziszifuszi köreiről” írnak, amikor azt veszik számba, hogy a távíró után a rádió és a televízió elterjedése milyen félelemhullámokat indított a fejlett társadalmakban – immár nemcsak a közösségekben, hanem a politikára és a tudományos életre kiterjedően is. Bűnelkövetővé teszik-e a gyerekeket a horrorfilmek? Hogyan hat a moziban látott, rádióban hallott erőszak? Miként változik az agyműködés tévézés közben? Elbutulnak-e, erőszakosabbak, türelmetlenebbek, intoleránsak, magányosak, empátiát vesztettek lesznek-e a gyerekek, ha médiatartalmakat fogyasztanak? Nem túlzás azt állítani, hogy ezeknek a kérdéseknek könyvtárnyi irodalmuk van. 

Amikor a kétezres évek elején, a gyerekek médiareprezentációját kutattam (még mint kriminológus), azt tapasztaltam, hogy minden állításra, és annak ellenkezőjére is találhatók adatok és források. Kutatások igazolták, hogy a médiában látott erőszak erőszakosabbá teszi a gyerekeket, és azt is, hogy nincs ilyen közvetlen összefüggés. Vizsgálatok bizonyították, hogy a médiatartalmak fejlesztik a gyerekek gondolkodását (akkoriban elsősorban az olyan tévéműsorok, mint például a Szezám utca), és azt is, hogy valójában nincs semmiféle hatásuk ezeknek az oktató gyerekműsoroknak. 

Amiben mégis – legalább részleges – konszenzus alakult ki, az alapvetően így foglalható össze: 

1. A médiatartalmak hatnak a gyerekek fejlődésére, de ennek a hatásnak a mértéke, iránya, minősége nagyban függ a gyerek családi és kortárs kapcsolataitól. A gyerek egészséges fejlődésére odafigyelő és róla jól gondoskodó szülők, valamint széles körű személyes interakciók esetén a média hatása korlátozott, ritkán negatív, esetenként kifejezetten pozitív is lehet (például egyes videójátékok javíthatják a mozgáskoordinációt). Viszont

ha a gyerek elhanyagoló, bántalmazó, oda nem figyelő közegben nevelkedik, ha személyes kortárs és felnőtt kapcsolatai szegényesek és nem a gyerek szükségleteinek megfelelőek, akkor az elé kerülő médiatartalmak jelentősége, negatív hatása felerősödhet (akár iskolai lövöldözést is katalizálhat). 

Erről a hatásról bővebben Elliot Aronson amerikai pszichológus Nobody Left to Hate: Teaching Compassion after Columbine (magyarul: Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája) című könyvében írt, az egyesült államokbeli Columbine városban elkövetett iskolai mészárlást követően (részben azon tapasztalatok alapján, amiket magában az oktatási intézményben, illetve az elkövetővé vált gyerek családjával való beszélgetések során szerzett). A könyvről szóló rövid ismertetőt itt tudod elolvasni.

2. Az erőszakos médiatartalmak növelhetik egy gyerekben az erőszakra való hajlamot, ha nincs lehetősége a látottak feldolgozására, megbeszélésére, megértésére.

3. A médiatartalmak veszélyeztethetik az egészséges gyerekkori fejlődést a mozgásszegény életmód kialakulása miatt (elhízás, egészségtelen táplálkozás, szegényes személyes higiéné stb.), valamint hátrányosan befolyásolhatják a szociális kompetenciákat (izolál, időt vesz el a közös kortárs programoktól, sporttól stb.).

Ezek a megállapítások olyan kutatásokon alapultak, amelyek a közösségi média megjelenése, az internet széles körű elterjedése előtt születtek. Kérdés, hogy igazak-e még a digitális korban is, vagy az okoseszközök, a közösségimédia-tartalmak megjelenése a vitathatatlan mennyiségi változásokon túl minőségi eltéréseket is jelent. Miként az is kérdés, hogy azok a „megoldások” és megfejtések, amelyeket a kutatók a kétezres évek elején kidolgoztak, érvényesek-e ma is. 

