„A legfontosabb értékünk saját magunk vagyunk” – Interjú a legsikeresebb külföldön élő színésznőnkkel, Magyar Évával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Jól értettem, hogy csak a koronavírus miatt rohantál vissza Londonba, különben itt kellene lenned, Budapesten?

Magyar Éva: Igen, én is épp azon gondolkodtam, mielőtt hívtál, hogy úgy volt, az elegáns Brody House-ban fogunk találkozni, és nagy nehezen, a három forgatásom között találunk erre egy időpontot – hát, ez most mind megváltozott.  

Gy. D./WMN: Milyen filmekről lett volna szó?

M. É.: Egy BBC-filmben forgattam, amiről nem mondhatok többet, ezzel sikerült összefésülni egy holland produkciót, amiben egy nagyobb szerepet játszottam volna. Már a buszon ültem a harmadik próbára igyekezve – másnap kezdődött volna nekem a forgatás –, amikor jött a telefon, hogy lefújták az egészet. És Madarász Isti filmjében is kaptam egy kicsi, de nagyon érdekes szerepet, azt is el kellett halasztani. Próbálom ezeket nem múlt időben fogalmazni, mert remélem, hogy még játszani fogok bennük. Csak egyelőre nem tudni, mikor…

Gy. D./WMN: Ez is jól leírja egy színész jelenlegi helyzetét…

M. É.: Igen, de nem csak a mostani, kivételes helyzetben. Itt, Angliában általában úgy élnek a színészek, hogy soha nincs semmi előre lekötve. Itt nincsenek társulatok, hanem válogatásokra jársz, és azok tükrében döntesz arról, hogy mit vállalsz el, de a munkák között gyakran vannak szünetek, amiket át kell vészelni anyagilag, tehát

igazi tücsökélet ez: zenélsz, zenélsz, és reménykedsz benne, hogy nem jön még a tél. Most viszont mindannyiunkra tél jár.

Én ezekre a filmekre novemberben kezdtem el készülni, és olyankor elvárják az embertől, hogy addig ne vállaljon semmit, vagyis november óta nem kerestem pénzt.  

Gy. D./WMN: Akkor eléggé aggódhatsz, meddig tart még ez az időszak…

M. É.: Aggódni nem aggódom, mert az nem segít. Helyette elkezdtem más dolgokat csinálni: kidolgoztam egy programot, amivel angol nyelvű üzleti kommunikációt tanítok vezető beosztású embereknek, ami egyfajta executive coaching – ezt nyújtom az interneten keresztül. Ezen kívül segítek a környéken annak, akinek kell. Próbálom hasznossá tenni magam. Azért nem teljesen állt le minden, küldenem kell castingvideókat is, most szólt épp a dán ügynököm, hogy csináljak egyet.

Gy. D./WMN: Hogyhogy van külön dán ügynököd? Hány ügynökkel dolgozol?

M. É.: Csak kettővel: van egy angol ügynököm, és a dán. Az utóbbi viszonylag új dolog. Játszottam egy norvég filmben – amit szintén Magyarországon forgattak –, és az egyik főszereplő ügynökével megismerkedtünk egymással a bemutatón, majd később tartottuk a kapcsolatot Facebookon, ahol egyszer megkérdeztem tőle, nem venne-e fel az ügyfelei közé, ő pedig nyitott volt rá. 

Gy. D./WMN: Ez mit jelent, hogy ezentúl vállalnál dán filmszerepet is? Tudsz dánul, vagy inkább úgy gondolod, hogy bármit képes vagy megtanulni?

