„Miért is várunk el olyasmit a hajunktól, amire mi magunk sosem voltunk képesek?” – Steiner Kristóf és a zabolátlan hajfürtök

–

A kérdésre, hogy „Hogy lett ilyen hosszú a hajad?”, továbbra is csak azt tudom felelni, hogy „Hát nem vágattam le…”, de minden másra van érdemi feleletem. Például arra, hogy „Milyen sampont használsz?”, hogy „Mennyi időnként mosol hajat?”, hogy „Mi ez az illat – te parfümöt használsz a hajadra?”, vagy hogy „Hogy lehet ilyen szép hajad férfi létedre?”, és „Hogy van ennyi hajad ennyi idősen?”. Ezeket a kérdéseket rendre megkapom, és bár akik felteszik őket, gyakorta azzal indítanak, hogy „Ne haragudj, amiért ilyesmit kérdezek”, bevallom, néha jólesik az elmémnek, amikor könnyedebb témák kerülnek elő, akár a közösségi médiában, akár egy beszélgetés során, de még írás közben is. 

Így hát megannyi, az élet nagy igazságait, lelki tusáit, és társadalmi kérdéseit boncolgató írásom után most először, 130 itt megjelent cikkem után úgy döntöttem, ideje minden hajas kérdést megválaszolni.

Már csak azért is, mert az utóbbi időben meg-megosztok Instán olyan sztorikat, ahol épp banánturmixszal a fejemen somolygok, vagy megmutatom a fejemre kötött kendőt, amelyet viselve nyugovóra térek, ezek pedig egyre több kérdést és kérést vetnek fel.

Még mielőtt ezt megtenném, szeretném leszögezni: egyrészt nem minden haj egyforma, és simán lehet, hogy valakinek egyáltalán nem működik, ami nekem szuper (valamint fordítva), emellett pedig tudom, hogy ez „csak” haj, és tudom, hogy vannak, akiknek nincs idejük, kedvük, energiájuk a hajuk egészségével foglalkozni, vagy aki számára nevetséges, hogy egy fiú törődik az üstökével – szóval akinek amúgy is ez a véleménye, inkább ne olvasson tovább. 

Aki viszont valóban kíváncsi a hajmosásrutinomra, annak elmesélem: utoljára december elején mostam hajat samponnal. 

Régóra kacérkodtam a gondolattal, hogy kipróbálom az úgy nevezett „no poo” módszert, mert személyes tapasztalatom szerint szinte mindegy, milyen – alkohol- és szulfátmentes, szilárd, természetes, vegán, göndör hajra megalkotott és így tovább – sampont használok, csak szárazabb, gubancosabb, és korpásabb lesz a hajam hosszú távon. 

Vízzel mosok hajat, közel fél éve. 

Tudom, ilyenkor az első feltételezés, hogy valószínűleg bűzlök, ám megszámlálhatatlan forrás igazolhatja, hogy az emberek többnyire azt mondják, vattacukor- vagy mézeskalácsillata van a fejemnek. A második kérdés az szokott lenni, hogy nem zsíros-e a hajam, a válasz pedig az, hogy nekem sosem zsírosodott – helyette gubancolódott, rasztásodott és kiszáradt, no meg korpásodott, ám az összes probléma megoldódott a sampon elhagyásával. Hónapok óta egy szem korpám sincs. 

Ha nagyritkán viszket a fejbőröm, vagy nagyon sprődnek érzem a hajam, két módszer közül az egyikhez folyamodom: vagy feldobok a fejemre egy itthon kutyult hajmaszkot, és rajta hagyom bő két órán át, vagy főzök egy erős gyógynövényes teát, és abba mártogatom az üstökömet. Előbbit szezonális, helyi termesztésű gyümölcsökből „gyártom”, gyakran Krétán termő avokádót, banánt, és a kertünkben ágaskodó aloe vera leveléből kinyert gélt használok, de ha Magyarországon vagyok, máshoz folyamodom. Ilyenkor főtt vagy sült, hámozott krumplit, édeskrumplit, zabot, almát használok –

de őszintén hiszem: a legjobb rendszeresen váltogatni az összetevőket, mert ahogyan a belülről táplálás kapcsán, itt is a változatosság, a sokszínűség a recept az egészségre. 

