Nagy csomó haj a lefolyóban, nagy csomó szorongás a lélekben – A hajhullás pszichológiája

–

Naponta átlagosan 50-100 hajszálat veszítünk mindannyian, ám több olyan állapot létezik, amelyben ez a folyamat, akár drámai módon, felgyorsul. 

A hajhullásnak számos típusa létezik, amelyeket alapvetően két csoportba szoktak osztani. A hegesedő hajhiányok sajnos maradandóak, ilyenkor maguk a hajhagymák pusztulnak el, és a helyükön kötőszövetes heg keletkezik. Közéjük tartoznak például a különböző gyulladásos, autoimmun betegségek fejbőrt érintő formái, illetve olyan traumák utáni állapotok, mint az égés vagy a fagyás. A nem hegesedő hajhullás ezzel szemben visszafordítható: leggyakoribb fajtái között van az autoimmun eredetű alopecia areata (amikor valaki foltokban kopaszodik); az androgén alopecia, amelyben a megváltozott hormonok is szerepet játszanak; valamint a pszichés trauma, pajzsmirigybetegség, hiányos étrend, bizonyos gyógyszerek, kemoterápia vagy más tényezők miatt kialakult hajvesztés. 

A kopaszság fenyegető képe

Bár többféle jelentéssel bírhat, a női kopaszság legerősebben a rákkal asszociálódott a köztudatban. Még úgy is, hogy lélekben valamelyest tudnak rá készülni, hiszen a kezelés várható mellékhatása, és van, aki rituális módon, akár a párjával közösen inkább maga borotválja le a fejét, a haj átmeneti elvesztését sokan így is a kemoterápia egyik legtraumatikusabb részeként élik meg, ami kihat a testképükre, az önértékelésükre, a szexualitásukra. A kemoterápia a test- és szeméremszőrzet elvesztésével is együtt járhat, ami infantilizáló módon hathat az érintettekre, a szemöldök, a szempilla és az orrszőrzet hiánya pedig az esztétikai következményeken túl funkcionális problémákhoz is vezethet, utóbbi például orrcsöpögéshez, náthaszerű tünetekhez. 

Nők más kutatásokban is arról számoltak be, hogy amikor például alopecia areata miatt úgy döntenek, leborotválják a fejüket, vagy kiderül róluk, hogy parókát hordanak, mások rögtön azt feltételezik róluk, hogy rákkal küzdenek, emiatt pedig szükségtelen félelemmel, óvatossággal vagy a helyzethez nem illő empátiával fordulnak feléjük.

De ennek a fordítottja is előfordul: amikor valakinek kemoterápia alatt mégsem hullik ki a haja, és kevesebb társas támogatást kap a környezetétől. A kopaszság a nők esetén egy potenciálisan halálos betegség erőteljes vizuális jelzésévé vált, kulturális ábrázolásként pedig gyakran holokauszt- vagy második világháborús filmekben jelenik meg, amely kontextusokban többnyire a nők megalázását, megbélyegzését jelzi. Választott hajviseletként ugyanakkor, mivel sokak szemében máig normaszegő, lázadásként, a kontroll visszaszerzésére tett kísérletként is értelmezhető: gondoljunk csak Britney Spearsre, aki 2007-ben szabadult meg a hajától; Sinead O’Connor feminizmusára, vagy napjainkban Cynthia Erivo extravagáns megjelenésére. 

Ezzel szemben a férfi kopaszság más jellegű társításokat aktivizál. Egy kutatásban a megkérdezettek több mint 90%-a idősebbnek és kevésbé vonzónak találta a kopaszodó férfiakat, több mint 50%-uk pedig unalmasabbnak, kevésbé magabiztosnak és kevésbé potensnek. Sajnos ezeket a negatív nézeteket nem ritkán az érintettek is belsővé teszik, és önmagukra vonatkoztatják, amely növeli annak az esélyét, hogy önbeteljesítő jóslatként ezek a tulajdonságok megvalósuljanak.

Mind a férfi, mind a női kopaszodásnál, hajhullásnál jelentős probléma továbbá, hogy az illető a társas szorongásra elkerüléssel reagálhat: inkább nem megy emberek közé, vagy nem ismerkedik, így viszont az élete egyre inkább beszűkül, ő maga pedig izolálódik. 

