Mi volt a legszörnyűbb abban, amikor megtudtuk: a világunk „rendjének” szürreális működése kapcsán a következő három hónap során nem mehetünk haza Görögországba, ugyanakkor én sem maradhatok Izraelben hosszasan, hiszen a még szürreálisabb szabályok értelmében az ottani munkavízumomat nem hosszabbítják meg? Egyértelműen az a tény, hogy kilencven napon át kora reggel nem nyithatjuk ki résnyire a bejárati ajtónkat kávéval a kezünkben, és mosolyoghatjuk végig, ahogy négy cicánk szó szerint berobban a lakásba, hogy birtokba vegye az ágyunkat, és folytassák az ádáz harcot fő ellenségükkel, a sarokban ágaskodó dracénával, majd hangos dorombolás közepette felfaljanak mindent, amit a konyhában találnak.

Majd miután a szomszédaink és barátaink jelezték, hogy visszatérésünkig a saját gyermekeikként gondoskodnak majd a macsekokról, és felitattuk a könnyeinket, mély levegőt vettünk, átöleltük egymást, és eldöntöttük: a kesergésnek nincs helye. 

A tekergésnek viszont annál inkább. Pontosan egy esztendővel ezelőtt kedvesem, Nimi és én gondolatban már úgyis a hátizsákjainkat pakoltuk – elhatároztuk, hogy magunk mögött hagyjuk Tel-Avivot, amely egy évtizeden át volt a fészkünk, bázisunk és első számú otthonunk, és berendezkedünk egy kis világjárásra, lehetőleg úgy, hogy sose kelljen a visszaútra jegyet venni. Majd meglátjuk, hová sodor a sors, melyik városban meddig maradunk, és mihez kezdünk A listánkon volt Erdély, Bulgária, Szicília, Törökország, Nagy-Britanniában pedig hosszabban is elidőztünk volna – 2009 óta, amikor egy szemeszteren át kreatív írást tanultam a Goldsmith Egyetemen, csak egy-egy napra érkeztem Londonba, és hiányozni kezdtek az ott élő barátaim, azaz inkább testvéreim, akikkel anno, kilencen osztottunk meg egy düledező viktoriánus házacskát Kelet-Londonban. 

Sem Nimrod, sem én nem vagyunk azok a tervezős fajták

De most elszántak voltunk – mindketten megelégeltük, hogy Tel-Avivban, a világ egyik legdrágább városában őrült munkatempó mellett sem sikerült félretennünk soha, mi több, gyakorlatilag minden fillérünket (azaz agoránkat) lakbérre, adókra, és kajára-piára költjük, pedig nem éltünk nagylábon. Egy aprócska, húsznégyzetméteres stúdiót béreltünk a Carmel piac mellett, a galériát barátainkkal saját kezűleg építettük, kocsink nem volt, nem jártunk puccos helyekre, és nem tartottunk shoppingmaratonokat, cserébe viszont napi szinten sütöttem-főztem rendezvényekre, próbáltam tartani a határidőket a cikkeimmel, naponta akár ötszáz kilométert vezettem kulináris-kulturális kalandtúráimon és utazóblog-workshopjaimon, Nimi pedig többet volt a színházban, mint otthon: egyszerre próbált két darabban, és előfordult, hogy naponta három előadása volt az Izraeli Nemzeti Színházban.  