Amikor megosztottam hajpakolási tippemet a Magyar Göndör Közösség Facebook-csoportjában, és a boldogságban úszva azért hálálkodtak, mert sosem volt ilyen szép a hajuk, olyan is akadt, aki azt mondta: napokig szedegette a cafatokat a hajtövéből. Ennek racionális magyarázata, hogy nem turmixolták homogénre a hajkaját – bár akad, aki váltig állítja, hogy tejfölállagúra mixelte a banánt. Ám ha valóban így volna, nem lehetnének darabkák benne. 

Így a recept alapja egy igazán alapos botmixer vagy turmixgép. Bármiféle bab és dió, mag és leveles, gyökér és bogyósféle remek ezekbe a kencékbe, ám minden hájpolt Insta-trend ellenére én olajat és citrusféléket nem keverek bele, mert nekem személyesen elnehezítik, és hosszú távon szárítják a fürtjeimet. 

Olajokkal (mint mandula-, szezámmag-, argán-) legfeljebb a hajvégeimet simítom át, ezért inkább mesélek a teákról. Ezekhez akkor folyamodom, ha kimondottan azt érzem, hogy a víz mellett valami erősebbre van szükségem, ami megtisztítja a fejbőrömet (mondjuk, az izzadságtól), és a fürtjeimet (mondjuk, a kemény víz okozta „vízkövesedéstől”).

Nálunk, Methanán ugyanis, „hála” a vulkanikus talajnak és a termálvizeknek, a csapvíz is tele van intenzív ásványi anyagokkal. Ilyenkor szűrt vizet használok. 

Kedvenc gyógynövényeim a viszketésűző menta és borsmenta, a hajnövést serkentő zsálya, a pirosodásűző levendula, és ezek keveréke, időnként kiegészítve oregánóval, bazsalikommal, valeriánával. Ilyenkor egy nagy vájdlingba töltöm – szűrőn át – a legalább fél óráig áztatott főzetet, és mélyen belehajolok a bödönbe, ezt pedig többször megismétlem, gyengéden, de alaposan masszírozva a fejbőrömet, és – ismét csak gyengéden – markommal felfelé nyomkodva a loknikat. 

Legyen szó zöldség-gyümölcsös pakolásról, vagy a teás megoldásról, egyiket sem teszem havi egy-két alkalomnál gyakrabban. 

Utóbbi kellemes mellékhatása még, hogy nem agresszívan, csak egy diszkrét árnyalattal megszínezi a hajat, és bár kimondottan szeretem az egyre szaporodó ősz fürtjeimet, nekem, aki a világ összes hajszínét kipróbálta már, néha jólesik játszadozni az árnyalatokkal. Erre egyébként a virágpermetezőből a hajtövekre spriccelt presszókávé is megoldás – instant „ombre” hatás. 

Azon kívül, hogy a még nedves hajamat tincsenként meg-megemelem a töveknél fogva, hogy elkülönüljenek, hajformázást nem nagyon alkalmazok, de néha napján, ha kitalálom, hogy „keribredsós” csigákra vágyom, kétszeres mennyiségű vízben első rottyanásig főzök lenmagot, majd az így természetesen képződő zselét a még nedves hajamba nyomkodom. Szuper göndör lesz tőle, amit szeretek, viszont kőkemény, amit nem annyira – kábé mint egy erős hajhabtól. Mert azt, ugye, szinte lehetetlen kifésülni. 

És akkor eljött ez a pont is: beszéljünk a fésülködésről, amelyre ugyebár mindenkinek mindig van valami jótanácsa – az enyém az, hogy mindenki tapasztalja ki, mi a legjobb az ő hajának, és ne hallgasson senki másra. 

Én nem tudok minden áldott nap kétszer fésülködni, mert akkor vagy állandó szénakazal fejem volna, vagy minden fésüléskor be kéne vizeznem a hajam, de azt sem tudom tenni, amit a CGM (Curly Girl Method) gurui tartanak: nem bírnék csakis hajmosáskor fésülködni, mert két bevizezés között simán eltelhet annyi idő, hogy Bob Marley-s rasztáim lesznek, amelyektől csak úgy tudok megszabadulni, hogy búcsút mondok háromtenyérnyi hajnak. Ezt pedig ma már, negyvenévesen nem engedhetem meg magamnak. (Régebben úgy voltam vele, annyi hajam van, hogy oda se neki, ha a kefe kitép egy parókányit, mára viszont igyekszem maradásra bírni minden szálat.) Így hát erre is lett egy trükköm.