Akkor ugyanis kézenfekvő, és meggyőző volt az a megoldás, amit főleg brit és amerikai kutatók nevével fémjelzett médiaedukációs mozgalom hirdetett: tanítsuk meg a gyerekeket arra, „hogyan olvassák a tévét”. 

Vak vezet világtalant

Az oktatás, felkészítés fontosságát nehéz vitatni – ezért is probléma, hogy számos országban (így Magyarországon is) a médiaértés tantárgy nem része az óvodai, iskolai pedagógiai programnak, így kizárólag a szülők felelőssége, hogy ezen a területen lépéseket tegyenek. 

Ez önmagában nem lenne probléma, ha nem azt mutatnák az adatok, hogy a szülőknek saját maguknak sincs információjuk arról, hogyan tudják a gyerekeiket felkészíteni a biztonságos, egészséges internet- és digitáliseszköz-használatra.

Így viszont vak vezet világtalant. 

A digitális kor előtti időben születetteknek (a millennial, az X és Y generáció) nincsenek mintáik, példáik és nincs eszközkészletük arra, hogy a gyerekeket felkészítsék. A később születettek (a Z generáció tagjai, akiknek már digitális gyerekkoruk volt) viszont egy olyan szabályozatlan, és a jelenlegitől alapvető jellemzőkben eltérő netes világban szerezték első tapasztalataikat, amelyek nem érvényesek a mai digitális világra.

Ennek a generációk közötti feszültségnek egyik eklatáns példája a Facebook-bébik generációja, akikről a 2004-ben indult Facebookra regisztrált szülők fotókat posztoltak, történeteket osztottak meg, és akikből az első mémek születtek. Ma már, húsz évvel később, látjuk, hogy milyen hatása volt a közösségi média megjelenésének ezekre a gyerekekre (hogyan erodálta a magánélethez való jogukat, az adatbiztonságukat és a személyes reputációjukat), de még mindig vita tárgya, hogy társadalmi szinten milyen hatásokat gyakorolt az új típusú médium megjelenése. Sokáig létezett az a mondás a tudományos publikációkban is, hogy a millennialok, az X és Y generáció tagjai a „digitális bevándorlók”, míg a Z és alfa generációsok a „digitális bennszülöttek”. Ez a megközelítés azonban mára sok szempontból meghaladottá vált, illetve egyértelműen kiderült, hogy sokan felmentésként értelmezték arra, hogy miért nem kell tudatosnak, felkészültnek, kritikusnak lenniük. 

Érdemes lehet nem generációs különbségekben és hasonlóságokban gondolkodni, hanem azt megnézni, hogy az új technológiák milyen össztársadalmi változásokat hoztak, milyen hatásokat gyakoroltak.

Nemcsak a gyerekek életében, hanem mindannyiunkéban. 

A kiégés és csillapítás társadalma

Minőségileg mást hozott a digitális világ, ami nem vizsgálható önmagában. A rádió és a televízió is demokratizálta az információhoz való hozzáférést (miközben torzíthatta és manipulálhatta a forrásokat, és azon keresztül a tartalomfogyasztókat), viszont az internet, majd a közösségi média megjelenése ezt „továbbfejlesztette”, és a saját tartalmak gyártásának lehetőségével kiterjesztette annak lehetőségét, hogy az embereket bezárja a saját vélemény-, tudás-, információbuborékukba. Vagy, más oldalról nézve, azzal, hogy az emberek folyamatosan egymást figyelik (és felügyelik), létrejött egy újfajta társadalmi berendezkedés. 

Byung-Chul Han, Berlinben élő dél-koreai pszichológus több munkájában is nagyon tisztán beszél arról, hogy a digitális eszközök (minden képernyővel bíró eszköz) hogyan hatnak ránk, és milyen viselkedés- és attitűdbeli változásokat idéznek elő egyéni, társadalmi és államberendezkedési szinten. Han alapállítása az, hogy a digitális hálózatok az átláthatóság diktatúráját jelentik. Bár kezdetben az internetet a korlátlan szabadság médiumának tekintették, a közösségi médiát pedig a kapcsolatok és kapcsolódások szabad platformjának, mára egyértelmű lett, hogy egy digitális panoptikumban élünk, ami felügyel és kíméletlenül kizsákmányol mindenkit.

