Az örömteli adományozás aranyszabályai – Amikor egyaránt fontos, aki kap, és aki ad

–

Biztos vagyok abban, hogy a szándék – segíteni a rászoruló társakon – a legtöbb emberben ott mozog. Azonban, ha a lehetőség meg is van rá, sokszor nehéz eldönteni, merre is tegyük meg az első lépést. Kovács-Pálffy Anna 14 éve dolgozik a segítő szférában szociális szakemberként, ‒ például ő szervezi önkéntesként a #nemluxustaska gyűjtést két barátnőjével ‒ és ez idő alatt megfogalmazta azt a nagyon fontos tényt, hogy az adományozó jó érzései ugyanolyan lényeges momentumát adják a segítségnyújtásnak, mint annak az öröme, aki támogatáshoz jut a bajban. A kör így lesz teljes, így zárul be, a pozitív érzések pedig ebben az esetben adódnak tovább. 

„Tapasztalatom szerint, amikor személyesen adományozunk valakinek (tehát nem szervezeten keresztül), mivel felszínesen ismerjük a segítség kérő személyt, vagy legalábbis rendelkezünk valamilyen benyomással róla, ezért több elvárással is fordulunk az egész folyamat felé. Nincs ezzel semmi probléma, hiszen emberek vagyunk mind, az érzéseink természetesek. Azonban éppen ezért nagyon fontos, hogy

csak akkor és olyan esetben segítsünk, ha le tudunk mondani arról az (akár nem is tudatos) elvárásunkról, hogy cselekedetünk viszonzást kapjon.

Ugyanis, amikor segítünk, akkor azzal a saját lelkünknek is jót teszünk, ez önmagában felemelő érzés, azonban az esetleges további elvárásainkat el kell engednünk ahhoz, hogy máskor is jó szívvel tudjunk adományozni – foglalja össze az első lépést Anna. 

Ahogy ő mondja, fogadjuk el, hogy a szükségben sem vagyunk egyformák. Ezért amennyiben felmerül bennünk az „érdemes- érdemtelen dilemmája”, vagy ha kicsit is megkérdőjelezzük a segítséget kérő életmódját, akkor inkább vonjunk be szervezeti vagy szakemberi segítséget. Gyakran tűnik tanácsosabbnak vagy hatékonyabbnak, ha az érintettnek nem „halat adunk, hanem megtanítunk halászni”, azonban ebben az esetben is mindenképpen elhivatott szakember hozzáértése szükséges. 

Aranyszabályok adományozáshoz

Az elvárások figyelmen kívül hagyása persze nem azt jelenti, hogy a személyt, aki kapni fog tőlünk, teljesen megkerüljük. Az ugyanis egy további fontos kérdés, hogy az adott embernek: mire van szüksége valójában.

„Aranyszabály: csak olyat adj, amit kérnek tőled, és fogadd el, hogy amit adsz, az esetenként csereeszközzé válik.

Tehát, ha neked jó érzés is továbbadni a márkás, újszerű színházi szütyőt, vagy a tavaly nagy gonddal megvarrt tigrisjelmezt, illetve a rég nem használt könnyűbúvár ruhád, mert szűkös a hely otthon, ez a legtöbb rászorulón nem fog segíteni. Ilyenkor érdemes több energiát belefektetve olyan konkrét helyet keresni az említett cuccok számára, ahol tényleg hasznát veszik” – hívja fel a figyelmet Anna. 

 

Az aranyszabály első fele viszonylag könnyen érthető, viszont a második rész sem kevésbé fontos. „Nem csak közhely: tényleg iszonyúan lényeges, hogy jó szívvel tudj adni. Lehet, hogy az elajándékozott drága kardigánt valaki majd eladja, és az abból befolyó összeggel boldogul. Fontos ezt is előre tisztázni és elfogadni magunkban” – magyarázza Anna.

A szakember még hozzáteszi: szintén lényeges szempont, hogy csak olyat adományozzunk, amit biztosan nem fogunk visszakérni. Ez ugyanis kellemetlen helyzetbe hozhatja a másikat, és rossz érzéseket hagy maga után.

Persze a segítségnyújtás akkor igazán örömteli, ha jó érzések munkálnak azokban az emberekben, akik az adományt kapják.  Nagyon sokféle segítségkérés érkezik, számtalan módon lehet rá segítő szándékkal reagálni: mindannyian, minden helyzetben mások vagyunk.

Akad, aki könnyebben tud kérni, más icipicivé zsugorodik nehéz helyzetében.

Éppen ezért különösen fontos az adományozó oldalról rendben lenni magunkkal és a helyzettel: tudni, miért adunk, mennyit és kinek. Mert akkor fogadni is könnyebb a támogatást.

Ne adjunk teret a magyarázkodásnak!

Nemrégiben szembejött velem a legnépszerűbb közösségi oldalon Fichó Erzsébet posztja, amely éppen az elfogadás kihívásait juttatta eszembe. Erzsébet arról írt, hogyan alakult névtelen mozgalommá egy október 28-ai piac a budapesti Fehérvári Úti Vásárcsarnokban. „Többen, 30–40-es korosztály, a különböző árusoknál elkezdtük kifizetni nagyon idős emberek, nyugdíjasok bevásárlásait. Előttem a hentesnél jól szituált pár teletömte hússal a banyatankot, miközben a remegő, hófehér hajú nénike csak fél kiló combra kuporgatta az aprót előttük. A hentes azt mesélte, mindennap történik legalább egyszer ilyen. Megkönnyeztem a maszk mögött. De öt perc múlva a zöldségesnél tudtam továbbadni ezt egy 84 éves bácsinak: a hétre lesz neki gyümölcs, zöldség. Anyuka elmagyarázta a mellettem álló kislányának, mi történik. S ő is akart segíteni. Később láttam még ilyet a savanyúságnál, a másik hentesnél is” – írta Erzsébet. 

