A hamis vámpírkultusz csak ártott Erdélynek – A „valódi” Drakula nyomában

–

Bevallom, erdélyi származásúként dühítő, hogy a szülőföldemet gyakran egy vámpírral azonosítják. Sosem értettem, hogyan kerül a vadtermészettel körülölelt, kultúrától, néphagyományoktól zsibongó Erdélybe egy fekete köpenyes, holtsápadt férfi, nevezetesen Drakula, és miért érkezik hozzánk rengeteg turista csak azért, hogy megcsodálja a rettegett vámpír egykori lakhelyét. Miért árulnak egyes kofák vámpírfogsorokat, -maszkokat, és miért kínálnak egyes szálláshelyek koporsós fekhelyeket. 

Ez számomra a vidék csúnya leegyszerűsítését és kiárusítását jelentette.

Bár tény, hogy egy idegennek egészen addig nehéz elmagyarázni, mit is jelent Erdély, amíg fel nem keresi annak jellegzetes tájait, és szóba nem elegyedik a sokszínű néppel, így csak remélni tudom, hogy az a több százezer ember, akit Bram Stoker írónak hála, Drakula híre vonz hozzánk, egy kirándulás után nem a hamis vámpírkultuszt, hanem a természeti és kulturális gazdagságot viszi magával. És akkor egy kicsit még hálás is lehetek a „vérszívónknak”, akit „véletlenek” sorozatának köszönhetünk.

A hamis vámpírkultusz, ami bekebelezte a „Tündérkertet”

A rémhistóriákkal ellentétben, Drakula nem szívta ki a szeretői vérét, és senkit sem változtatott vámpírrá. Nem félt a fokhagymától, nem rettegett a kereszttől, a fénytől vagy a szenteltvíztől, méghozzá azért nem, mert vámpírként soha nem is létezett. Román vajdaként viszont, Vlad Țepeș néven elég gyakran karóba húzatott embereket – de nem azért, mert szörnyszülött, esetleg mitikus lény lett volna, hanem kegyetlen és vaskalapos vezetőként ez volt az egyik „legpraktikusabb” és legkedvesebb szórakozása. Válogatott módszerekkel gyilkolt mindenkit, akivel összetűzésbe keveredett – erre egyébként találtak már magyarázatot is: mint ismert, első életéveiben a törökök túszaként raboskodott, és abban a korban, az 1430-as években a keleti kultúra nem rettent vissza attól sem, hogy a hárembe kényszerítse a túszul ejtett gyerekeket. Így gyakran eshetett szexuális erőszak áldozatául, ami egyes történészek szerint visszatükröződött erőszakos tetteiben. A karóba húzatás ebben az értelemben egy kegyetlenül elferdített, szexuális töltetű cselekedet lehetett tehát, tudatalatti bosszú az elszenvedett szörnyűségekért.

Vlad Țepeș II. Vlad fiaként került hatalomra, de a világhírű történettel ellentétben, sohasem volt Erdély fejedelme. Erdélyhez csupán annyiban kapcsolódott, hogy Segesváron született, később pedig a Hunyadiak védelme alatt Mátyás király unokahúgát vette feleségül, és néha be-bejárta a vidéket. Mivel Luxemburgi Zsigmond udvarában nevelkedett, tökéletesen beszélte a magyar, a latin és a német nyelvet. 

De öröksége mellett közismert megnevezését, a Dracul nevet szintén apjának köszönhette. Sokan – köztük a Drakula-történet írója, Bram Stoker – is azt feltételezték, hogy apja, Vlad Dracul (máskor Draculea) a titulusát a román ördög szóból kapta. Sokkal később derült ki, hogy ez a Nürnbergben alapított Sárkányos Lovagrend (Societas Draconis) tagságára vonatkozott, semmint a család ördögi természetére, II. Vladot ugyanis tiszteletbeli taggá választották, és később fiára, III. Vladra is áthagyományozódott a név. A román nyelvben a sárkány dragon, az ördög drac – és mivel ennyire hasonlítanak, napjainkban is gyakran összemosódnak. Ez a magyarázat arra, hogy a rettegett Drakula nem sárkányosként, hanem ördögiként férkőzött a köztudatba. 

Illetve az, hogy a világhírű regény szerzője sosem járt Erdélyben, hogy mindezt saját bőrén tapasztalhassa, és a hallomásból gyűjtött történetei, valamint könyvtári kutakodásai összemosódtak. Ezek elegyéből született a félelmetes úr, aki éltében valóban kegyetlen vezető volt, de vámpír sohasem.