Han Bentham panoptikumanalógiáját viszi tovább, ahol a foglyokat fegyelmezési céllal elszigetelik, nem beszélhetnek egymással, de egymást mindig látják (mindenki lát mindenkit). Ilyen volt az úgynevezett fegyelmező társadalmak felépítése, és Han szerint ezt haladtuk meg (fejlesztettük tovább) azzal, hogy a digitális panoptikum lakói intenzíven kommunikálnak egymással, és önként kitárulkoznak, így aktívan együtt építik fel magát a digitális panoptikumot. „A Nagy Testvér a munkáját a foglyaival is elvégezteti. Az adatok kiszolgáltatása nem kényszerből, hanem belső szükségletből történik. Ebben áll a digitális panoptikum hatékonysága” – írja a pszichológus szerző.

A gyerekek ebbe a panoptikumvalóságba születnek bele, folyamatosan megfigyelik őket, miközben ők is megfigyelhetnek másokat.

Han értelmezésében ez egy olyan társadalmat és államberendezkedést hoz létre, ami a pszichohatalom eszközeivel irányítja az embereket. Ez a hatalomtechnika nem fegyelmez és fenyeget, tilt vagy elfojt, hanem prospektív, megengedő és projektív jellegű. A fogyasztást nem elnyomja, hanem maximalizálja. Így fogalmaz:

„Nem hiányt, hanem fölösleget, sőt a pozitivitás túlzott mértékét hozzák létre. Mindannyiunkat az köt le, hogy kommunikáljunk és fogyasszunk. A negativitás elve, amely Orwell felügyeleti államát még meghatározta, átadja helyét a pozitivitás elvének. A szükségleteket nem nyomják el, hanem fölkeltik. A kínzással kikényszerített vallomások helyébe az önkéntes kitárulkozás lép. A kínzókamrát az okostelefon helyettesíti. A felügyeletet a barátságossága teszi olyan hatékonnyá.” 

Ebben a rendszerben a gyerekek olyan alapvető viselkedésbeli és működési struktúrákat sem tudnak elsajátítani, mint a késleltetés, az unatkozás vagy a fókuszált figyelem. Utóbbi kapcsán Han arról ír, hogy az emberiség fejlődése során elérte azt a luxusállapotot, hogy egy időben csak egy dologra figyelhessen, ezt most, a digitális korban, mégis önként feladta. Évezredek munkájával és fejlődésével megteremtettük magunknak a lehetőséget, hogy nem kellett folyamatosan pásztázni a környezetet, figyelni másokat, hanem el tudtunk mélyülni egy-egy dologban.

Ehhez képest jelenleg az ember úgy él, mint a vadállatok, mindig készenlétben, folyamatosan figyelve a többieket, a történéseket, a környezetet. Ez visszalépést jelent és fárasztó is. Nem véletlen, hogy egyre többen, és egyre korábbi életkorban produkálják a kiégés tüneteit. 

Han elméletének másik állítása, hogy a digitális világrend csillapítja az emberi érzéseket. Unalom helyett, vagy a feszültség levezetésére használják az emberek (a gyerekek is) a digitális eszközöket, és kizárják a negatív érzéseket. „A halál és a fájdalom nem tartozik a digitális rendhez, azok csak zavart jelentenek. Gyanús a bánat és a vágy is” – írja. Ezzel viszont elveszítjük emberi mivoltunkat, fájdalom nélkül megszűnünk embernek lenni – ha kiirtjuk az életünkből a fájdalmas elemeket, élményeket, tapasztalásokat, azzal önmagunkat adjuk fel. Öncéllá válik az egészség, és mindenféle bajtól és betegségtől való távolságtartás és védelem. 

Ennek egyértelmű jeleit látjuk az egészség és a fizikai funkciók folyamatos monitorozását lehetővé tevő alkalmazások és applikációk robbanásszerű elterjedésében.