M. É.: Én azt mondtam, hogy bármit, mert minden színész azt mondja, hogy bármit meg tud tanulni. Tudod, amikor kapunk egy kérdőívet egy ügynöktől, hogy ikszeljük be rajta, mit tudunk, akkor mindannyian beírjuk, hogy tudunk például lovagolni, aztán egyszer csak ott egy ló a forgatáson, és olyan nagy és mozog! De azért most nem azt mondtam, hogy tudok dánul, ennyire nem vagyok merész… Mivel kicsit beszélek németül és jól beszélek franciául az angol mellett, ezért úgy gondolom, pár mondatot meg tudok tanulni dánul is – persze csak azon a szinten, ahogy egy külföldi törné. Én Angliában is külföldi karaktereket játszom. Nyilván egy skandináv produkcióban is főleg olyan szerepekre számíthatok, amik angolul szólalnak meg, vagy nem beszélnek, esetleg keveset beszélnek dánul. 

Gy. D./WMN: Egy teljesen új életbe kezdtél tíz éve: kint vagy egy olyan piacon, ahol sok az eszkimó és kevés a fóka.

M. É.: Azt mondod, jó fóka vagyok?  

Gy. D./WMN: Hát nem, mert szerintem eszkimó vagy. 

M. É.: Szerintem meg olyan fóka vagyok, aki sok mindent tud. Mivel tanítok is, mára elég jól tisztába jöttem ezzel.

Van az embernek egy tehetsége – de mondhatjuk érzékenységnek is –, van egy ambíciója, hogy ő ezt a dolgot akarja, és ezeken kívül még ott van a rengeteg munka. Ebből a három tényezőből áll össze, hogy mire jutunk.

Sokan kérdezik tőlem Magyarországról, hogy hogyan kell bekerülni a szakmába külföldön, vagy hogyan lehet bejutni produkciókba… de ez nem így megy. Magyarországon igen, ott az van, hogy ha ismersz valakit, az tud segíteni. De itt, Angliában egészen más a rendszer, amit én csak egészséges kapitalizmusnak hívok. Aki olyat tud produkálni, ami a vevő számára érték, azt meg fogják venni. Persze, az is érték, ha valaki már híres, vagy adott esetben gyönyörű, de ez csak az esetek két százaléka. A többiben az kapja a szerepet, aki a produkcióhoz valami pluszt tud hozzáadni. 

Gy. D./WMN: Csak ahhoz az attitűdhöz, ami ehhez az egészséges kapitalizmushoz kell, itthon nem kap muníciót az ember. Mert ehhez az kell, hogy tisztában legyél a saját értékeiddel, és tudd is képviselni őket, ne szégyellj kezdeményezni, és ne legyél gátlásos abban, hogy felkínáld, amit tudsz.

M. É.: Gátlásom és félelmem most is rengeteg van, viszont elképesztően vágyom arra, hogy csinálhassam. Ha bántanak, ha le akarnak húzni, vagy csak nem engednek, akkor azt az erőt arra használom, hogy még jobban elrugaszkodjam és még magasabbra ugorjak. Magyarországon ez azért volt nehéz, mert hiába volt a társulatom, a Sámánszínház egyre sikeresebb külföldön, otthon egyre kevesebb pénzt és lehetőséget kaptunk. És hiába voltam előtte nagyszerű színész Kaposváron, nem hívtak vendégnek Pestre, tehát minden elfogyott körülöttem.

Ilyenkor persze szomorkodik az ember, de nagyon nem mindegy, hogy meddig. Egy napig még oké, kisírhatod magad, de másnap már jönni kell az ötleteiddel. 

Gy. D./WMN: Te honnan hozod ezt a mentalitást? 