A szépség elvakít: kognitív torzításaink

A bőrlélektani kutatások kapcsán fontos előrebocsátani, hogy a szépségről alkotott koncepcióink közel sem csak esztétikai, hanem szociálpszichológiai kérdéseket is felvetnek. Vizsgálatokból ugyanis tudjuk, hogy a pillanatok törtrésze alatt formálunk egymásról benyomást, amelyet később nehezen változtatunk meg. Az a hiedelem is tartja magát, amely szerint „ami szép, az jó is”. A pszichológiában holduvarhatásnak vagy haloeffektusnak nevezik (a halo magyarul dicsfényt, glóriát jelent) azt a kognitív torzítást, amikor az illető egyetlen, általunk észlelt tulajdonsága alapján szinte automatikusan következtetünk az összes többire. 

Kutatások sora támasztotta alá, hogy akit szépnek látunk – és ebben a dús hajzatnak is szerepe van –, azt intelligensebbnek, megbízhatóbbnak, sikeresebbnek is gondoljuk, és tudat alatt is kedvezünk neki egy állásinterjún, teljesítményértékeléskor, vagy az igazságszolgáltatásban: a vonzónak tartott személyek enyhébb büntetésekkel megússzák.

Az tehát, hogy a szépségről alkotott elképzeléseinket az emberi sokféleségnek megfelelően tágítsuk, és ne vonjunk le túláltalánosító következtetéseket egymás kinézete alapján, mindannyiunk felelőssége.

Már csak azért is fontos tudatosnak lenni e téren, mert jó eséllyel a szeretteinket, illetve minket is érinteni fog a hajhullás az életünk egy adott pontján. 

A menopauza egyik tünete

Egy nemrég készült tanulmány szerint a nők mintegy fele hajhullást és hajszerkezet-változást tapasztal a menopauza alatt. Az első jelek fokozatosan alakulnak ki: gyakrabban kell tisztítani a hajkefét, több haj gyűlik össze a zuhanyzó lefolyójában, a ruhákon vagy a párnán, a haj laposabbá, fénytelenebbé, töredezettebbé, a copf vékonyabbá válik. Ha mindez hosszabb ideig tart, a hajvesztés egyre láthatóbb lesz: ritkuló foltok jelentkezhetnek, leggyakrabban a fejtetőn, a választék közelében, vagy a tarkón. 

De mi is történik a szervezetünkben? Valójában már a változókort megelőzően, a perimenopauza során – amely átlagosan a 40-es éveinkben kezdődik, és akár tíz évig is eltarthat – az ösztrogén- és progeszteronszint csökken, és ezek azok a hormonok, amelyek sűrűbbé, teltebbé teszik a hajunkat, illetve elősegítik annak növekedését. Az ösztrogén és a progreszteron csökkenése az androgének növekedését is kiváltja, aminek hatására a fejen található szőrtüszők zsugorodnak. Mindez az androgén alopecia néven ismert hajhullást eredményezheti. Természetesen az sem mindegy, milyen hajminőséggel érkezünk ebbe az életszakaszba: a menopauza felerősítheti a már korábban is létező hajproblémákat.

Szóba jön még sokféle rizikófaktor, az életkoron és a hormonális változásokon túl a genetika hajlam, a krónikus gyulladásos állapotok, a D-vitamin-hiány, a káros hajápolási szokások, a gyógyszerek mellékhatásai vagy egyes mentális nehézségek. Egy 6 millió résztvevő adatait elemző vizsgálat például megállapította, hogy a súlyos depresszióval küzdő személyeknél 90%-kal megnő a hajhullás kockázata, a hajhullásban érintetteknél pedig 34%-kal a major depresszió veszélye. Úgy tűnik, a két állapot oda-vissza hat egymásra, ráadásul egyes antidepresszánsoknak, szorongásoldóknak mellékhatása is lehet a hajhullás. 

Mi jelenthet pszichés védelmet?

A hajhullás, ezen belül is az androgén alopecia lelki következményeivel csak korlátozott számban foglalkoznak kutatások. Egy áttekintő tanulmány – amely 2022-ben jelent meg a Journal of Cosmetic Dermatology című szaklapban – szerzői vállalkoztak arra, hogy összesítik a témában 1990 és 2021 között publikált vizsgálatokat. Az első kutatás, amelyet idéznek, Virginia állam fodrászszalonjaiban készült, férfi résztvevőkkel. Az erősen kopaszodó férfiak 30%-a számolt be a megnövekedett hajhullás miatti intenzív aggodalmakról, illetve arról, hogy különféle módokon kompenzálni igyekszik: többet edz, jobban odafigyel az öltözködésére, kalapot, baseballsapkát hord. Az egyedülálló férfiak intenzívebb félelmet éltek át azzal kapcsolatban, hogy kevésbé tartják majd vonzónak, fiatalosnak őket.

