Kurucz Adrienn: A nap, amikor szemüveges lettem (megint)

–

Nézegetem magamat a tükörben az optikusnál. Orromra illesztek egy keretet, és rögtön beugrik egy emlék. 11 éves vagyok, ötödik osztályos. Anyukámmal ücsörgünk egy Ofotért-üzletben, és az egyre türelmetlenebb eladó arról győzköd engem, hogy az ájult rózsaszín, műanyag keret igenis jól áll nekem, csak nincs ízlésem. Ezt persze nem mondja ki hangosan, csak sokat sejtetőn sóhajtozik, és keresi anyukám tekintetét: kamaszok, jaj, mondaná a szeme, ha Anyu rápillantana. De ő engem néz, és valószínűleg szépnek lát. Még így is. Pedig nemcsak hogy szép nem vagyok, szerintem, de még szemüveges is lettem. Így aztán esély sincs rá, hogy váratlanul megszépüljek. Pedig ez némely lánnyal menet közben egyszer csak megtörténik – láttam már ilyet az iskolában.

Persze vannak, akik már eleve szépnek születnek, és ezt az állapotot képesek átmenteni a tinédzserkorra, majd a tinédzserkoron túlra.

De vannak olyan szerencsések is, akiket először észre sem vesz az ember, aztán egyszer csak kiragyognak a tömegből. Megnyúlnak a nyáron, megnő a hajuk vagy épp levágatják, beléjük szeret egy nyolcadikos srác. Ilyenek. Ilyenek velem már biztosan nem fognak történni szemüvegesen.

Anyu azt mondja, pillangó formájú a szemüveg. Ezt meggyőző érvnek szánja. Nem látom a szemüveg és a lepkék közti hasonlóságot, bosszant, hogy miket beszél. Hogy mindenben meg tudja, mert meg akarja látni a szépet. Még bennem is, ugye. Meg ebben a ronda szemüvegben.

Az ő szemüvege is hasonló fazon egyébként. A szemünk is nagyjából egyformán gyenge, hordhatnám akár az ő pápaszemét is. De nekem nem kell semmilyen szemüveg! Pláne nem rózsaszín, pillangó fazonú. (Jézusmária.)

Nagyinak is vastag, műanyag keretes szemüvege van. Rémes az is.

Szomorú vagyok, és kétségbeesett. Szomorú, mert immár papírom is van róla, hogy nem látok élesen. Kétségbeesett, mert az osztályban csak néhány gyereknek van szemüvege, de ők amúgy is bénák, nincs vesztenivalójuk. Én se vagyok menő, de legalább nem vagyok szemüveges. Vagyis nem voltam – eddig.

Olvasni a mi osztályunkban szerencsére nem ciki. Tanulni sem. Német tagozatosak vagyunk, válogatott telepi gyerekek. De ügyetlen vagyok tornaórán, nem tudok kötelet mászni. Sem. A sportos, karcsú lányok a nyerők. Az egyikük rövidlátó, mint én, de neki lehet szemüvege. Kosárlabdabajnok és még szőke is. Barátnők vagyunk különben. Feljárok hozzájuk hangalámondásos videókat nézni. Visszük egymásnak a leckét, ha nem egyszerre vagyunk betegek.

Egy fémkeretes, jellegtelen szemüveget vettünk meg végül Anyuval. Semmi pillangó. Egy olcsó, SZTK-keretet is ránk sózott az eladó, hátha eltörik a másik. Arról a keretről inkább ne is beszéljünk.

Sohasem tört el amúgy egyik sem. Igaz, csak tévénézéshez hordtam szemüveget, odahaza. Az iskolában soha. Így aztán évekig rejtély maradt, mit írtak a táblára. Senki nem gondolta, hogy ezért nem ment például a német eleinte. Írásvetítőt használt a tanárnő, képzelhetitek!

Zs., a padtársam, aki szintén vaksi volt, kitalálta, hogy ha átnéz az ember a Rotring ceruza letekert fején, az apró lyukon, akkor könnyebben ki tudja silabizálni, mit írt fel a tanár a fóliára.

