–

Lányok, anyák, mellek

Miközben a nemzetközi szakirodalmat olvasgattam a témában, találtam egy nagyon izgalmas kutatást, ami ellentétes irányból vizsgálja a kérdést: hogyan tudják a lánygyerekek meggyőzni az anyukájukat, hogy rendszeresen vizsgálják meg a mellüket és járjanak szűrővizsgálatokra. A kutatásban résztvevő anyák azt mondták, hogy az az érzelmi töltet volt az egyik legfontosabb erő, ahogy a lányuk a lelkükre próbált beszélni. Nem a rákkal kapcsolatos statisztika, sem pedig a családi érintettség vagy a kockázatok taglalása.

A jóllétükért és egészségükért való aggódás, a támogatás és a bátorítás – ez számított a legtöbbet az anyukáknak, és ezt tudták úgy igazán meghallani. 

Szerintem ez a másik irányban is így megy. Bármilyen egészséggel kapcsolatos kérdésben próbálsz a gyereked lelkére beszélni, nem az észérvek lesznek azok, amik igazán célt érnek, hanem az érzések. Az őszinte aggodalom, a hit, a bizalom, a szeretet. 

Persze ezek is bőven lehet, hogy majd csak évek múltán „érkeznek meg”, mert gyerekkorban a hang igazán különleges módon terjed – vannak szavak, mondatok, amelyek sosem „érkeznek meg”, és vannak, amelyek hosszú kitérőket tesznek, mielőtt a fülkagylóba jutnak. Ha felemeled a hangod, az kevésbé fog hallatszani, míg máskor meg a csönd mindennél beszédesebb.

És általában, ha valamit azzal a szándékkal mondasz, hogy taníts vele, a mondataid vákuumba kerülnek, így szinte kizárt, hogy időben – és megfelelő módon – eljussanak a gyerekhez. 

Ez a gyerekeknél nagyjából mindennel így van. De az egészségükkel kapcsolatos kérdéseknél tuti.

Oké, ez világos, de akkor hogy csináljam?

Az általános tapasztalat azt mutatja, hogy két út áll előttünk. Egyrészt már kisebb korban elkezdhetjük a gyerek tudatosítását a testével, annak működésével kapcsolatban. Másrészt, elengedjük azt az igényt, hogy konkrét egészségtudatosítást végezzünk, és helyette hosszú távon, közvetett módon próbálunk hatni: az önbizalmon, önértékelésen keresztül.  

Nagyon sok minden van, amire egy anya megtaníthatja a lányát.

A női test működése, a menstruáció, és a mellre való odafigyelés például egyre több családban ott van azok között az alapvető kérdések között, amelyek a testtudatosítás körében már egészen kicsi korban szóba kerülnek.

Nagyon sok múlik persze azon, hogy a szülőt hogyan nevelték, milyen mintát hoz, ő milyen információkat kapott fiatalként, mennyire volt tabu a korábbi generációkban a test és a testi folyamatok.

Azzal, hogy a XXI. században a testiség, a meztelenség sokkal nyilvánvalóbb módon része az ember életnek – és a gyerekeket ezerszer több információs és vizuális hatás éri ezen a téren –, sejthető, hogy a szülők felé érkező kérdés is több. Az esély tehát általában megteremtődik a beszélgetésekhez. Érdemes használni, és jól használni ezeket az alkalmakat.

Testek, tabuk, tükrök

Az első lépés ahhoz, hogy valaki jól tudjon vigyázni a testére, hogy viszonyba kerülünk vele. Hogy tudunk róla, megnézzük, megismerjük. Nem hagyjuk, hogy a testhez tabuk kapcsolódjanak. 

Az anyai mell kapcsán már kora gyerekkorban, majd később, amikor a lányok melle növekedésnek indul, ennek apropóján is kifejezetten érdemes beszélni arról, hogy nincs semmi rossz abban, ha valaki a saját testét nézi a tükörben, vagy ha megvizsgálja magát, a nemi szervét, a melleit. 

A magyar testkultúra alapvetően szemérmes, és az emberek jó része nem igazán tudatos a testi működéseivel kapcsolatban – a nők közül sokan például azért nem vizsgálják meg a mellüket, mert szégyellik, vagy furcsának, idegennek tartják, ha a saját testükhöz hozzáérnek, tapogatják. Ez egész egyszerűen „nem szokás”. És ez baj.

Mert fontos lenne, hogy a lányok természetesen viszonyuljanak a mellükhöz, és tudatosítsák magukban, hogy ugyanúgy figyelniük kell ráj, mint más fontos szerveikre (mondjuk, a szívükre vagy a gyomrukra).

Azt is jó lenne átadni nekik, hogy semmi szégyellnivaló nincs a női testben. Nagyon sokféle mell van, és mind nagyon szép. 

Az összehasonlítgatás kora

Természetes, hogy a lányok a saját mellüket először az anyukájukéval hasonlítják össze. Ez egyszerre fura, ismerős és idegen érzés. Nagyon jó, ha ennek során a szülők meg tudják erősíteni a gyereküket abban, hogy szépnek látják őt. 

