–

Az odafigyelés 

Kislánykoromban reggeli után rohantam az utcára, a vízpartra, az erdőbe. A többiek – sok hasonló korú gyerek az utcából – már odakint vártak, hogy aztán együtt rosszalkodjunk. Volt, hogy csak este keveredtünk haza, ha már nagyon besötétedett, de a szülők tulajdonképpen mindig nyugodtak lehettek, mert

mindenki tudta, ki kinek a gyereke, és az utcában lakó felnőtteknek akkor is „ott volt a szeme”, ha még csak különösebben közeli viszonyt sem ápoltunk velük. Mi, gyerekek pedig tudtuk, hogy ha a felnőtt ránk szól, akkor viselkedni kell.

Hiszen pont három perc alatt jut vissza a szüleinkhez, hogy kinek az ablakát hajigáltuk meg… vagy melyik fa tetejéről kellett leszedni bennünket.

Emlékszem, egyszer a húgom óriásit zakózott a biciklivel (nem voltam teljesen vétlen az ügyben, mert én késztettem versenyzésre). Kicsattant az álla, ömlött belőle a vér. A szomszédság pillanatokon belül odacsődült, volt, aki ápolta, mások anyáékat értesítették azonnal – ha a bajt megakadályozni nem is lehet mindig, az nagyon fontos, hogy az ember tudja: a környezetében élők kérdés nélkül indítják az autót és viszik őt orvoshoz, ha kell.

A nagyvárosban sajnos elvész ez az erős szociális háló: kerültem már bajba, kértem segítséget nyilvános helyen, de rám sem hederítettek az emberek. És mi tagadás: adott esetben én is nehezen döntöm el, odalépjek-e segíteni, vagy épp azzal leszek egy jól kifundált csalás áldozata, hogy közbeavatkozom.

Mielőtt azonban siránkozásnak tűnne mindez, megjegyzem: nincs azért minden veszve. Azt tapasztalom, hogy a mikrokörnyezetünkben elég jól rekonstruálhatók egyébként ezek a „falusi” viszonyok: én minden évben akasztok egy kis mézeskalácsot vagy birsalmasajtot a szomszédaim kilincsére. Van, aki még sosem köszönte meg, de a többség kapott az alkalmon, és szaloncukorral, húsvéti csokival vagy épp egy szelet dinnyével viszonozta a figyelmességet. Óriási segítség, ha van kit megkérni, hogy a távollétünkben etesse meg a macskát, engedje be a vízóra-leolvasót vagy csak egyszerűen ügyeljen a lakásunkra.

Igyekszem proaktív lenni, és én kezdeményezni, megdicsérni a szomszéd virágait, megsimogatni a kutyáját – akad, aki gyanakodva fogadja a közeledést, de egy idő után mindenki belátja, hogy sokkal jobb, ha tudunk egymásról, és van hova átkopogtatni egy fájdalomcsillapítóért.

A segítség

Sajnos már nálunk is elmúltak azok az idők, amikor naponta négy autó zavarta csupán meg a játékunkat az utca közepén, de szerencsére sok mindent megőriztünk az Arany János-balladákat idéző falusi tevékenységek közül. A mi vidékünkön például a lekvárkavarás az egyik legfontosabb nyár végi program. A faluban termő szilvából hatalmas üstökben, kézi kavarással főznek lekvárt. Ehhez több mint egy nap kell, és a kavarással nem lehet leállni, mert a fekete kulimász azonnal odaégne.

Így aztán augusztusban náluk nagyban megy a kavarás: azok, akik lekvárt főznek, egymáshoz is átmennek segíteni – hogy aztán a többiek meg hozzájuk menjenek, amikor az ő lekvárjuk kerül sorra. Ez megkönnyíti az éjszakázást és az izommunkát is, ráadásul nagyobb társaságban jobban telik az idő.

De segítünk egymásnak az alma- vagy szilvaszedésben, a házépítésben vagy épp a gyerekfelügyeletben is. Mindenkinek jobb, ha van kire számítani – és ehhez vérségi kötelék sem kell.

A felelősség

„De mit szól majd a falu?” – hallottam oly sokszor gyerekkoromban, mintha a falu legalábbis valami százfejű szörny lenne, amelyik keresztben lenyel, ha nem csinálok jól valamit. És ez egy kicsit így is van: a falusi ember szereti, ha rendben mennek a dolgok, és nem állhatja, ha valaki nem tart rendet maga körül.

A saját portáján mindenki igyekszik (a saját lehetőségein és ízlésén belül) tisztaságot tartani, és ha valaki például nem kaszálja a füvet a háza előtt vagy nem söpri le a járdát, a falu könnyen a szájára veszi.

Ez talán nyomasztónak tűnhet, azonban a helyzet az, hogy amikor a fővárosba költöztem, az egyik legelső tapasztalatom az volt, hogy itt közös területek szinte senkiföldjének számítanak. És ami nem tartozik senkihez, azt ott ette meg a fene. Szemét, szétrúgott kukák, kutyaszar…

A faluban szinte versengenek egymással az emberek, kinek szebb a kapuja, a kiskertje – és ha valakinek betegség vagy más miatt nehézséget okoz rendben tartani a környezetét, akkor a szomszéd besegít. Hiszen mindannyiunk közös érdeke, hogy rendben legyen az összkép.

A jószívűség

Nehéz előre megjósolni, hogy egy adott évben milyen lesz a termés. Előfordul, hogy a családnak is alig elég, máskor meg bőven terem felesleg is. Na, az egyik legfontosabb, amit a faluban megtanultam: nincs olyan, hogy felesleg. Ha sok a körte, leszedjük, és ajándékozunk belőle a szomszédnak, a rokonoknak.

Télen szinte minden hétre jutott egy kis disznótoros: akinél disznót vágtak, az a körülötte élőket is ellátta kóstolóval. Míg az érdemi munkában a rokonság vett részt, a hajnali disznófogásban a szomszédok is – cserébe az ő családjuk részesült az elkészített finomságokból.

Ha valaki tudja, hogy nem fogja leszedni a szilvát, körtét a kertjében, gyakran felajánlja másnak a faluban – cserébe neki nem kell fáradnia, hogy a darazsak ne szállják meg az egész környéket a lehulló gyümölcs miatt.

Régen az effajta „cserekereskedelemnek” óriási szerepe volt abban, hogy egyrészt fennmaradjanak a viszonyok a falun belül, másrészt pedig minden család a lehető legváltozatosabban tudjon étkezni.

Ez utóbbi talán ma már kevésbé fontos szempont, az első azonban nagyon is lényeges: nemrég, amikor beteg voltam, és panaszkodtam a szomszéd néninek, hogy alig bírok enni, ő kisvártatva bekopogott egy kis friss piskótával. Azért sütötte, mert úgy gondolta, jót tesz majd a gyomromnak. Annak is jót tett – elsősorban azonban a szívemnek esett jól.

Ti hogyan igyekeztek a nagyvárosban fenntartani az emberi viszonyokat?

Csepelyi Adri

A képek a szerző tulajdonában vannak