A vezető, aki tetteivel még a középkor durva népét is megbotránkoztatta

Vlad Țepeș törököket, erdélyieket, cigányokat, zsidókat, nőket, katonákat, egyszerű falusiakat gyilkolt, szinte bárkit, amikor csak kedve tartotta. Az ellenséget általában karóba húzatta, egész karóerdőket hozott létre az így kivégeztetett emberek teteméből, de olyan történet is fennmaradt róla, miszerint terhes ágyasai hasát felvágatta, ha kíváncsi volt, hogy valóban megfogant-e a magzat, vagy a cigányokat elevenen megsütötte, és arra kényszerítette társaikat, hogy fogyasszanak egymás húsából. A hűtlen asszonyokat kivéreztette, az erdélyi falvakat felégette, amikor portyázni indult.

Azt beszélték róla, hogy a fájdalmukban ordítozó, karóba húzott emberek között ebédelt, és olykor még a vérükből is ivott – de kora, a XV. század nem ismerte még a vámpírizmus jelenségét, csak jóval később, a XVIII. században terjedt el a legenda, hogy aki vért iszik, örökéletűvé, vámpírrá változik, és csak az pusztíthatja el, ha karóval átdöfik a szívét. Későbbi világhírnevét tehát már éltében megalapozhatta, mert századokon át hüledeztek tettein.

Kénye-kedve szerint skalpolt, nyúzott meg élve, vagy sütött meg olajban embereket, de az sem volt ritka, hogy kiéhezett állatokkal tépette szét őket.

És noha elköteleződött a töröknek és a Hunyadiaknak is, egy kicsit mindkét térfélről irtotta a számára éppen ellenséges népet, amikor elöljárói nem figyeltek rá. De voltaképpen kettős szorításban élt, mert déli irányból az Oszmán Birodalom fenyegette, északról meg a Magyar Királyság, így az aktuális helyzethez igazodva hol egyikhez húzott, hol a másikhoz.

A XIV. és XV. századi moldvai, illetve havasalföldi fejedelmei nem a lojalitásukról voltak híresek, már ami a magyar királyságot illeti: pedig a magyar koronának köszönhették országaikat, trónjaikat, de azért a törököknek is adót fizettek. Vlad Țepeș ilyetén a halál árnyékában élt. Még Hunyadi János szolgálatába is elszegődött, a szász vidék katonai vezetője lett, Szebentől Brassóig védte a határmenti városokat, településeket, és Hunyadi a nándorfehérvári csata előtt Havasalföld trónjára segítette őt.

Röpke hatéves uralkodása alatt válogatott szörnyűségekkel próbálta megregulázni az országát, török és európai mintára igyekezett egy erős, független és központosított államot szervezni. És mondhatni, sikerrel járt, mert az ország dologtalan népét munkára kényszerítette, fellendítette az ipart és a kereskedelmet, a hazai kereskedőknek adómentességet biztosított, míg az idegeneket – köztük a szászokat – borsosan megvámoltatta. Közben meg gyakorolhatta durva módszereit. Ebből a brutális férfiból faragott Bram Stoker nőcsábász, sármos, intelligens vámpírt, aki egyáltalán nem hasonlít az egykori havasalföldi vajdára. Az író tévesen emlegeti Transylvaniát (Erdélyt) és a besztercei kastélyt, mert külföldiként nem volt tisztában Kelet-Európa ezen térségének földrajzi helyzetével. 

De az talán mindent fölülmúl, hogy csak azért, hogy igaza legyen, a londoni Drakula Társaság építtetett egy Drakula-kastélyt Beszterce-Naszód megyében az 1110 méter magas Borgói hágón. 1976–1983 között 21 építőmunkás kézi erővel hozta létre a kastélyszállodát, ahol minden a turisták vámpíros ízlésének megfelelően lett kivitelezve és eltúlozva. Tény, hogy ez már nem hasonlít a törcsvárihoz, helyette a könyvben bemutatott épület tökéletes mása.

A törcsvári kastély, amiben sosem élt vámpír

A XV. században, miután elindult a humanizálódási folyamat, Vlad Țepeș tetteit nem nézték jó szemmel.

Kegyetlensége messze túllépte korának büntetési normáit: a karóba húzás például egy több napig tartó haláltusát eredményezett, az áldozatok kézzel-lábbal csapkodtak, míg életüket veszítették.

