A lakásfelújítás rémálma: a szakember, aki félbehagyja, aki után újra kell csinálni, és aki el sem jön

–

Közel a negyvenhez nem ez az első otthonom, nem ez az első lakásfelújításom, és ahogy sokan mások, úgy én is többlakásnyi IKEA-s bútort raktam már össze életem során. Ennek ellenére, ami az elmúlt egy évben történik velünk, amióta újítjuk a lakásunkat, az nagyon meglepett. Bár készültem a vastagon fogó szakemberi ceruzákra, a hónapos várakozási időkre, és abban is biztos voltam, hogy sok dolog nem úgy sikerül majd, mint elsőre elterveztünk, arra azért nem számítottam, ami végül történt.

Van, aki egyszerűen nem jön el

Ahogy a legtöbb ember, aki ilyesmibe vág, én is ismerősi ajánlásokkal kezdtem meg a szakemberkeresést. Volt, akit el sem értem (pedig határozottan állították, hogy megbízható), volt, akinek 2025-ben van legközelebb szabad pár napja (róla azt mondták, hogy nagyon profi – azt azért nem gondoltam, hogy ennyire), és 

olyan is akadt (nem is egy!), aki nem jött el a megbeszélt időpontra. Egyáltalán. Sőt, soha többet nem vette fel a telefont. Néha eszembe jutott, hogy neki vajon hány „ne vedd fel” szám van elmentve… 

Persze pár nap után feladtam a próbálkozást. Ennél sokkal tisztességesebb volt az a szakember, aki azt mondta, ez túl nagy meló neki, nem tudja vállalni. Voltak néhányan, akiktől végül kaptunk árajánlatot (volt, aki csak egy sms-t küldött, hogy X a teljes összeg, 80 százalék előre, 20 pedig a munka végeztével), de az egyik, akinél elfogadtuk volna, pár nap alatt már betelt arra az időszakra. És persze voltak olyanok is, akik ép ésszel felfoghatatlan díjat szabtak –

például egy lakás új lámpáinak a felszerelésére félmillió forintot. Ezt például végül mi csináltuk meg, pedig nem igazán értünk hozzá – azt kell hogy mondjam, én is szeretnék így keresni kétnapi munkával.

Mindezt azért, mert a villanyszerelő, aki a vezetékek cseréjét csinálta, erre kategorikusan nemet mondott, mert „pepecs meló, és neki nem éri meg”. 

Soha ne fizess előre

Végül olyan kompromisszumokkal vágtunk bele a projektbe, amikről nem is álmodtunk volna. Mivel eddig nem nagyon jártam meg, alapvetően jóhiszeműen állok az élethez és az emberekhez. Azért szerencsére nem vagyok vészesen naiv, így nyilván először alapanyagot fizettünk, aztán ahogy haladt a munka, részletenként munkadíjat is. 

Két olyan (szak?)ember is volt, aki miután a munkadíj felét már megkapta, egyszerűen eltűnt (mondhatni ghostingolt). Újabb emberek, akiknek valószínűleg „ne vedd fel” néven szerepelek a telefonjában. 

Volt olyan is, aki helyett új embert kellett szereznünk, úgyhogy vissza a startmezőre, a fürdőszoba szilózását pedig – jobb híján – mi magunk fejeztünk be. 

Egy dolgot biztosan tudsz laikusként: nagyon jól akarod csinálni

Minden munka, amit végül mi csináltunk (szilózás, lámpafelszerelés, festésjavítás, szegélylécezés), három-négyszer annyi időbe telt, mint amennyi idő alatt egy szakember megcsinálta volna. 

Szereztünk szó szerint és átvitt értelemben fájó tapasztalatokat: a szilikon kicsinálja a bőrt, a maszkolószalag leszedi a festéket a falról, a rosszul bekötött lámpa nemcsak leveri, de le is égetheti a biztosítékot. 

Gyűjtöttünk információt a YouTube-ról, a TikTokról, a családtagjainktól, az arra járó szomszéd nénitől, és bár minden tanácsot nem fogadtunk meg, sokan nagyon sokat segítettek. Nyaralás helyett idén „építőtáborban” töltöttük az időnket, eddig úgyis csak a szüleinktől hallottunk ilyesmiről. Míg

korábban a „szerszámkészletünk” egy kis IKEA-s szettből és egy örökölt fúróból állt, mára egy szekrényt kellett felszabadítanunk (még jó, hogy nem a semmiből megépítenünk), hogy elférjenek benne a frissen szerzett eszközök. 

A felújítási költség megdöbbentően jelentős részét barkácsáruházban költöttük el. Régen azt sem tudtam, hogy milyen különbségek vannak a tiplik között, ma vakon megtalálom a boltban a beütőt, a pillangót, és azt is tudom, melyik való a gipszkartonba, melyik pedig a téglafalba. 

Hogy tökéletes lett-e bármi, amit mi magunk csináltunk? Dehogyis! De vannak olyan elkészült részek, amikre kifejezetten büszkék vagyunk, 

vagy azért, mert többször újracsináltuk, hogy jó legyen, vagy azért, mert a saját (egészen más területről érkező) kreativitásunkat felhasználva olyan megoldást találtunk, amire egy „szaki” sosem jutott volna. Hogy azt gondolom-e, bármire képesek vagyunk, ha igazán akarjuk? Természetesen nem, mert csak azokat a munkákat mertük vállalni, amihez minimális szaktudás is elég volt. Hogy újrakezdenénk-e valaha? Most azt mondom, hogy teljesen kizárt, pláne, hogy még nem is vagyunk teljesen a végén. Nagyon elfáradtunk, még úgy is, hogy a felsoroltak mellett néhány kedves, jó szándékú és kiváló munkát végző szakemberrel is találkoztunk, akik nélkül ott sem tartanánk, ahol most tartunk. Az biztos, hogy a 10 évvel ezelőtti felújításunk feleennyi energiát igényelt részünkről, és nemcsak azért, mert akkor még az áruházból rendelt bútorokat is összerakta a konyhát készítő asztalos néhány tízezer forintért, hanem azért is, mert sokkal kevesebbet kellett embert keresni, egyeztetni, újratervezni és kompromisszumot kötni.

Csak mi voltunk extra pechesek vagy nektek is hasonlók a tapasztalataitok?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

WMN szerkesztőség