Életfa, termékenységi varázslat, örök élet jelképe: ennyi mindent jelenthet a fenyő a nappalinkban

–

Az első karácsonyfa

Nincs karácsony karácsonyfa nélkül, legalábbis itt nálunk Európában. De azt, hogy honnan ered a karácsonyfa állításának szokása, nem is olyan egyszerű kinyomozni.

A kutatók úgy vélik, hogy az általunk is ismert, gyertyákkal díszített karácsonyfát Luther Márton, a német reformátor állította fel a családja számára. A legenda szerint Luther egy havas téli éjszakán egy erdőn vágott keresztül, amikor nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. A hópihék megültek az ágakon, és szinte ragyogtak a hold fényében. Luther úgy érezte, mintha abban a pillanatban összeért volna az ég a földdel, pont úgy, mint Jézus születésének percében. A karácsonyfa tehát, amit felállított, ezt a transzcendens csodát jelképezi, amikor Isten Fia emberré lett.

A gyertyák pedig a ragyogó, mennyei lények, az angyalok, akik a betlehemi pusztában hirdették a pásztoroknak Jézus születésének örömhírét, „amely az egész nép öröme lesz” (Lk 2,10), valamint azt is, hogy Jézusban a „világ világossága” (Jn 8,12) jött el közénk. 

A karácsonyfa állításának szokása német nyelvterületen gyorsan elterjedt, ám nálunk csak a XIX. század elején jött divatba ez a szokás, elsősorban az arisztokrácia köreiben. Az első „közkarácsonyfát” Brunszvik Teréz (róla ITT írtunk bővebben) állíttatta 1824-ben a martonvásári birtokán szegény gyerekeknek. A szokás lassan általánossá vált polgári körökben is, olyannyira, hogy az 1860-as években már fenyőfavásárokat rendeztek advent időszakában Pesten, és 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében a karácsonyfa motívuma is megjelent. Jókai érzékletesen festi le, hogy milyen is volt a korabeli karácsonyfa:

„A ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.”

De miért pont a fenyő?

Természetesen erre is van egy legenda, amely sokféle formában él mind a mai napig. Bálint Sándor gyűjtésében így hangzik:

„(Jézus) Üldözői elől menekülve egy sűrű lombú fa alatt vonta volna meg magát, ez azonban odaszólt neki: állj odább, mert ha nálam találnak, engem is elpusztítanak. Ezzel utasították el féltükben a többi fák is. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, ezért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült. Az Úr most megáldotta a fenyőfát: soha ne hullasd el a leveledet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.”

A legenda egyik változatát 2006-ban gyűjtötték néprajzosok bukovinai székelyek között, de vannak adatok arról, hogy már a XVI. században is mesélték Magyarországon is, természetesen a karácsonyra való utalás nélkül.

Ez azért is hihető, mert a fenyő az örök élet szimbóluma volt már az ókortól. Az egyházi magyarázat is elfogadja, hogy a fenyő választódott ki erre a célra, mert egyrészt örökzöld, így az örök életet jelképezi, másrészt háromszög formája a szentháromságra utal. 

A karácsonyfa hagyományos díszítése is teológiai mondanivalóval bírt. A fa tetején elhelyezett csillag a betlehemi csillagra utal, amely a bölcseket elvezette Jézus jászlához. A fára felaggatott almák, arannyal, ezüsttel bevont diók a tudás fájának tiltott gyümölcsét jelképezik, a papírszalagok pedig a csábító kígyóra utalnak.

Hogy miért is kell ezekre gondolnunk karácsonykor? Azért, mert a keresztény teológia szerint Isten Fiának éppen a bűneset, a paradicsomi „almaevés”, miatt kellett megszületnie emberi alakban. Ádám és Éva bűne nem az volt, hogy megkóstoltak egy gyümölcsöt, hanem hogy Isten tiltó parancsa ellenére tették ezt. Ez az eredendő vagy áteredő bűn az, ami az embert elválasztja Istentől, és ősi bűntől mentette meg Jézus az emberiséget. 

Régebbi, mint gondolnánk

De a karácsonyfa-állítás nem Luther találmánya volt. Vagyis a gyertyás fenyő vélhetőleg igen, azonban fát, ágat, már az ókortól használtak az emberek december utolsó napjaiban szakrális célra.

Már az egyiptomiak és a rómaiak is megünnepelték a téli napfordulót, a germán hitvilágban is jelen van az életfa, amely a mennyet és a földet összeköti.

A magyar népi kultúrába egészen a XX. század első feléig nem tagozódott be a karácsonyfa állítása, ellenben a zöldág hajtatása, vagy más területeken az életfa állításnak széles hagyománya volt. Bálint Sándor a XX. század első felében végzett kutatásokat e témában, és úgy vélte, hogy a karácsonyi zöldág hajtatása a sámánhitre visszavezethető szokás hazánkban. A sámán ugyanis révülete során az életfán „közlekedett” az alsó és felső világ között, ahogyan Jézus is összeköti a mennyet a földdel. Az életfa hagyománya olvadt be később a zöldág hajtatásának szokásába, amelynek során rozmaring-​, nyárfa-​, kökény-​ vagy bürökágakat állítottak dézsába, és figyelték, hogy kihajt-e. Jó jelnek tekintették, ha igen: bő termés ígérkezett.  

Móra István (Móra Ferenc testvére) 1886-ban tudósított, egy Bálint Sándor szerint a magyarlakta területeken széles körben elterjedt szokásról: 

„Horgoson láttam olyan karácsonyfát, piacon is árulták, amelyiknek szimbolikus jelentősége tisztább, könnyebb, mint a fenyőágé. Ott a koronafa, glédics (Gleditschia triacanthos) ágait, töviseit becsavargatják cifrapapirossal, összekötnek kettőt-hármat, vagy átfonnak egy negyedikkel. Az egészet virágcserépbe ültetik, s a tüskökre szúrkodnak aranyozott diót, aranyozatlan almát. Mellette van a sublaton kétfelől két csészében vagy két kis tányérban a Lucakor vetett, azóta kizöldült karácsonyi búza.”

 A Bálint Sándor által közzétett, Istensegíts településen gyűjtött katolikus népénekben a bibliai és a pogány világkép egyensúlya mutatkozik meg. A sámánhit égig érő fája, mely a világ közepén áll, és amelyhez a világ rendje igazodik, itt biblikus képekbe öltöztetve köszön vissza:  

Paradicsom mezeibe
Aranyszőnyeg leterítve,
Azon vagyon rengő bőcsű,
Abba fekszik Úr Jézuska:
Jobb kezibe arany vessző,
Bal kezibe arany alma,
Megzúditá a vesszejét:
zúg az erdő, zeng a mező.
Én nem láttam szebb termőfát,
Mint Úr Jézus keresztfáját,
Mert az vérrel virágozik,
Szentlélekkel gyümölcsözik. 

Bálint Sándor szerint Jézus keresztfájának szimbolikájában erősen jelen van a karácsonyi termőághajtatás. A népi rítus megtalálta helyét a teológiai dogmák között, sőt, ki is teljesedett bennük. A pogány időkben a zöldág hajtatása csupán a következő év termékenység varázslásának a része volt, a keresztény teológiában pedig már az örök élet szimbólumává terebélyesedett a karácsonyfa. 

Források: evangelikus.hu, mult-kor.hu, vmek.oszk.hu, mek.niif.hu

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/  Archive Photos

Miklya Luzsányi Mónika