Ekkoriban jelent meg a Carolina-törvénykönyv, amely előírta, hogy olyan „enyhébb” büntetések alkalmazhatók csupán, mint a megégetés, felnégyelés, kerékbe törés, akasztás, nők esetében a vízbe fullasztás, élve eltemetés – de a karóba húzatás nem, ezzel próbálták az önkényes büntetésvégrehajtást valamelyest csökkenteni. III. Vladon azonban nem fogott a törvény.

Míg sajátjai Karóbahúzónak nevezték, addig Európa a kereszténység új, rendíthetetlen védelmezőjeként ünnepelte. Híre olyannyira elterjedt, hogy korabeli szövegekben is fennmaradtak rémtettei, például a lübecki nyomtatványban vagy egy szerb írástudó szövegeiben – ezek alapozhatták meg a későbbi Drakula-vámpírképet. Kora egyenesen a gonosz megtestesítőjeként tekintett rá, fennmaradtak olyan oltárképek is, amelyeken a sátánt az ő arcvonásaival elevenítették meg. Nem csoda, hogy a király meghallgatta a szász kereskedők panaszait, és a vajdát szörnyű tetteiért két hétig a törcsvári kastély börtönébe záratta, hátha felhagy brutalitásával. Ez indíthatta el a tévedést, miszerint a „vérszívó Drakula” a kastélyban élt, ugyanis a feljegyzések szerint annak csupán rabja volt.

A törcsvári kastély 1377-ben épült, Brassótól 30 kilométerre, ami a kereskedelmi út ellenőrzésére szolgált, és védte a térséget a havasalföldi román vajdák betörésétől. Brassó valamikor Erdély leggazdagabb városa volt, és az erdélyi szászok egykori nagy központjaként kiemelkedő katonai és kereskedelmi jelleggel bírt. Már a középkorban Havasalföld és a Balkán-félsziget kapujaként funkcionált, sőt feltehetően a honfoglalás korában is népes település volt, akkoriban bolgárok, besenyők lakhatták, ők is alapították.

Az évszázadok folyamán főként kereskedelmi központként vált népszerű várossá, már IV. Béla 1252-es adománylevelében is megjelenik, mi több: Corona név alatt egy 1235-ös kolostorjegyzékben is szerepel – írja a Rubicon történelmi folyóirat kiemelve, hogy a város felvirágzása a XIV. században kezdődött. 

A román kultúra számára a brutális vajda fájdalmas pont

Azt hihetnénk, hogy a Drakula-történetnek egész Románia örül, mert évente rengeteg turistát csalogat az országba. A vámpírt megihlető vajda azonban fájdalmas pont a román kultúrában, mert ahelyett, hogy az igazságos hőst látná benne a világ, egy kegyetlen zsarnok hírét viszi tovább. Pedig a XIX. században Mihai Eminescu, a román nemzeti költő is megpróbálta enyhíteni Vlad Țepeș rossz hírét, sőt orosz népének is ajnározza a „bátor, hazaszerető román hős” tetteit.

De miután közismert brutalitására még a vámpírkultusz is rátelepedett, a legismertebb román nem egy talpig úriember, hanem egy kegyetlen őrült lett.

És ez egy kicsit Erdélyt is érinti, bár nekünk tényleg nem sok közünk van Vlad Țepeșhez vagy Drakulához. Mégis, mivel közös országban létezünk, és a követhetetlen történelmi események miatt sokszor összemosódnak a szálaink, a nyugatról érkező turisták minket is előbb azonosítanak a vérszívóval, mint egyéb kulturális, természeti jellegzetességeinkkel. Május 26. Drakula napja: ideje a vámpírt visszaküldeni a koporsójába, és látni végre, hogy mennyi csoda rejlik az országban egy kitalált, ízléstelen reklámfogás nélkül is. 

Bár ehhez szükség lenne arra, hogy az angol királyi család se népszerűsítse Drakula földjét. Elképesztő, hogy Károly király nem is olyan régen még büszkén emlegette felmenői között Drakulát. Mivel Vlad Țepeșnek sok gyereke volt, és mindről gondoskodott, földeket hagyva rájuk, és szeretője is szépszerivel akadt, így aztán törvénytelen gyereke is – az évszázadok folyamán egyre terebélyesebb családfával gazdagodott. Állítólag Wass Albert író is a leszármazottjai között van, akinek családja rokonságban állt a Rhédeyekkel. A Rhédeyek pedig az angol királyi családdal. Hát innen ered Károly király és a „vámpír” rokonsága. De mindez csak találgatás, ma már senki sem tudja biztosan. 

Források: ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk forrása: Universal Pictures

Bereczki Szilvia