 

Amellett, hogy nyilvánvalóan megmelengette a szívemet a történet, és maga a poszt is, amely zárásként felhívta a figyelmet: „Vedd észre a másikat, és segíts, ha tudsz!” –, elgondolkodtam, vajon hogyan fogadták ezt az említett idős emberek. Ezért megkerestem Erzsébetet, és megkérdeztem tőle: mit gondol, miért tudtak jól segíteni? Miért talált elfogadásra a hirtelen, spontán ötlettől vezérelt, szemtől-szemben való segítségnyújtás?

„Persze volt szabadkozás, és akadt, aki arra hivatkozott kezdetben, hogy szégyelli magát, mert nem tudja megvenni adott dolgot. Sajnálkozás helyett azonban inkább arra törekedtem, hogy érezze a bácsi, nem ő a hibás. »Furcsa, nehéz világban élünk« – ezt mondtam, és gyorsan eltereltem a témát a konkrét segítségre: azaz, hogy milyen gyümölcsöt szeret a legjobban, mire lenne szüksége a következő hetekben. A végén pedig megmutattam a saját bevásárlásomat: nem tőlem vett el azzal, hogy adtam” – meséli Erzsébet. Hozzáteszi: igazán nyomós érv volt, hogy az árusok maguk is „beszálltak” a támogatásba. „Rögtön szólt a zöldséges, hogy nekünk olcsóbban ad mindent, a bácsit pedig ez láthatóan megnyugtatta.”

Erzsébet szerint nagyon fontos még, hogy ha hasonlóan nyújtunk segítséget, kerüljük a politikai állásfoglalást, mert ebben a helyzetben nem ez a lényeg. Amit ő konzekvenciaként levont, az főleg az, hogy magára a segítés tényére koncentráljunk, és ne adjuk teret a magyarázkodásnak, mert ez kiszolgáltatottá teszi az adományozottat.

„Sosem várok hálát. Sosem hagyom, hogy sokáig köszöngesse, inkább gyorsan elbúcsúzom.”

Ha szervezetnek adakozunk…

A segítségadás egy másik formája, amikor valamilyen szervezeten keresztül adunk: itt is lehet szó pénzbeli támogatásról, de konkrét tárgyakról is. Alapvetően ebben az esetben a fő szabályok szinte ugyanazok.

„Fontos, hogy olyan szervezetet, valamint olyan célkitűzést válasszunk, amellyel teljes mértékben azonosulni tudunk, ahol nem kérdőjelezzük meg az adott célt.  Az „érdemes- érdemtelenek” hatáskörét bízzuk a gyűjtőkre, keressünk olyan lehetőséget, amely nekünk teljes mértékben megfelel ahhoz, hogy bátran és bizalommal adakozhassunk” – hangsúlyozza a szakember. 

Az alapítványoknál is különösen fontos, hogy csak olyat adjunk, amit gyűjtenek, és kizárólag érintetlen, sértetlen állapotban, ahogyan mi magunk is maradéktalanul örülnénk neki. „Tárgyi adományok gyűjtésekor ne adjunk pénzt, és fordítva, de szárnyasbetét gyűjtéskor se adjunk fogkefét vagy éppen tampont, még akkor sem, ha tényleg fontos eszköz. A gyűjtések során elég pontosan megjelölik, mit kérnek. Sajnos még a legnagyobb jóindulattal odacipelt plusz holmi sem segítség, hiszen szortírozása és külön tárolása extra feladattal jár” – hívja fel a figyelmet Anna. Hozzáteszi:

Felbontott, használt, csak megkukucskált élelmiszerek és tisztálkodási eszközök nem adományok! Amennyiben ilyentől szabadulnánk meg, személyesen keressünk inkább új gazdát a holminknak a baráti, ismerősi körünkben.

A ruhanemű lehet használt, de állapota legyen kifogástalan, olyan módon, hogy jövendő tulajdonosának méltóságát ne sértse, a kis lyuk is lyuk, a kopás máson is látszódik majd.

  

„Amennyiben picit is a lomtalanítás az adományozásunk célja, egy pillanatra álljunk meg, és nagyon alaposan nézzük át, mit és hova adunk ki kezünkből. Továbbá az adományozás nem „házi green washing”, nem lesz tőle feltétlenül zero waste az adott hónapra a lelkiismeretünk. Mindig részletesen gondoljuk át az adomány tárgyát az azt befogadó szemszögéből is, olyat adjunk, ami eredeti funkciójában még teljes mértékben használható.”

Végezetül pedig, ha szervezetet segítünk tárgyi adománnyal, akkor is vessünk számot, mi az, amit biztosan nem kell visszakérnünk. „Csak annyit, és olyat adjunk, amitől biztonsággal meg tudunk válni, nem sodor veszélybe anyagilag, egészségileg. Volt már, hogy nagy raktárból kellett visszakeresnem vérnyomásmérőt, mert az adományozónak ismét szüksége lett volna rá. Phoebe esküvői adományára is emlékszünk, amit New York árváinak ajánlott fel, és folyton visszakért (aki mégsem Jóbarátok 10. évad 7. rész): a történet gyakoribb, mint hinnénk!” – osztja meg tapasztalatait Anna.

Ha pedig a fenti javaslatokat megszívlelitek, illetve a jótanácsokat megfogadjátok, akkor igazán felemelő élményben lesz részetek az adományozás által, és többé biztosan nem fogjátok közhelynek érezni, hogy adni öröm.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/mixetto

Széles-Horváth Anna