M. É.: Ez csak abból fakad, hogy nem szeretek veszíteni. Szeretek versenyezni, szeretek nagy kihívásokkal szembenézni, szeretem, amikor úgy néz ki, hogy „Jézusom, ezt nem fogom tudni megcsinálni”. Amikor a lányommal kijöttünk Londonba, én már negyvenkilenc éves voltam – tudtam, hogy nagyon nehéz lesz. De azt is tudtam, hogy hasznos és inspiráló is lesz, mert belehelyezem magam egy új és ismeretlen élethelyzetbe, ahol minden érzékem ki kell, hogy éleződjön, mint egy kóbor kutyának – azért, hogy túléljünk. A bátorság tehát onnan jött, hogy az otthoni szituáció számomra olyan sötét és szűk volt, hogy muszáj volt lépnem. De persze más ebben a helyzetben lehet, hogy azt mondta volna: végül is így is jó…

Gy. D./WMN: Vagy azt, hogy oké, elmegyek, de nem hiszem, hogy színésznőként negyvenkilenc évesen még karriert csinálhatok idegen nyelven, ezért ezt feladom, és beállok pincérkedni, és örülök, hogy megélek, mert az is nehéz. De te karriert csináltál Angliában, ráadásul színpadon. 

M. É.: Igen, mert ahogy mondtam:

én abból építkezem, ami fáj. Ha bántanak, ha mellőznek, abból én erőt merítek, mert tudom, hogy így ez nincs rendben.  

Gy. D./WMN: Külföldön élő barátaimnál is láttam, hogy amikor megfeneklett egy időre a karrierjük, vagy csak eljött egy krízis benne – na, akkor végképp nem jöttek haza, ahol sokkal biztonságosabb lett volna nekik. Nem, éppen ellenkezőleg: muszáj volt átvészelniük kint, mert haza csak győztesként szabad térni. 

M. É.: Ezt ismerem. Ezért volt nekem nagy dolog, amikor megcsinálhattam a Marlene című egyszemélyes előadásomat a Katona József Színházban. Előtte semmi esélyem nem volt rá, de az után, hogy játszottam a Royal Shakespeare Companyban meg a National Theatre-ben, ez egyrészt erőt adott nekem ahhoz, hogy fel merjem hívni Máté Gábort az elképzelésemmel, másrészt a kinti munkáimat ismerve már ő is hitelt adott nekem. Meg is telt a színház, megvették a jegyeket, ami fantasztikus visszajelzés volt nekem arról, hogy megfutottam egy kört. Egy hasznos kört… és most már meg tudom mutatni az értékeit otthon. De addig az ember tényleg nem akar hazamenni, amíg nincs valami a zsákjában. 

A másik fele meg az, amit Schwarzenegger mondott egyszer: nem az a fontos, hogy mit csinálsz akkor, amikor fut a szekér és épp te vagy a sztár, hanem az, amikor éppen szarban vagy. Azon alapul ugyanis a következő lépés.

Amikor senki nem akar veled dolgozni, amikor egyedül vagy – na, akkor derül ki, mit tudsz. Én ezért mondom mindig a tanítványaimnak, hogy ne arra építsenek, amit eddig csináltak, mert az elmúlt – fel kell tenni szépen a polcra. Csak a jelenre szabad koncentrálni, abba kell energiát fektetni, mert az hozza majd be, amit el szeretnének érni. A jelenben építjük a jövőt – és ehhez egyébként iszonyatosan sokat kell dolgozni. 

Gy. D./WMN: Ezt hogyan kell érteni? Hogy tud dolgozni egy épp állástalan színész?

M. É.: Az biztos, hogy nem ül otthon, és nyalogatja a sebeit azzal, hogy: „De hát én elvégeztem a Színművészetit, és játszottam itt és ott…” Fizikai és lelki készenlétben kell lenni. Futok, tréningezek, táncolok, énekelni tanulok, minden meghallgatásra jelentkezem, azokra alaposan felkészülök – segítséget kérek hozzá, ha kell –, gyakorlok reggeltől estig. Ha látod a hátam mögött ezt a falat, én azért festettem be szürkére, mert ez előtt lehet jó felvételeket készíteni magamról, amiket elküldhetek a castingokra.

Az egész életem arra állt rá, hogy ha jön egy hívás, akkor készen legyek rá. Ehhez nemcsak a szöveget kell tudni, hanem kreatívnak lenni, minden részletet kitalálni

– amiben sokat segít nekem, hogy rendezek és tanítok is. 