Ám a robotolás mellett a legfőbb okunk a megpattanásra az volt, hogy felismertük: egy évtized alatt minden bizakodásunk, reményünk és igyekezetünk ellenére nemhogy nem lett békésebb a helyzet a palesztin szomszédainkkal, de évről évre csak reménytelenebbnek tűnik.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Magam is belegabalyodtam a bürokrácia útvesztőibe: izraeli állampolgárságot nem kaphattam, a letepepedési és munkaengedélyemmel meghatározott időt kötelezően az országban kellett töltenem évente, magasabb adót fizettem, mint az állampolgárok, és minden évben újra és újra be kellett bizonyítanunk Nimivel a bevándorlási hivatalnak, hogy valóban egy pár vagyunk. Egy alkalommal még rabosítottak is, mert egy idős asszony rám hívta a zsarukat a bankban várakozván, ugyanis összekevert egy zakkant orosz sráccal, aki pár nappal korábban rátámadott az utcán. Bár csak fél napot voltam zárkában, az ügyemet máig nem zárták le, csak „bizonyítékok hiányában” helyeztek szabadlábra.

Mindezzel együtt sosem panaszkodtam

Mert tudtam, értettem: ez az ára annak, hogy egy olyan országban élhetek, amely nem a szülőföldem, ahol – „nem elég zsidó” lévén – nem kaphatok állampolgárságot (legfeljebb hét év bejegyzett élettársai kapcsolat után, akkor is csak abban az esetben, ha nem utazom túl gyakran külföldre), és ahol évente háromszáz napot ragyog a nap, ahol a közel-keleti, mediterrán, és balkáni gasztronómia legjava találkozik a tányéromon, és ahol ilyen sokféle ideológiát, emberi sorsot és narratívát ismerhetek meg. 

Voltak cionista és rendszerellenes barátaim, partiztam a Tel-Aviv Pride-on, miközben a menetet követő, palesztin identitástudatú LMBTQ tel-aviviak a „pinkwashing” jelszót skandálták, és buliztam Ramallahban is, ahol kitetovált, a fejkendőt messzire hajító, önmagukat mégis csak muzulmánnak valló csajokkal táncoltam. Jártam illegálisan épített zsidó telepen, a Holt-tenger partján, ahol a medenceparton együtt ejtőznek a cisz-jordániai palesztinok és a telepesek, és mindenhol igyekeztem azonosulni a konstruktív gondolkodással meg a felelősségvállalással, hátat fordítva a hibáztatásnak és a gyűlöletnek. 

Azt viszont egyszer és mindenkorra megértettem, hogy a világ elképesztően értelmetlen rendszerben működik, amelyet mindenféle fabrikált törvényekkel igyekszik alátámasztani a rendszer – nemcsak Izraelben és a Palesztin Autonómia területén, hanem mindenütt.  

Visszakapni a hitemet

Amikor közel másfél évtizeddel ezelőtt elkezdtem külföld felé kacsingatni, még abban a tévhitben éltem, hogy Magyarországgal van a „baj”, hogy szegény én, egy olyan fölre születtem, ahol a mindennemű másság és a konvencióktól eltérő gondolkodás üldözött és üldöztetett. Mára pontosan átlátom, hogy Magyarország semmivel sem radikálisabb vagy rosszabb, mint a legtöbb állam, és bár a rossz nem mentesít egy másik rosszat a felelősség alól, egy bizonyos: ha szeretném visszakapni a hitemet abban, hogy igenis lehet boldogulni ezen a világon, akkor el kell engednem azt az illúziót, hogy a kormányok és törvények diktálta szabályok valahol a bolygó egyik eldugott szegletében egybeesnek az én értékrendemmel. 

Így találtuk magunkat egy kicsiny görög faluban

Fél évvel ezelőtt költöztünk be – nem azért választottuk, mert meggyőződésünk volt, hogy a görög bürokrácia kevésbé kifürkészhetetlen, mint az izraeli (vagy a magyar), és nem is azért, hogy „bemutassunk” Magyarországnak vagy Izraelnek, hogy márpedig mi máshol találtuk meg a boldogságunkat. Egyszerűen azért választottuk ezt a télen tízfős falucskát a Peloponészoszi-félsziget egyik, még a görögök számára is szinte ismeretlen szegletében, mert ez állt a legközelebb ahhoz, amire vágytunk: egyfajta társadalmi elvárásmentességre, és békés törvényenkívüliségre. A sors viszont még mindig tartogatott leckéket számunkra:

bármennyire szeretnénk szappanbuborékban, barlangban vagy egy alvó vulkán lankáin felépített szerelmi fészekben élni, az sehol sem úgy megy, hogy – ahogy az anyukám szokta volt mondani – „gyere cipó, hamm, bekaplak”.  

