Tökéletes karácsony nem létezik. Pont

–

Ha megkérdeznétek a közvetlen környezetemet, a keményfejű (helló, anyu!) és kontrollmániás (köszi, szerelmem!) jelzők viszonylag hamar felmerülnének velem kapcsolatban. Mániának hívni nyilván túlzás, de ha elég távolról és hunyorítva nézek végig magamon, egy kicsit azért igazuk van. Nehezen engedem el a gyeplőt, attól pedig a rosszullét kerülget, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném (Tóth Flóra karácsonyi horoszkópjában a Nyilasok között keressetek, az itt olvasottak valóságtartalmát pedig egy pillanatig sem vitatom).

Úgyhogy már hetekkel karácsony előtt eldöntöm, melyik napot kivel töltjük majd, az ajándékok listája pedig nemcsak összeáll a fejemben, de ahelyett, hogy megúszásra játszanék, figyelem az elejtett félmondatokat, amiknek hála aztán tényleg azt adhatom a szeretteimnek, amire vágynak.

Húsz körömmel ragaszkodom a jól bejáratott ünnepi tervemhez

Ennek az első és leginkább megkerülhetetlen pontja, hogy karácsony csak a szülinapom után lehet. Minden ünneplésre elegendő időt kell hagyni, nem csúszhatnak egymásra, nem vonhatjuk őket össze. Mindennek és mindenkinek jár a dedikált figyelem – legyen szó személyről vagy eseményről. Ez sokáig nem is okozott nehézséget, november végén megünnepeljük a születésnapomat, decembertől pedig átadom a terepet Mariah Carey és Michael Bublé duójának. Idén viszont egy lazább kanyarnál észrevétlenül előzött meg az első adventi vasárnap.

Semmi pánik, gondoltam, van még három.

Az adventi koszorút már csak dacból sem hoztam fel a pincéből, helyette viszont egy hétig mindennap tortát ettem, és ilyen-olyan felállásokban ünnepeltem a szülinapomat. Azzal viszont nem számoltam, hogy amire kellőképpen kidorbézolom magam, és már épp fordulnék rá a karácsonyra, bejelentkeznek az ablakos szakik.

A világ legkörülményesebb adásvétele után ugyanis gyorsan belevágtunk a lakás korszerűsítésébe, aminek sarokköve a nyílászárók cseréje. Az ablakok gyártására öt-hat hetet ígértek, így számítottam is rá, hogy a decemberi meghittségben lesz némi mozgolódás, de a cakkra öt hét után jelentkező szakemberek még tartották bennem a reményt. Aztán mégsem a megbeszélt napon jöttek, hanem csak a következő héten, de sebaj, még így is van vagy tizenöt nap karácsonyig. Visszajavítani már nem lesz kapacitásuk, arra hívtunk egy másik brigádot. Ők első ránézésre három napot mondanak, én pedig nyugodtan szövögetem tovább a karácsonyi tervemet, amiben minden pont úgy történik – kiegészítve persze az ilyenkor megúszhatatlan kompromisszumokkal –, ahogy azt szeretném. 

Három nap… vagy másfél hét

A legprecízebb, legkorrektebb és legjobb fej csapatot sikerült a lakásba rendelni tíz nappal karácsony előtt, és bár a munka eleje tényleg simán ment, nem végeztek három nap alatt. A felújítások sajátja, hogy ilyenkor egy csomó olyasmi derül ki a lakásról, ami kívülről nem látszik – és ez most sem volt másképp. Én pedig hiába alakítgattam a karácsonyi tervemen az éppen aktuális körülmények fényében, december huszadikán elértem a mélypontot. Stresszelt az általam kevésbé kedvelt és/vagy nehezebben tolerált rokonok ünnepi látogatása, nyomasztott, hogy mindig van, aki tőlem várja, hogy mit adjon nekünk karácsonyra, és jó fej szakik ide, látványos eredmények oda, egyre nehezebben viseltem a felújítást is. 

Ekkor már egy hete kerülgettük a bútorainkat, amik a nappali közepén, egy takarófólia alatt várták az ünnepeket, a konyhát semmire, a kisszobát pedig szerszámok, létrák és gipszkarton tárolására használtuk. A srácok mindennap ugyanolyan lendülettel dolgoztak a felmerülő nehézségek megoldásán, de ahogy túljutottunk egyen, menetrendszerűen jött a következő. A direkt ide, méretre gyártott ablakpárkányról kiderült, hogy túl kicsi, a lakás falaiban egyetlen derékszög sincs, és az is csak most vált világossá, hogy a laminált padló az utóbbi nyolc évben rosszul volt lerakva, így nem is csoda, hogy itt-ott bepenészedett alatta.

Aztán amikor a festékpöttyökkel tarkított finom, szürke portól már azt sem láttam tisztán, hogy miként lesz ebből néhány nap múlva bármi ünnepi, szólt a gyerekem, hogy nem muszáj ám nekünk otthon karácsonyozni.

Járt utat a járatlanért

Micsoda? Ilyet lehet? – gondoltam először, de amikor folytatta, hogy szerinte melyik nagyszülőhöz költözzünk be napokra, már tudtam is, hogy nem, ilyet bizony nem lehet. Viszont megadta a kezdőlökést ahhoz, hogy elengedjek mindent, amit eddig a tökéletes karácsonyról gondoltam. 

Most még (tizenkettedik napja egyhuzamban, de ki számolja?) a lefóliázott komódra támaszkodva, a letakart kanapé sarkán ülve írom mindezt, de holnap, amikor olvassátok, mi már nem leszünk itthon. Rázárom az ajtót a csiszolópapírokra, a festékes vödrökre és csavarbehajtókra, a ragasztófoltos pulcsimat a fogason hagyom, és napokig feléjük sem nézek. A karácsonyt a Vértes lábánál, egy erdőszéli kisházban töltjük majd, aztán meglátogatjuk a rokonainkat.

Én pedig megfogadtam, hogy idén nem húzom fel magam a kéretlen megjegyzéseken, nem megyek bele parttalan vitákba és bármi legyen is, nem fogok csalódni. Átadtam magam a körülményeknek, és arra sodródom, amerre visznek majd.

Utána hazajövünk, és újraparkettázzuk a lakást, hogy jövőre olyan karácsonyunk lehessen, amilyet eltervezek.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ knape

Mózes Zsófi