Mit csodálkozom, hogy a kreativitás nem működik parancsszóra?

–

Eltelt egy egész nap.
Mindenki alszik. Én is már az alvás határán. Pörög az agyam. Gondolkodom jógapózokon, hogy miket szeretnék megtanulni, eszembe jut egy érdekes cikk, amit olvastam a járványról, amiről beugrik egy jelenet a Kalifátusból, aztán az, hogy vajon miért is nem tetszett az a sorozat. Egyre nagyobb szünetekkel pörögnek a gondolataim, a szemem javarészt már csukva. Egyre több a vizualizáció.
És akkor megtörténik.
Eszembe jut, a semmiből, AZ ÖTLET. Egy cikkötlet. Eleje, közepe, vége is van.
Azonnal összeáll az egész, ha a kezemben lenne a laptop, már füstölnének a billentyűk. Mint a filmekben.
Nem írom fel, túl fáradt vagyok. Próbálom annyira erősen konkretizálni a felvillanyozó ötlet összes elemét, hogy reggelre egészen biztosan ne felejtsem el.

Nem fogom elfelejteni. Hogy is felejthetnék el egy ilyen komplett ötletet? De jó is lesz ezt megírni! Boldogan, megkönnyebbülten zuhanok álomba, mint aki jól végezte dolgát.

Eljön a reggel. Gyerekek reggeliznek, mosogatunk, pakolgatunk, játszunk picit, én közben kezdem átállítani az agyam az újabb munkanapra. Férjemnek átadom a stafétabotot, felügyeli a gyerekeket és a háztartást, én pedig elvonulok.

Elvégzem a kötelező köröket, a rutinfeladatokat. Aztán megnyitom a szövegszerkesztőt, hogy elkezdjek cikket írni. Dereng, hogy éjjel volt valami ötletem, próbálom felidézni, de sehol semmi. 

Bassza meg, miért nem írtam fel! (Ha egyáltalán tényleg volt mit, és nem csak képzeltem.) Ez akkora baki, mint nem menteni pár percenként a vágott anyagot meg az épp írt szöveget.

A Marossy Kriszta is megmondta, hogy mindent fel kell írni, mindig, mindent, akár címszavakban, mindegy, hogy hol vagy, mindegy, hány óra van, nem számít, de fel kell írni. És most tessék, itt kínlódom a gép előtt, próbálok valamit előhalászni a mélytengeri sötétségből, de a kudarc csak egyre fájóbb. 

Aztán felvillan valami, el is kezdem írni, szinte már el is hiszem, hogy ez volt az az ötlet, az a bizonyos, de valahol mélyen, egészen mélyen tudom, hogy csak áltatom magam. Ez nem az. Ezért is akadok meg a nyolcadik sornál, ami bűzlik az izzadságszagtól. Kitörlöm az egészet. Senki se fogja hiányolni.

Ekkorra viszont belém hasít, hogy mi van akkor, ha ez mégis AZ volt? Mi van, ha ez AZ AZ ÖTLET volt, csak mégsem olyan jó, mint amilyennek félálomban gondoltam?

Mi van, ha már a zseniálisnak képzelt ötleteim is csak alulról súrolják a középszert? Szar vagyok, egy nagy szar, nem megy semmi, egy nyamvadt cikket nem bírok megírni, ha igazán jó lennék, akkor dőlne belőlem a szó!

Hagyjuk is az egészet. Visszatérek a rutinmunkáimhoz, az ujjgyakorlatokhoz, az megy nekem – legalábbis abban pont nem érzem egy roncsnak magam – marketinghaditerveket eszkábálok össze, kreatív anyagokat szerkesztek, élvezem is, még egy kis sikerélményt is ad. Sikerélménylotyóként a biztos talajon tartózkodom a nap hátralévő részében.

Hát istenkém, ez van, el kell hogy fogadjam a korlátaimat, azt hiszem. Persze azért elrévedek párszor a nap folyamán, hátha mégis előhívom az éjjeli látomást. Hátha mégsem az a büdös nagy semmi volt, amit az előbb töröltem ki.