Szabályok

Amikor legutóbb Tel-Avivba utaztunk Athénból – az eredeti terv szerint csupán egyetlen hétre –, a repülőtéren hosszasan nézegették Nimi útlevelét, majd közölték vele: mivel Izrael nem tagja az Európai Uniónak, nem maradhat(ott volna) három hónapnál hosszabban Görögországban, mi több, jövő évtől még turistaként is vízumköteles. Mint kiderült, az Izraelben bejegyzett élettársi kapcsolatunk érvénytelen Európában, a honosítási folyamat pedig akár egy teljes évig is eltarthat. Ezek után Tel-Avivban minden követ megmozgatva megtudtuk: mily meglepő, újabb és újabb költségekbe kell vernünk magunkat, csak úgy, mint amikor én akartam letelepedni Izraelben – hivatalos fordítások, hitelesítések, bíróság és bevándorlásihivatal-látogatások, és akárhová mentünk, mindenhol más és más információt kaptunk arról, mi a következő lépés, mi hiányzik a paksamétánkból, és mennyit kell várakoznunk. 

Magyarország nagykövetségén elindítottuk az egyébként precedensteremtő élettársi viszony honosítását – hozzáteszem, mindenki végtelenül kedves és segítőkész volt, még a „feleség” és „férj” rubrikát is módosították „egyik fél” és „másik fél”-re. Alapítottunk egy céget Görögországban – annak reményében, hogy így munkavízumot kaphat Nimi –, és mindemellett benyújtottuk a kérvényt Románia tel-avivi konzulátusához, ugyanis Nimrod az erdélyi magyar felmenői révén jogosult a román állampolgárságra. 

A malom lassan őröl

Mi viszont nem vagyunk kétségbeesve, épp ellenkezőleg, hálásak vagyunk. Egyrészt azért, hogy együtt lehetünk – mindegy, hol. Másrészt azért, mert

az egy életen át tartó kiokosodásunk a Nagy Rendszer abszurd működéséről folytatódik: lehetünk önfenntartó, sok vizet sehol sem zavaró, a légynek sem ártó emberek, a törvény nevében korlátozva lesz a szabadságunk – ezt is jelenti a demokrácia. 

És leginkább azért, mert – bár „túl hamar” találtuk meg a tengerre néző álom minilakásunkat a szivárványon túli „senki földje” falunkban –, az élet visszaterelt minket az egy évvel ezelőtt szőtt tervünk ösvényeire. Ha nem mehetünk haza, inkább csakazértis világgá megyünk. 

Kalandra fel!

Az elmúlt két hét során jártunk drúzok-lakta falucskában a Carmel-hegység lankáin, keresztény arab barátaink éttermének teraszáról bámultuk a téli tenger hullámait Haifában, buliztunk Bukarestben, és román haverokkal szürcsöltünk házi főzésű, fermentált „white trash kólát”, a szerelmem pedig ékes román nyelven felesküdött: naná, hogy tisztelni és tartani fogja az alaptörvényeket. Jelenleg úton vagyunk London felé, ahol már most teltházas lakomát tartunk egy magyar származású „londoner” család éttermében, február elején pedig átrepülünk Isztambulba, ahol kivárjuk, míg megérkezik Nimi friss, ropogós, román útlevele. 