Az önoptimalizáció elvárás lett. A gyerekek egészségéért, egészségmegőrzéséért érzett morális pánik széles körben elterjedt (és nagyon jelentős profitlehetőséget kínál az egészségiparnak és a „mentes” termékek fejlesztőinek). 

Számos XX. és XXI. századi filozófus (például Nietzsche, Han) problematikusnak látja azt a tendenciát, hogy a negativitást kizárni, a pozitivitást pedig túltengni vágyjuk. Az adatokat nézve igazuk van: a melankólia és a szomorúság meg a fájdalom kizárása az életből soha korábban nem látott mértékben növelte társadalmunkban a depresszió és a mentális problémák, például a figyelemzavar és a kiégés kockázatát. 

A szülők ma úgy akarják nevelni a gyerekeiket, hogy minden bánattól és veszélytől megóvják őket (lásd például a helikopterszülőket), de ezzel gyakorlatilag élhetetlenné és szinte életképtelenné teszik őket (érzelmi szempontból mindenképpen). 

A pozitivitás túlhangsúlyozása, a tökéletes egészség hajszolása önkizsákmányoló, és kielégülést soha nem elérő állapotokhoz vezet, ami egyértelműen elveszi a gyerekkor olyan alapvető élményeit, mint a saját tapasztalaton (hibákon, kudarcokon vagy akár sérüléseken) keresztüli tanulás, vagy az azzal való szembesülés, ha valami nem megy. A folyamatos rendelkezésre állás nem engedi a pihenést, az eltűnést és feloldódást a környezetben – ehelyett egyre inkább elidegeníti és elszigeteli a gyerekeket. A környezetüktől éppúgy, mint önmaguktól. Ez pedig alapvetően átalakítja a gyerekkor minőségét.

Ennek a minőségváltásnak számos kritikusa van, akik egyrészt követik és bemutatják a folyamatokat, másrészt valamilyen választ és megoldást is próbálnak kínálni. Marie Winn* már a nyolcvanas évektől, a televízió uralta időszaktól kezdve kutatja, hogyan hatnak a képernyővel bíró eszközök a gyerekekre. Munkáiban gyakran megjelenik a párhuzam a kábítószerek és ezen eszközök között, valamint az aggodalom azért, hogy a digitalizált, mediatizált világban felnőtt gyerekeknek van-e egyáltalán gyerekkoruk, vagy csak elveszett lehetőségekről és hiányokról beszélhetünk. 

Hiába racionalizálják a szülők saját döntéseiket (miért ültetik a gyereket a tévé elé, miért használják digitális bébiszitterként az okoseszközöket, stb.),

végeredményben arról van szó, hogy az így felnövő gyerekek kognitív képességei csökkennek, szocializációs képességei nem fejlődnek ki megfelelően, a belső képalkotás képessége torzul.

Magyarországon Gyarmathy Éva képviseli hitelesen, és több saját kutatás, vizsgálat adatait felhasználva azt az álláspontot, hogy a kora gyerekkori digitáliseszköz-használat akadályozza a megfelelő fejlődést. Ennek egyik tünete például, hogy az iskolaérettségi vizsgálatokon egyre több „problémás” gyereket szűrnek ki. Gyarmathy Éva álláspontja szerint a jelenlegi intézményrendszer nem készült fel arra, hogy olyan gyerekekkel dolgozzon, akiknek az idegrendszeri érése a sok információ (és a gyakrabban használt vegyi anyagok) miatt megkésett. Nagyon fontos megállapítása, hogy a kisgyerekkori étkeztetésben is használt adalékanyagok, a tisztálkodásban és a mindennapi élet más területein használt vegyi anyagok és az idegrendszeri fejlődés megkésettsége között egyértelmű korreláció mutatható ki. (Erről bővebben ebben az előadásában is beszél.) 

Az oktatási rendszerben speciális nevelési igényűként nyilvántartott gyerekek száma, és a teljes gyerekpopulációhoz viszonyított aránya folyamatosan növekszik, aminek kapcsán nyilvánvalóan nem elegendő csak a digitáliseszköz-használat problematizálása és szabályozása. 