Én a szemsarokhúzásos technikát próbáltam tökéletesíteni.

Még a gimiben is vakoskodtam. Több tanár megjegyezte, hogy fura, óriás betűkkel írok. Nagyképűnek gondoltak talán. Senkinek sem jutott eszébe, hogy valami lehet a látásommal.

Anyám mentett meg aztán szokás szerint. Vett nekem egy pár kontaktlencsét. Pedig drága volt még akkoriban, és csak kevesen hordták. Én jól bírtam, rajtam volt éjjel-nappal. Na jó, alváshoz kiszedtem azért. És senkinek sem árultam el, hogy van, csak ha rákérdeztek.

A harmincas éveimre aztán nem várt fordulatként megbékéltem a szemüveggel. A férjem azt mondta, szexi. Nem tudom, tényleg így gondolta-e, mert hajlamos túlozni, hogy megvigasztaljon. Mivel a herpeszt is aranyosnak tartja, erősen kételkedem a szavahihetőségében, ha rólam van szó.

A szemüveget azonban tőle függetlenül megszoktam. Már akár nyilvánosan is felvettem, ha szükséges volt. Egy kisbaba mellett kinek volt kedve kontaktlencsével bíbelődni! Tíz évvel korábban bezzeg, ha elveszett vagy megsérült az egyik kontaktlencse, inkább egy fél párral hunyorogtam, mint hogy a szemüveggel húzzam ki azt a hetet, amíg elkészül a pótlás. Durva.

36 éves koromban egy hirtelen ötlettől vezérelve megműttettem a szememet.

Az operáció jól sikerült, úgy láttam mindenféle segítség nélkül, ahogy huszonöt éve nem. Sokáig, hónapokon, sőt éveken át minden reggel hálát adtam az orvostudománynak az ajándékért, hogy nem kell szemüveg után nyúlnom vagy kontaktlencse-folyadékot keresgélnem.

A lézeres műtétet végző doktornő durva volt, és kelletlen, ezáltal félelmetes is. Futószalagon végezte a beavatkozásokat. De a keze nem hibázott szerencsére.

Nem tudnám megmondani, pontosan meddig, de úgy saccolom, hogy nagyjából két évvel ezelőttig sasszemű voltam aztán. Szerettem próbára tenni magam. Vizsgálgatni, milyen messze látok. Egyik szemmel, másik szemmel. Hencegni vele, hogy a családban egyedül vagyok felnőtt, akinek nem kell korrigálni a látását. 

Amikor a kutya megrágta a testvérem gyönyörű, új szemüvegét, beleborzongtam, milyen jó, hogy ilyen gondom nincsen már.

Ugyanezt éreztem, amikor valamelyik ismerősöm a kontaktlencsétől begyulladt szemébe csöpögtetett.

Aztán tavaly egy szemorvosi kontrollnál kiderült, tíz év szünet után elkezdett romlani a látásom. Talán a képtelenül sok monitoridő miatt. Talán, mert öregszik a szem is.

Ha szükséges, csináltassak szemüveget, mondta a doktornő, de nem muszáj, elég jól kompenzálja az egyik szem a másik hibáját.

Egy évvel később megéreztem, már nem kompenzálja olyan jól. Tudtam, eljött az idő, kell egy szemüveg. Moziba, autóba legalább.

Így kerültem az optikushoz. Ezúttal anyám nélkül. 

Habozás nélkül kiválasztottam a több száz keretből azt, amelyik az enyém. Felpróbáltam még a hecc kedvéért párat, de nem volt kérdés, melyiket fizetem ki.

Ráfoghatjuk, hogy pillangófazonú. Igaz, nem rózsaszín: bordó. A kedvenc színem. A kedvenc szemüvegem. Az első szemüvegem valójában. Laza, de van benne szigorúság. Decens és extravagáns egyszerre. Harsány és tartózkodó. Az enyém.

Nézem magam az optikus tükrében, és egy szemüveges nőt látok. És ez a szemüveges nő kétségkívül én vagyok. Hát helló!

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Kurucz Adrienn