-

Szinte minden nőnek különös kapcsolata van a mellével. Kevés olyan szerencsés embert ismerek, aki meg van elégedve vele. Lehetne nagyobb, lehetne kisebb, esetleg más formájú, vagy a mellbimbó lehetne más színű rajta... és így tovább.

Én a molett alkatom miatt azok közé tartoztam, akik kisebbet szeretnének, viszont apróbb mellbimbókat. Meg persze olyat, ami nem lóg. Tehát én és a mellem egyáltalán nem jöttünk ki jól egymással.

12 éves lehettem, épp hatodik osztályba jártam. Korán érő típus voltam, szóval óriásira nőtt a mellem. Hárman voltunk az osztályban, mi a nagymellűek. Az egyik lánynak gyönyörű, kerek, telt cicije volt, Gizinek, a másik csajnak meg olyan, mint nekem. Azaz nem annyira kerek, inkább kicsit lógós. Olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap lett volna: egyik nap valami szóváltás volt az osztály menő csávója, Ignác és Gizi között. Aminek a végén Ignác közölte Gizivel, hogy olyan a melle, mint az alma, csak éppen a fonnyadt, kiszáradt fajta. Emlékszem, ahogy Gizi visszavágott valamit, de éreztem rajta, hogy majdnem sír. Ahogy én is majdnem sírtam, mert úgy tűnt, egy kicsit nekem is mondja.

Belém égett ez pár szó. Az emlék már több mint húszéves, de szinte a mai napig kihat az én nem túl rózsás viszonyomra a cicimmel. Megdöbbentő, pedig azóta jó pár (na, azért nem olyan sok) férfi megfordult az életemben, és egyik sem mondta, hogy csúnya volna... vagy bármi hasonló. Mégis, ez az egy beszólás volt a legmeghatározóbb a mellemmel való kapcsolatomban.

Amikor megszületett a lányom, azt gondoltam: végre egyszer hasznát veszem a nagy dudáknak, és legalább majd éjjel-nappal szoptatok, annyi tejem lesz! Na, persze... Öt hétig szenvedtem. Öt hétig próbálkoztam. Öt hétig minden egyes szoptatást végigbőgtem. Öt héten át a gyerek vért bukott tej helyett.

Persze jöttek az okosok és a mártírok azzal, hogy ezt ki kell bírni a gyerekért.

Ha jó anya akarsz lenni, akkor nem mérgezed a gyereket tápszerrel! Igyál laktoherb teát! Szopogass homeopátiás bogyókat! Pihenj sokat és ne stresszelj (hahahaha....)!

Jelentem: én mindent kipróbáltam. Ittam, szopogattam, fogat összeszorítottam, sírtam, és újra sírtam. Öt hét elteltével (miután a gyerek még mindig csak a születési súlyánál tartott), abbahagytam a próbálkozást. Ami nekem ennyire borzalmas, az az én gyerekemnek sem lehet jó. Inkább szülök még öt gyereket, csak ez a rémálom, (amit mások szoptatásnak hívnak) ne ismétlődjön meg! Megbeszéltem vele is. Nem tiltakozott a tápszer ellen. Sőt. Imádta. Onnantól kezdve szépen fejlődött. De a mellem kudarcot vallott. Még ebben a szerepben is.

Jártam pszichiáternél is, akinek szintén elmeséltem ezeket a történeteket. Persze megpróbált meggyőzni, hogy szeressem a melleimet, mert baj lehet belőle, ha nem barátkozom meg velük. De nem ment. Hiába próbálkoztam. (Zárójelben megjegyzem hogy a testem többi részével sem vagyok elégedett, szóval a feladat komplexebb, mint amilyennek tűnik...)

Aztán elkezdtem pránanadizni. És lassan a kezelések, önkezelések hatására elindult bennem valami változás.

Kezdtem elhinni, hogy én is lehetek szexi. Annak ellenére, hogy nem vagyok darázsderekú, sem hosszú combú, sem fokhagyma fenekű. És jöttek a visszajelzések. Főleg a cicimre.

Milyen szexi, milyen izgató, milyen gyönyörű. Hm. Na, tessék! Ha ennyien mondják, akkor már lehet benne valami... De sajnos még mindig nem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatunk. A végleges változást épp a mai nap hozta meg.

Ma elmentem egy mell ultrahangvizsgálatra. Mivel még csak 33 éves vagyok, nem végeznek mammográfiát. Viszont anyukámnak volt mellrákja, szóval emiatt is fontosnak tartom a megelőző vizsgálatokat. Bevallom, félek is egy kicsit. Még az is megfordult a fejemben, hogy mivel nem szeretem őket eléggé, talán majd valami daganattal bosszulják meg hálátlanságomat.

Szóval bementem az ultrahangra. A doktornő nagyon kedves és közvetlen volt. (Vajon tudja, hogy ma egy igazi hőstettet hajtott végre?!) Miközben húzogatta rajtam az eszközt, mondta, hogy nem kell mellráktól tartanom, mert alig van tejmirigyem. A mellem szinte csak zsírszövetből áll. Hallelujah! Szóval ezért nem tudtam szoptatni! Nem azért, mert rossz anya vagyok, aki nem áldozta fel magát a fájdalom és a vérző mellbimbók oltárán, hanem mert egyszerűen kevés a mirigyem! Ha ezt akkor tudtam volna! Megkíméltek volna több hónapnyi lelkiismeret-furdalástól és önmarcangolástól. De legalább kiderült.

Aztán a doktornő azt mondta: azt hittem implantátuma van, olyan szép kerek a melle! És itt történt a csoda.

Én, aki világ életemben arra vágytam, hogy valami csoda folytán kisebb legyen, kerekebb, magasabban álló, közelebb ülő... Most rá kellett jönnöm: más egy vagyont fizet azért, hogy olyan melle legyen, mint amilyen nekem ingyen és bérmentve van.

Hirtelen megvilágosodtam, és rájöttem: a melleim tökéletesek! Így, ahogy vannak. És én szeretem őket. Így, ahogy vannak.

Rita