A gyerekkori digitalizáció tehát rendszerszintű probléma, ami fejlődési, érzelmi és viselkedési szinten is hat. A gyerekek pedig egy olyan „csillapító társadalomba” nőnek bele, ami önmagában megbetegítő.

A nagykorúság alapfeltételei

A filozófusok szerint a nagykorúság alapfeltétele az írás és az olvasás, és amellett érvelnek, hogy az írás felvilágosodást jelent. Buckingham és Winn, akik a mediatizáció és digitalizáció jelenségét először írták le problémaként a gyerekek oldaláról, szintén arra helyezik a hangsúlyt, hogy meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogyan olvassák a tévét (és az új médiumokat). Adódik tehát, hogy kritikai gondolkodásról, a digitális világ használatára vonatkozó megfelelő felkészítés szükségességéről beszéljünk – a gyerekek kapcsán is. 

A médiaedukációt azonban nem lehet (nem szabad) úgy tekinteni, mint ami egyedüli vagy kizárólagos megoldást lehet a kialakult helyzetre. A tévé–rádió–közösségi média nélküli internet világában is csak korlátozottan volt érvényes, hogy a felkészítés és az oktatás megelőző és védőfunkciót lát el.

Önmagában a tudásmegosztás nem elegendő. Holisztikus szemléletre van szükség, amelynek részeként az iparági szabályozás, a dark design megoldások tiltása, tehát a jogalkotói és jogalkalmazói felelősségvállalás is megjelenik az egyéni felelősségek mellett.

(A dark design olyan technikai megoldásokat takar, amelyek addiktívvá, vagy visszaélések elkövetésére alkalmassá teszik a digitális megoldásokat. Ezeknek a jelenségeknek az adatvédelemmel kapcsolatos részéről bővebben itt olvashatsz.)

Nem elegendő „jól olvasni a tévét”, ha a műsorszolgáltatók bármit és mindent közzétehetnek, és olyan technikákat alkalmazhatnak, amelyek addiktívvá, kiszolgáltatottá (és kizsákmányolhatóvá) teszik a felhasználókat. Megfelelő szabályozásra lenne szükség, ami korlátozza a szolgáltatók működését – enélkül nem lehet biztonságos nethasználatról (és biztonságos gyermekkorról) beszélni.

Ebbe az irányba indult el az Európai Unió 2022-ben, amikor először magatartási szabályzatot vezetett be a fejlesztők számára, és 2023-ban a CSA rendelet megalkotása (pontosabban annak kudarca) is azt jelzi, hogy van egy megerősödött intézményi felelősségvállalási igény, aminek azonban az iparág, és annak elképesztő lobbiereje jelenleg még sikeresen ellenáll. 

Ha a realitásokat nézzük, az egész jelenségnek van egy másik oldala is, amiről muszáj szót ejteni.

Az internethez való hozzáférés hiánya deprivációs tényező. Azaz, azok a gyerekek, akik nem kapnak megfelelő felkészítést, és akik nem férnek hozzá digitális eszközökhöz, hátrányba kerülnek. Ez tisztán megmutatkozott a Covid-járvány idején a távoktatásban, de az UNESCO globális elemzéseiben is, amelyek egyidejűleg hívják fel a figyelmet arra, hogy tudatosan szabályozni kell a digitális eszközök használatát az oktatásban (felmérve a rövid, közép- és hosszú távú előnyöket és kockázatokat), miközben korlátozni szükséges a gyerekek kereskedelmi (profitalapú) és magáncélú kihasználásának, kizsákmányolásának lehetőségeit. 

E szerint az álláspont szerint értelmetlen küzdeni a fennálló rend ellen, és arról beszélni, hogy dedigitalizáljuk (és ezzel párhuzamosan újravarázsosítsuk) a gyerekkort. Ez maximum egy amish közösségben megvalósítható. 

A racionális cél az lehet, hogy megszüntessük a jelenlegi teljesen szabályozatlan környezetet, kiépítsük az intézményi és iparági felelősségvállalás kereteit, és felkészítsük, oktassuk a gyerekeket és az értük felelős felnőtteket a tekintetben, hogyan tudnak jól lenni a digitális világban. 

