A bőröm a lelkem tükre – Hogyan tanultam meg, mit üzen?

– 

„Vigyázz, nagyon érzékeny a bőröm!”

A mondat, amely elég gyakran hagyja el a számat – és amelyet egészen addig senki sem vesz komolyan, amíg nem látja a saját szemével, mennyire igaz.

Például elég két puszi egy borostás embertől, aki nem vette komolyan a fenti kérést, és nagy lendülettel közelít az arcomhoz, és két perc múlva jól láthatóan lángol az arcbőröm ott, ahol hozzám ért.

Néha borosta sem kell hozzá, elég, ha az illető mindenféle szintetikus cuccokkal megpakolt parfümöt fújt magára indulás előtt – és az eredmény ugyanaz. Olyankor aztán néznek rám döbbenten és kétségbeesve:

„Úristen, neked tényleg nagyon érzékeny a bőröd!”

Tényleg? Na, ne mondd!

Vámpír vagyok, lebuktam

Amikor középiskolában az osztálytársaim többsége azzal volt elfoglalva, hogy hová bújjon el cigizni az iskola környékén, én allergiavizsgálatra jártam, mert ahányszor bulizni mentem, hajnali egy körül csalánkiütések lepték el a nyakamat és a dekoltázsomat. Kiderült, hogy allergiás vagyok a dohányra, így aztán – amíg ki nem tiltották a cigit a szórakozóhelyekről –, én minden egyes parti után napokig a vörös foltokat próbáltam eltüntetni a testemről.

Tizenhét lehettem, amikor hirtelen ugyanezeket a tüneteket kezdtem produkálni, ha néhány percnél tovább erős napfény ért. Egy darabig persze vicces volt azzal elütni a dolgot, hogy „vámpír vagyok, lebuktam”, ám minél többféle naptejet próbáltam ki a helyzet megoldására, annál inkább kétségbe estem. Nem elég ugyanis a leégés (néha hólyagosra, fél óra alatt), a szintetikus anyagokat, ásványiolaj-alapú összetevőket tartalmazó termékektől folyamatosan viszkettem, és esetenként még súlyosabbak lettek a tüneteim.

Sosem felejtem el, apukám – látva a szenvedéseimet – egyszer meglepett egy méregdrága, agyonreklámozott krémmel. Boldogan felkentem – hogy aztán perceken belül visítva öblögessem le az arcomról, ami úgy összedagadt tőle, mintha egy méhkas esett volna a fejemre.

Sorra ajándékoztam el az arckrémeket, sminkszereket, parfümöket, amelyek a legkülönfélébb irritációkat voltak képesek kiváltani a bőrömből. Néha egészen reménytelennek tűnt a helyzet.

Ó, azok a régi szép idők!

Pedig nem volt ez mindig így. Kis faluban nőttem fel, reggeltől estig a napon rohangáltunk a vízparton, az erdőben mindenféle növények hasogatták a bőrömet, de mintha meg se éreztem volna. Gyerekkoromból egyetlen súlyos napégésre emlékszem, amikor anyukám tejföllel kent meg vastagon a hátam, hogy enyhüljön a fájdalom.

Sokáig azt gondoltam, az arcápolás számomra is azt jelenti majd, amit anyukámtól láttam: néhány percnyi tisztítás és aztán egy jó krém. Erre mindig nagyon odafigyelt, és emlékszem, kicsit irigyeltem is, mert egy gyönyörű tégelyes cuccot kent az arcára minden este. Azt hiszem, neki ez volt a luxusa.

Húszas éveim elejére azonban kiderült, hogy elfelejthetem a szép tégelyeket és a pár perces bőrápolást: ott álltam kivörösödött, kiütéses, a könyökömön pergamenszerűre száradt bőrrel, és néha sírni tudtam volna a kétségbeeséstől.

Mi a fenét kezdjek magammal, hogy ne legyen még rosszabb a helyzet?

Magad, uram, ha szolgád nincs!

Akkoriban egyáltalán nem voltak még divatban a dermokozmetikumok, a drogériákban alig lehetett kapni mindenmentes termékeket, a patikákban meg magamfajtáknak szánt okos készítményeket. Mivel azonban a bőröm elképesztő ütemben vált egyre szárazabbá, miután a fővárosba költöztem, kénytelen voltam alternatív megoldásokat keresni. Így tulajdonképpen már azelőtt megismerkedtem a legkülönfélébb növényi olajokkal, hogy azok divatba jöttek volna. Emlékszem, a mandulaolajat például az egyik menő élelmiszerüzletből szereztem be, mert (bármilyen viccesen is hangzik), ott sokkal olcsóbb volt a nagy kiszerelés, mint bárhol máshol.

Meg persze kísérleteztem, hiszen az olajok önmagukban nem bizonyultak elégnek, és nem szerettem volna felhagyni a sminkeléssel sem. Leteszteltem hát egy csomó terméket, hogy aztán a többségüktől könnyes – szó szerint könnyes, és legtöbbször dagadt szemű – búcsút vegyek.

Az összes barátnőm gond nélkül használt mindent, amit elajándékoztam, én meg ott ültem magamba roskadva, hogy mégis, akkor mi a fenét kenjek a képemre.