Gy. D./WMN: Néha itthon is tartasz workshopokat színészeknek. Másképp tanítod a fiatalokat, mint ahogy téged neveltek a Színművészeti Főiskolán?

M. É.: Egész másképp, igen. Kidolgoztam egy technikát húsz éve, amit azóta Amerikában is alkalmaztam, meg Angliában is. Azért az alapokat otthonról hozom, de nem a Színművészeti Főiskoláról, hanem a Nemzeti stúdióból, Bodnár Sándortól. Ehhez adtam hozzá sok minden mást, amit útközben tanultam, és alakítottam ki belőle egy saját stílust. Egyszer egy tanítványom azt mondta rá: ez olyan jófajta idegen tanítás. Nálam nincs megszégyenítés, megalázás, csak szeretet és biztonság. Arra építünk, hogy mindenki mindent jól csinál, nincs olyan, hogy elrontottad. Mindenkinek ahhoz képest adom a feladatokat, hogy éppen hol tart az életében, a munkájában, és milyen csoport jön össze. De sosem azt tanítom, hogy én hogyan csinálom, hanem arra próbálom rávezetni a diákokat, hogy megtanulják saját magukat – ez egyébként a legnehezebb.  

Gy. D./WMN: Te követed még, hogy mi zajlik a magyar színházi életben? 

M. É.: Persze, érdekel, hogy mi történik otthon, és ha van rá alkalmam, megyek színházba és találkozom az ismerősökkel. De most ez is kútba esett, mert ugye, úgy volt, hogy otthon leszek két hónapig, és mehettem volna előadásokat nézni… Hiányzik, szeretem tudni, hogy mi van otthon. 

Gy. D./WMN: Az angol színházi életet milyennek látod ehhez képest? Merészebb, színesebb?

M. É.: Nem mondanám. Nem. Nagyon más, igazából össze sem lehet hasonlítani. Itt, Angliában sok érdekes profi előadás, és sok amatőr van, ami olyan „fontos”, de nem feltétlenül művészi értékű. És persze a profik között is akad olyan, amihez szerintem nincs meg a kellő tudás, például, amikor az angolok Csehovot játszanak. Aki egy szép, kertes, viktoriánus házban nőtt fel és utána Oxfordba ment tanulni, az nem érti Csehovot, nem tudja, mi az a szláv lélek. Én olyankor tépem a hajam… miközben a kritikák dicsérik, és az angol közönség elfogadja. Magyarországon könnyebben kapcsolódom az előadásokhoz, mert jobban szólnak rólam, és gyakran ismerem a résztvevőket is, de mindenütt szívesen nézem, mit csinálnak az alkotók.  

Gy. D./WMN: Ahogy mondtad, negyvenkilenc évesen kezdtél új életet. A korod mennyit számít neked színésznőként és nőként? 

M. É.: Sokat, abszolút számít. Ötvenévesen az ember egy elég érdekes korszakba érkezik: nem vagy többé az a nő, akit mindenki meg akar dugni, színésznőként pedig nem leszel feleség vagy anya egy darabban, de még édes nagymama sem. Akkor fogadnak el, ha addigra vezető pozícióba küzdötted magad. Miközben szerintem

az ötvenéves korosztály elképesztően fogékony és erős, hiszen a gyerekeit már felnevelte, ezért több az ideje, rengeteget tanult a világról, tehát bőséges tapasztalata van, és addigra belelazult a saját szerepébe, már nem akar mindenáron bizonyítani.

De hiába lehetne egy nagyon termékeny időszaka a női létnek, a világ ezt nem igazán használja ki. Nézz körül, hány nő kezd ebben az életkorban valami másba! Szóval nőnek lenni nehéz ebben a korban, színésznőnek lenni pedig még nehezebb, mert a drámairodalomban nincsenek számunkra szerepek. 