Nagyon sok kamaszlány boldogtalan vagy elégedetlen, ha a mellére néz. Modellekhez, színésznőkhöz, énekesekhez, Insta-influenszerekhez hasonlítgatják magukat. Gyakran már a mell növekedésének legkezdetibb szakaszában reménytelennek érzik a helyzetet, miközben a mell teljes méretének, fomájának kialakulása négy-öt évig is eltart.

A közösségi média testképre gyakorolt hatásairól elég sokat lehet mostanában olvasni.

Erről fontos lenne őszintén beszélni a gyerekekkel is. Ahogy arról is, hogy mennyire mesterséges az a „valóság”, amit a posztokban láthatunk, és arról, hogy gyakran a leginkább magamutogató profilok mögött van a legmélyebb és legerősebb önbizalomhiány. 

Persze bármit és bárhogyan is teszünk szülőként, a világ, amiben most élünk, az összehasonlítgatás kora. 

Kinek milyen a cipője, mit tud a telefonja, mennyire hosszú a lába, milyen a haja, sminkje, mekkora a melle… Nem véletlen, hogy nagyon sok lány már egészen fiatalon mellimplantátumban gondolkodik. Van, hogy olyan életkorú lányok szeretnének mellnagyobbító műtétet, akiknek a melle nem is nyerte el végleges méretét – hiszen még fejlődésben vannak. 

Az önbecsülés, önértékelés, a gyerek érzelmi biztonsága és stabilitása ezen a területen is fontos. Mert arra, amit szépnek látok, amit értékesnek tartok, jobban tudok vigyázni. 

A test elfogadása és szeretete gyermekkorban kezdődik, és nagyban függ attól, hogy a szülő mennyire tudja szeretni és elfogadni a saját testét. A szülő testképe hat a gyerekre. 

Ezek a fogalmak: testtudatosság, a test elfogadása, szeretete, egészséges testép és önértékelés kéz a kézben járnak. Pontosabban: egymáshoz kötve alakulnak, fejlődnek, hatnak egymásra.

Amikor arról van szó, hogy a mellrák elleni védekezés részeként tanítsuk meg gyerekeinket az önvizsgálatra (például engedjük meg nekik, hogy lássák, amint mi vizsgáljuk a tükör előtt a mellünket), akkor indirekt módon erősíthetjük a testtudatosságukat. Ha pedig ehhez hozzá tudunk adni pozitív megerősítést, magabiztosságot, önbecsülést, azzal máris fantasztikusan jó indítást adhatunk nekik.

Van mire felkészülni…

Mert a mellel kapcsolatban ezerféle kérdése, dilemmája, gondja lesz majd a későbbiekben (ez gyakorlatilag kikerülhetetlen). A kicsi mell legalább annyi frusztrációt szül, mint a nagy. Mi a megfelelő melltartó? Mi a jó testtartás? Látszódjon, ne látszódjon az a mell – de legalábbis: mennyi látszódjon belőle? Aztán ott van a fiúk és a férfiak firtató, kutató tekintete. A füttyögés vagy épp a nyílt megjegyzések az utcán. Sőt, a tapizási kísérletek… Hogyan lehet ezt az egészet jól kezelni?

Ezek a kérdések, élethelyzetek és érzések szinte törvényszerűek (teszem hozzá, sajnos – ha, mondjuk, a leplezetlen bámulásról vagy a tapizásról van szó…), így az ezekről való őszinte beszélgetés is törvényszerű kellene, hogy legyen. 

Ha pozitív oldalról nézzük, megannyi lehetőségünk van szülőként, hogy – a lányunk felnövekedését kísérve – visszajelzéseket adjunk neki, beszélgessünk, tanítsuk, szeressük, elismerjük őt. 

Sosem felejtem el, hogy én saját a mellemet úgy igazán 22 éves koromban láttam meg, amikor az anyukám meghalt, én meg rájöttem, hogy még életemben nem vettem magamnak melltartót, és fogalmam sincs, hogy mi a méretem. A felnőttkor küszöbén ütött be az érzés, hogy valahogy viszonyba kell kerülnöm a mellemmel – nyilván ezek után senkit nem lep meg, ha azt mondom, mind a mai napig küzdök azzal, hogy jól szeressem és vigyázzak rá. Az önvizsgálat is csak azóta rendszeres nálam, amióta két éve jól rámijesztett egy mammográfiai vizsgálatkor látott elmosódó aprócska folt…

Az én testképemen és testtudatosságomon lett volna mit csiszolgatni gyerekként. Legjobban a beszélgetések hiányoznak.

Mert a csend nem old meg semmit. Aztán persze fontos az is, hogy milyen mintát mutatunk. És végül, hogy milyen tekintettel nézzük a kislányunkat, majd később a cseperedő kamaszunkat.

Ha látja rajtunk az elfogadást, ha ott van a tekintetünkben, hogy szépnek látjuk, és ha megerősítjük az önbizalmát, akkor azok a mozdulatok, amikkel a mellét fogja megvizsgálni, sokkal könnyebben jönnek majd.

Mert vigyázni arra tudunk igazán, amit ismerünk, amit szeretünk, és amit fontosnak tartunk. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images