Nyilván elhatározom, hogy mostantól tényleg nincs kivétel, mindig fel fogom írni, ha valami eszembe jut.
Hullámokban vagyok kegyes és kegyetlen magamhoz. Egyik percben én vagyok minden idők legnagyobb kudarca, a másikban felrémlenek azok a filmjelenetek, amikben alkotói válsággal küszködik a főhős, és megnyugszom, hogy nem minősít, ha nem mindig vagyok a topon.

Tudom én, hogy ez létező jelenség, nem én találtam fel. Tudom én, hogy az ember nem lehet minden pillanatban termékeny.
Igen, pont, mint a női termékenységnél, egy csomó komponensnek kell egyszerre tökéletes összhangban lennie ahhoz, hogy élet foganhasson.

Hát akkor mit csodálkozom, hogy a kreativitás nem működik parancsszóra?

Miért csapok ekkora hűhót körülötte? Csak mert láttam a filmekben, hogy ilyenkor hajat túrni és föl-alá járkálni szokás?
Nem, nem azért.

Ez függőség.

Az érzés, amit közhelyesen úgy fogalmazunk, hogy „megszáll az ihlet”, az az érzés úgy tölt fel, mint valami iszonyú komplex drog. Buzog az adrenalin, hirtelen feltölt energiával, megnő az önbizalom – az egész egy hihetetlenül intenzív tudatállapot. S ha ez nincs, akkor mindenáron újra el akarjuk érni azt az állapotot.

Mint a hiánnyal küszködő junkie, aki már minden ismerősére ráírt, hogy tud-e szerezni cuccot, hát pont ilyen szánalmas módon próbáltam az univerzumból kiszívni az ihletettséget.

Azt az időtlen pillanatot, amikor minden megszűnik, és megállíthatatlanul világra kell hozni, ami kikívánkozik. Aztán, amikor „megszületik”, lerakod az ecsetet, tollat, gitárt, lezárod a laptopot, az újra keserédes. Olyan, mint befejezni egy jó könyvet. Vagy mint a szex utáni üresség érzése. Vége van, és az élet megy tovább.

Ráadásul tudjuk, hogy ha ez a bizonyos ihletett állapot egy viszonylag szűk idősávon belül nem száll meg, a hiányától hamar olyan tüneteket lehet produkálni, mintha egy C kategóriás film zombi szereplőjét összekevernék egy PMS-től szenvedő hormontornádóval – és a náthás férfi szexista klisét már csak cseresznyeként dobnám fel a habos tortára. Úgyhogy ezt elkerülni akarván, amint megírok egy cikket vagy egy fejezetet, már a következőn jár az eszem.

Na de vissza az eredeti sztorihoz, pontosabban oda, hogy egy újabb kínlódós nap végén ismét az ágyban találom magam. Csukva a szemem, hallgatom a kicsi szuszogását és a férjem egyre egyenletesebb légzését. Azon gondolkodom, micsoda szellemi vergődést nyomtam le ma is, és hogy teljesen értelmetlenül próbáltam kierőszakolni a fejemből az előző éjszakai ötletet, hiszen nyilván büntetésből nem jutott eszembe, mert már megint nem hallgattam a Marossyra, és nem írtam fel.

És akkor a semmiből egyszer csak előbukkan, valahol a kreativitásom kopár horizontján. Egyre közelebb és közelebb jön, talán kicsit félelmetes is, mint egy japán horrorfilm, egyre közelít.

Kirajzolódik az alakja, az arca. Ő az. MEGTALÁLTAM! Az agyam álmos fele már alkudozna, hogy kétszer ugyanazt nem lehet elfelejteni, nehogy megmozdulj, de nem hallgatok rá, nyúlok a telefonomért, és vadul pötyögni kezdek. Pakolom a szavakat egymás mellé, nem szarozunk itt ékezetekkel és helyesírással, a lényeg, hogy holnapra ne felejtsem el, hogy eszembe jutott, és azt sem, hogy most végre fel is írtam. Lerakom a telefont, és azonnal a legmélyebb álomba merülök.

Eljön a másnap. És eszembe jut, hogy valamit felírtam az éjjel. Előveszem a telefonom, megnyitom a jegyzeteket.

„ami ejszaka megjelenik de nem irom fel es elfelejtem es probalom egesznap kitalalni mi volt az es nem tudom h lehet mar eszembe jutott csak nem tudtam h az az volt”

Vége.

Szabó Anna Eszter

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van