Más vizsgálatok szintén azt találták, hogy nehezebb megküzdeni a hajhullás pszichés terheivel azoknak, akiknek nincsen párkapcsolata, illetve akiknél fiatalabb életkorban kezdődik a hajvesztés. A nők, mivel náluk még kevésbé elfogadott a kopaszodás, a kutatások szerint átlagosan még inkább szenvednek a társas szorongástól, az alacsony önértékeléstől, a testképpel való elégedetlenségtől. Fontos még kiemelni, hogy már egy 1993-as tanulmány, amelybe San Fransisco és New Haven bőrgyógyászati klinikáról vontak be résztvevőket, is azt találta, hogy

az érintettek által észlelt hajhullás, valamint a szakemberek által megállapított hajhullás mértéke koránt sincs mindig átfedésben egymással, és a lelki következmények inkább a probléma észlelt, és nem objektív súlyosságával függnek össze. 

Az alopecia megélését természetesen sok minden befolyásolhatja az illető alap személyiségétől kezdve a testéhez és az öregedéshez való általános viszonyán át az őt körülvevő társas támogatás mértékéig. Ugyanakkor azok a vizsgálatok, amelyek a 2000-es évek elején a hajhullás életminőségre gyakorolt hatását igyekeztek feltérképezni, azt mutatták ki, hogy az androgén alopecia nagyjából olyan mértékben rontja a jóllétet, mint a súlyos pikkelysömör vagy az atópiás dermatitisz. 

A test feletti kontroll

A fent említett felmérésben azt is igyekeztek körüljárni a kutatók, hogy az emberek milyen értéket tulajdonítanak a hajuknak. A résztvevők szinte kivétel nélkül azt válaszolták, hogy inkább gyógyuljon meg teljesen a hajuk, semmint hogy egy egyszeri 692 USA dolláros összeget kapjanak – ez az inflációval korrigálva ma nagyságrendileg 500 ezer forintnak felelne meg.

Arra a kérdésre pedig, hogy mennyit fizetnének azért, hogy megszűnjön a hajhullásuk, az emberek 34%-a azt mondta, az éves jövedelmének akár a felét is hajlandó lenne kifizetni. 

Egyrészt van tehát egy erős vágy a haj állapotának visszaállítására, másrészt pedig rengeteg termék található a piacon, amelyek között nem mindig könnyű eligazodni. A szakemberek a hajhullás konkrét okainak feltárása, valamint a kezelés megtervezése mellett abban is segíthetnek, hogy az elvárásaink reális szinten maradjanak: a túlzott remények, akár a kezelés konkrét hatásait, akár azok tempóját illetően ahhoz vezethetnek, hogy csalódásunkban idő előtt abbahagyunk potenciálisan eredményes beavatkozásokat is.

A bizonytalanság, a haj állapota feletti irányítás elvesztése több érintett számára egyébként is a hajvesztés egyik legnehezebb része: erről számolt be 45 alopecia areata-val diagnosztizált személy, akikkel félig strukturált mélyinterjúkat készítettek a kutatók. 

Az elkerülés és a kompenzálás hosszú távon fokozza a stresszt

Egy 2011-es kutatás azt vizsgálta, hogy 160 ember hogyan birkózott meg az androgén alopeciával. Azt találták, hogy azok, akik kompenzálni igyekeztek az állapotot, vagy elkerültek miatta társas helyzeteket, nagyobb fokú distresszt éltek át, különösen súlyosabb hajhullás esetén, mint azok, akik megtanulták elfogadni a hajvesztést.

Lényeges ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az elfogadás – csakúgy mint más testi nehézségek esetén – itt sem beletörődést vagy feladást jelent.

Hanem a hozzáállásunk megváltoztatását, azt, hogy nem rejtegetni próbáljuk a hajunk állapotát, amely törekvés miatt szinte sosem lehetünk felszabadultak, hanem az identitásunk részeként tekintünk rá, és tudatosan nézünk szembe a hozzá kapcsolódó kihívásokkal. 

Mindez persze egy folyamat, amelyben az is természetes, ha az érintettek hullámzó módon gyászt és veszteségélményt is megélnek. Ugyanakkor ez a változás – mint a kisebb-nagyobb krízisek általában – a megújulás lehetőségét is magában hordozza, azt, hogy újradefiniáljuk az egyediségünket, és ismét megerősödjünk abban, mennyiféle szépség létezik a világban, és átérezzük, hogy a szerethetőségünk, az értékünk nem a hajunk állapotán múlik. 

Milanovich Domi