Mire van szükségük a gyerekeknek?

A gyerekeket sérülékennyé teszi a jelenlegi, gyakorlatilag teljesen szabályozatlan működési környezet, valamint az a tény, hogy a szülők és a gyerekekért felelős más felnőttek tudása, felkészültsége és kritikai gondolkodási képessége komolyan korlátozott a digitális világ kapcsán. Az biztos, hogy az a gyermekkor, amit a digitalizáció előtt megéltek az emberek, ma nem elérhető.

Megváltozott a felnövekedés tempója, az információkhoz való hozzáférés, a kommunikáció és a kapcsolódás – hogy csak néhány alapvető jellemzőt emeljük ki a gyerekkori fejlődésből. Ezek a változások mára nemcsak pszichológiailag, hanem fiziológiailag is mérhetővé és kimutathatóvá váltak. Átalakul az agyműködés (romlik a hosszú távú memória és javul a rövid távú), megváltozik a gondolkodás sémája (szövegalkotás helyett képalkotás), felgyorsul a kapcsolódás (ezzel párhuzamosan az elérhetőség és elérés azonnaliságának igénye válik alapvetővé). 

Ezeket minősíthetjük veszteségként, a gyerekkor eltűnéseként, vagy értékelhetjük úgy, mint jelenlegi világrendünk és társadalmunk objektív következményeit.

Az biztos, hogy a gyerekkor megváltozott, és hogy ezért felelősséget kell vállalnunk. 

Az is biztos, hogy jelenleg még nem áll rendelkezésünkre elegendő adat ahhoz, hogy megfelelő képet kapjunk arról, valójában milyen világot teremtettünk a gyerekek köré, és ez a világ hogyan hat rájuk. 

  

Részinformációink vannak, amelyek (például a gyerekek mentális egészségére vonatkozóan) jókora aggodalomra adnak okot. Az OECD 2018-ban adott ki erről egy átfogó elemzést, amelyben még óvatosan fogalmaznak a kutatók: nem egyértelmű a korreláció a mentális egészség/betegség és az internethasználat között, viszont azt is kiemelik, hogy az internettől való elzárás, a hozzáférés korlátozása is negatív hatást gyakorolhat egy gyerekre, fiatalra (különösen, ha a körülötte lévők mind hozzáférnek a felületekhez).

Ebben az anyagban a magyar gyerekek második helyen állnak abban a rangsorban, ami a depresszióra, melankóliára kérdez rá. 

A 2018-as adatok alapján a 13 év alatti és a 15 éves korosztályban is kiemelkedően magas a mentális egyensúlyát elvesztett magyar gyerekek száma a többi országhoz képest. Itt fontos kiemelni, hogy még a Covid-járvány előtti adatokról van szó, és azt tudjuk, hogy a helyzet később kimutathatóan romlott. Jó lenne többet tudni arról, hogy mi áll ennek az adatnak a hátterében, milyen okokra vezethetők vissza a számok, mert ha a gyerekkori öngyilkossági, önsértési statisztikákat nézzük, abban is európai listavezető Magyarország.

Ezekért a számokért nyilvánvalóan nem hibáztatható egyedül a digitális környezet, viszont nem is leválasztható a gyerekkorról mindaz, ami az interneten és a közösségi médiában történik a gyerekekkel. Ma már minden gyerek és gyerekkor digitális, és emiatt komplex vizsgálatokra és értékelésekre van szükség – majd a tényekkel és adatokkal való szembesülés után felelős központi és helyi, közösségi politikákra össztársadalmi szinten, és külön a gyerekekre vonatkozóan is. 

* A legismertebb Winn, Marie: The Plug-in Drug. Television, computers and family life. Penguin Books, 2002. (A könyv első kiadása 1977-ben jelent meg, azóta a szerző többször kiegészítette, átírta a szöveget.) 

Kiemelt illusztráció: Fodor Katalin

Gyurkó Szilvia