Hátunkon két akkora hátizsák, amelyekkel a legtöbben még egy hétvégére sem indulnának el

A ruháinkat szuperolcsó charity shopokban vásároljuk, majd a következő állomás előtt visszaadományozzuk, a szálláshelyünk többnyire barátokkal közösen bérelt kislakás, ismerősök kanapéja, hostelek közös szobáinak emeletes ágya, vagy épp kétes hírű, ám annál multikultibb omladozó plafonú környékek szoba-konyhája, elvégre (nekünk) gyakorlatilag mindegy, hol hajtjuk álomra a fejünket. A pénz pedig úgyis jól jön majd, amikor tisztes polgárként visszaérkezünk a Schengeni Egyezmény európai tagállamainak ölelésébe, és kiderül: már majdnem legálisak vagyunk, csak előbb váltsunk ki egy görög adószámot, fizessük be a tavalyi évre vonatkozó adókat Izraelben, és váltsunk ki még néhány dokumentumot a házasságunk magyarításához, további hitelesített fordításokkal és pecsétekkel, hiszen minden épeszű, felelősségteljes, felnőtt ember tudja, hogy csak az a papír számít igazán fontos papírnak, amin van egy piros plecsni, és lóg róla egy magyarzászlós zsineg.  

Ahogyan azok is nagyon fontos kérdések, hogy hányadik hó hányadik napján léptünk be utoljára Európába, kinek mi volt a hivatalosan bejegyzett lakcíme a megismerkedésünkkor, az ex-párom, akitől idén lesz ötödik éve, hogy elváltam, miért nem jelent meg a párkapcsolati vízumunk felbontásakor, hol született, és mi az édesanyjának leánykori neve, valamint mi a helyes szóhasználat, „alulírott”, vagy „AZ alulírott”. Ha mindez megvan, az sem számít, ha a közjegyzők velem nézetik át az angol helyesírásukat, az sem, hogy a társadalmunkra és a bolygónkra nézve kimondottan veszélyes és kártékony emberek a megfelelő ajtón kopogtatva telefonhívásra kapnak vízumokat, csak mert elég fifikásak és motiváltak voltak ahhoz, hogy eljussanak oda, és természetesen az sem, hogy az óceánok lassan pöcegödrökké változnak, a fél világ lángokban áll, a Föld nem tud kiszolgálni többé ilyen sokmilliárd embert – akkor sem, ha a kormányoknak első számú érdeke, hogy egyre több és még több adófizető állampolgáruk legyen. 

És bár a valóságnak csúfolt aktuális korszellem jó néhányszor arcon taslizott, én még mindig mesevilágban élek, és még mindig megmosolyogtat és elszomorít egyszerre, hogy az egyetlen dolog, amit sem a magyar, sem az izraeli, sem a román, sem a görög ügyintézők nem kérdeztek meg tőlünk soha, sehol, az az volt: „szeretitek és támogatjátok egymást igaz és őszinte szerelemben?”.

Pedig – az én olvasatomban – ez volna az egyetlen fontos kérdés, ha két ember azt kéri A Mindenkori Hatalomtól: hadd éljenek és haljanak együtt békében. 

„Mert az értelem mindenkor az érzelem felett kell, hogy álljon a törvénykezésben”

Mondják erre a tanult hivatalnokok, de a törvény és a kormány kilincselésre kijelölt kiskatonájaként én sem érzelmet, sem értelmet nem látok – kizárólag érdekeket. Már nem várok el semmit, és félreértés ne essék, nem is panaszkodom, mi több, soron kívüli segítséget sem kérek senkitől. Csak tapasztalok, elmesélek mindent – és makacsul, feltétel nélkül hiszek abban, hogy ennek a mesének relatív hepiend lesz a vége. 

Nem is olyan soká lesz majd egy napfényes reggel, amikor felébredünk, lefőzzük a kotyogóst, résnyire nyitjuk az ajtót, és a négy macska úgy robban be a lakásba, mintha ez a még várhatóan két hónapon át tartó kényszerkaland csak egy szokatlan álom, vagy egy szokványos George Orwell-regény lett volna. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Pia Anna and Christian