Gy. D./WMN: Színházban tényleg nincs, de filmen egyre inkább… Ahogy mondtad, három filmben is játszanál most, ha nem lenne a járvány. 

M. É.: Igen, ezért meg is mondtam az ügynökömnek, hogy egy ideig most nem szeretnék színházban játszani, egyrészt, hogy haza tudjak járni anyukámhoz, másrészt, mert a filmes világban sokkal elfogadóbbak a karakteremmel. Madarász Isti filmjében is egy fura figurát osztottak rám, amit imádok, és a többi filmben is érdekes szerepet kaptam. 

Gy. D./WMN: Mikor határoztad el, hogy meghagyod a hajad őszen? 

M. É.: Itt, a hajam legvégén még látszik a szőke festék, mert egy éve határoztam el, hogy lenövesztem. Akkoriban a Royal Courtban, egy nagyon elegáns színházban játszottam egy táncos előadásban, amihez rövidre vágattam és szőkére festettem a hajam. Amikor ez a széria lefutott, kaptam egy filmszerepet egy dán produkcióban, amiben orosz balettmestert kellett alakítanom, én pedig elképzeltem, hogy ehhez a hosszabb haj illik, amit össze tudok fogni a fejem búbján egy kontyban. Ehhez kezdtem el növeszteni a hajam, és mindenki azt mondta, ez milyen érdekes, így kéne hagynom. Én pedig hagytam, és azóta kiderült, hogy szerepeket is hoz nekem.

Kevés nő veszi ehhez a bátorságot, és persze engem is ijesztgettek, hogy így nem fogok tudni ezt vagy azt játszani – hát, nem is akarok! Inkább játszom három boszorkányt, mint egy megtört, öregedő anyát vagy lengyel takarítónőt!

Mert középkorú külföldiként nagyjából ezek a sztereotípiák jönnek szembe. Ja, és még a Madame.

Gy. D./WMN: És magánéletileg nem volt rizikós döntés?

M. É.: Nézd, ez egy nagyon jó szelekciós módszer. Aki megijed attól, hogy ősz a hajam, azzal nincs dolgom. Nincs hazugság. Egy bizonyos kor után mindenkinek ősz a haja, legfeljebb befesti.

Gy. D./WMN: Úgy tűnik nekem, az egész utad arról szól, hogyan válj teljesen önazonossá, és azt hogyan vállald minden helyzetben.

M. É.: És hogy hogyan tudod szeretni magad. Nagyon fontos, hogy az ember kialakítson magával egy jó kapcsolatot. Nem is tudom, mikor tanultam meg – valahol az úton –, hogy a legfontosabb értékünk saját magunk vagyunk, és az életünk a mi kezünkben van. Szerencsések vagyunk, hogy nincs háború – jó, most épp elég nagy a baj, de ilyenkor még fontosabb, hogy saját magadat megtanuld és tudd irányítani. Ezt nagyon kevesen tudják. Mert nem az az érték, ha valakit utánozol, hanem magadat adod, és ki is állsz magadért. Persze, ebből lesznek problémáid is, mert ez azt jelenti, hogy rákérdezel dolgokra, vagy éppen másképp szeretnéd, és elvárod, hogy egyenrangúként kezeljenek, de ez nem baj, mert mindenki tanul belőle. Ha mást nem, akkor azt, hogy máshol kell keresnem az utam, vagy máshogy kell közelítenem, vagy csak másképp kell fogalmaznom. Ha bánt valami, ha fáj, én mindig arra jutok a végén, hogy így tanulok belőle. Nem az a lényeg, hogy érzéketlenné válj, és csak masírozz előre, hanem hogy megtanulj élni a fájdalommal is. Ez olyan, mint amikor egy vírusnak nem engeded, hogy teljesen leteperjen, csak beengeded a szervezetedbe, és megtanulsz megküzdeni vele.    

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Robin Skjoldborg