Egy ilyen eset után váltam – szükségből – tudatos vásárlóvá. Bújtam az összetevőket a boltokban és a neten. Utánaolvastam, mi micsoda, mit tesz a bőrrel – és figyeltem, melyik összetevő milyen hatással van az enyémre. Noha az eredmény még mindig lesújtó volt néha (röviden: mindenre IS érzékeny vagyok), szép lassan elkezdtem kiigazodni a legkülönfélébb kemikáliák világában. Egy-két év alatt kialakult az a termékkör, amelyet használni tudok, minden mást szigorúan hanyagolok. Hogy ez egyáltalán nem túlzás, azt élő adásban tapasztaltam meg a tévében, amikor engedtem a sminkesnek, hogy a saját sminkcuccával fessen ki (egyébként gyönyörűen, imádtam) – és a műsor ötödik percében sűrű könnyek között kezdett lefolyni a nagy mű. Na, azóta nincsenek kivételek.

Ez néha persze megterhelő. Gondolom, nem vagyok a kedvence egyetlen sminkesnek sem, akit úgy rohanok meg a tévéstúdióban, hogy „szia, hoztam magammal mindent, légyszi, még az ecseteidet se használd rajtam”. Amiatt is kaptam bőven csípős megjegyzéseket, hogy a legnagyobb anyagi gebasz közepén is jó minőségű kozmetikumokat használtam – persze, hisz aki nem látott engem összedagadt fejjel, az nehezen hiszi el, hogy nincs más választásom.

Utazás a bőröm mélyére

Mindezek azonban csak a külső tüneteket enyhítik. Ahhoz, hogy megfejtsem, pontosan mi is történik a bőrömmel, rájöttem, hogy az összefüggéseket kell feltérképeznem.

Tizennégy éves koromig semmi baja nem volt a bőrömnek. Semmi. Aztán középiskolába kerültem, ami költözéssel, rengeteg stresszel járt. Ekkor jelentkeztek az első gondok. Később, az egyetemi felvételire készülve (még több stressz) egyre súlyosabb lett minden. Végül pedig, a párkapcsolati krízisek beköszöntével olykor már egy egyszerű érintés is súlyos következménnyel járhatott.

Szórakoztató látni például a barátaim döbbent arcát, amikor konstatálják, hogy egy szimpla ruhapróba után égővörös minden egyes porcikám, ahol hozzám ért az új portéka. Azt pedig tényleg röhögve nyugtázza mindenki, hogy akkor is képes vagyok leégni a napon, ha MINDEN, de tényleg minden négyzetcentiméterét bekentem 50 faktoros naptejjel a bőrömnek: ha kihagyom a választékot a fejbőrömön, minimum egy hétig fújkálhatom hyaluronsavas-aloés permettel, hogy rendbe jöjjön.

A mintázat azért viszonylag könnyen felismerhető: minden nagy trauma meglátszik a bőrömön. A stressz azelőtt kiül rá, hogy én magam felmérném, mennyire túlterheltem magam.

Ha egyedüllétre lenne szükségem, de én inkább egy premierre vagy más nyilvános eseményre megyek, garantált, hogy egy-egy szakállas puszi, és egész este égni fog a bőröm.

Mondhatnám, a bőröm a legtökéletesebb indikátor. Azonnal jelez, gyakran előre, ha baj van. Olyankor kisebesedik a könyököm (extrém terhelésnél a szemem, mondhatom, épületes látvány), megváltozik a bőröm színe, az állaga. Megmutatja, mikor kell többet innom, látszik, ha nem vettem be pár napig a vitaminjaimat, ha gyógyszert szedtem, és azt is azonnal jelzi, ha nem érzem magam komfortosan egy adott helyzetben. Én pedig – mit tehettem volna? – megtanultam dekódolni az üzeneteit.

Mit tanultam a bőrömtől?

Ha jobban belegondolok, a bőröm tanított meg arra, hogy tisztelnem kell önmagamat, a testemet. Hogy vannak határaim, amelyeket elsősorban nekem kell tiszteletben tartanom, és csak azután várhatom el másoktól, hogy ők tiszteljék azokat.

Megtanította, hogy még a legnagyobb gondok sem indokolhatják, hogy elhanyagoljam az egészségemet.

Az elmúlt másfél évtizedben fegyelmezettséget tanultam a bőrömtől – ami azért nehéz különösen, mert kezdetben nem láttam, mi ennek a hosszú távú haszna. Csak azt, hogy az ismerőseim nagy része simán elalszik sminkben, nekik nem kell méregdrága kencéket használniuk, és mégsem lesznek allergiásak, és bármilyen dekorkozmetikumot használhatnak, semmi bajuk sem lesz tőle. Nekem már akkor akkurátusan kiválasztott nappali és éjszakai krémem volt, amikor a barátnőim még egyáltalán nem használtak semmit, és jól ki is röhögtek, amikor a különböző hatóanyagok áldásos hatásairól értekeztem nekik. És nem akarok úgy csinálni, mintha ez nem lett volna rohadtul idegesítő.

Néhány éve azonban fordult a kocka. Egyre többektől hallom: „bárcsak én is úgy odafigyeltem volna a bőrápolásra, mint te!” vagy (ami amúgy elég bosszantó): „neked könnyű, Adri, hát, olyan szép bőröd van!”. Nem, könnyűnek sosem volt könnyű.

De a bőröm – ennyi év után végre világosan látszik – meghálálta a befektetett munkát.

Fiatalabbnak néz ki, mint amennyi vagyok, és ma már azonnal meghallom, mit súg, így viszonylag könnyedén karban tudom tartani. Most például, a WMN-podcastom indulása körüli stressz miatt eléggé az orromra koppintott: több víz és vitamin, haver, kevesebb stressz!

De azért összességében végre jól megvagyunk. Sőt: egyre jobban. És tulajdonképpen hálás is vagyok azért, hogy van, aki mindig jelez, ha túltolom.

Csepelyi Adrienn

Képek: Kerepeczki Anna/WMN