Két-, de legfeljebb háromnaponta rózsavízzel és/vagy kamillateával nedvesre spricnizem a hajamat – kivéve a hajtöveket, és úgynevezett Tangle Teezer kefével, vagy ha nincs nálam, akkor ritka fogú fésűvel, szigorúan tincsenként a hajvégek felől a hajtövekig haladva kifésülöm őket.

Aztán, amint megvagyok egy tinccsel, a kefével vagy fésűvel megemelem a tövét, majd gyengéden fel-felnyomkodom a tenyeremmel. Ha a hullámok nem hajlandók megjelenni, rásegítek azzal, hogy az ujjam köré tekerem őket. 

Ha nincs fogvacogtató hideg, nem szárítok hajat, ha mégis muszáj, diffúzorral teszem (a hajszárító végére csatolható kukacos, fordított tölcsér), alacsony, vagy legfeljebb közepes hőfokon és intenzitással. A szárítás legutolsó szakaszában pár másodpercre erős szélre kapcsolok, és kissé szétfújom a tincseket, hogy ne legyen olyan rámentésztaszerű, és legyen volumene – erre egy intenzív hajrázás is remek, amihez javaslom soundtracknek Madonna Ray of Light című számát.

Ezután belekukkantok a tükörbe, és alaposan szemügyre veszem, van-e sokfelé ágazó, töredezett hajszálam (mindig van néhány), ám ilyenkor – sok csalódás után (örülök mindenkinek, aki hajvágás után új embernek érzi magát, de bevallom, nekem rémálmaim szoktak lenni utána) – most már nem fodrászhoz rohanok, és nem nyesek le körömvágó ollóval sem egy egész tincset, hanem az otthonra szerzett profi hajvágó ollómmal lenyesem a rokkant hajszál betegeskedő végét – csakis azt, nem többet. 

Na, most már (majdnem) mindent tud, aki akar arról, hogyan „működik” a hajam. Az utolsó, amibe muszáj beavatnom mindenkit, aki őszintén hiszi: a fodrásztól kilépve készítek „woke up like this” szelfiket, hogy ciki vagy sem, de 

kendővel körbetekert hajjal alszom majd minden éjszaka, ezt turbánszerűen applikálom a fejemre úgy, hogy alatta „ananászba” fogom a hajam (mint Flintstone Enikő frizuja).

Nimi, a kedvesem ilyenkor mindig kiröhög, és azt mondja, hogy úgy nézek ki, mint Jafar az Aladdinból vagy Harold a Moulin Rouge-ból, vagy egy vallásos zsidó asszony, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ha fickós kedvünkben vagyunk hajnaltájt, örömmel mondjon igent a mókára. Ezt azért mondom, mert sokaktól hallom, mennyire kevésbé érzik szexinek magukat hálóturbánban. 

Aki nem szeretkezne velünk, mert óvjuk a hajunkat a ráfekvéstől, lapulástól, töréstől, az nem érdemel szexet – akkor sem, amikor a legdögösebbek a fürtjeink! 

És ha már itt tartunk, akkor a legvégére: mindig lesznek „rosszhaj-napok” és „jóhaj-napok”, és naná, hogy többnyire akkor lesz a legcsodálatosabb, „dzsuliarobertszisztikus” a hajunk, amikor egész nap a laptop előtt görnyedve melózunk, vagy a kanapén heverve netflixezünk, és olyankor lesz zabolátlan és szemtelen, amikor viselkednie kéne. De miért is várunk el olyasmit a hajunktól, amire mi magunk sosem voltunk képesek?

Hagyjuk tökéletlennek lenni a maga tökéletességében, tanulni arról, mi a legjobb neki, és időről időre tudatosítsuk magunkban: az ész (meg a szív, meg a lélek) a fontos(abb), nem (csak) a haj.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak