–

A fejedben létező szelfi

Nézegetem a családi fotóalbumot. Kicsi, formásan kerek asszonyok sora, feszül rajtuk mellben a ruha, szép picike a lábfejük az alkalmi cipellőben, amit a fotózáshoz húztak – jóval a szelfikorszak előtt vagyunk, ünnep volt még a fényképezkedés.

Egyetlen képen látszik csak az apai nagyapám, egy esküvői fotón 1946-ból. Jóképű, délceg, széles vállú, és olyan magas, hogy a menyasszonyt sámlira kell állítani a fotózáshoz – ezt mesélte a nagyanyám, márpedig neki hihetünk, ő állt ugyanis a sámlin.

Az esküvő után alig egy évvel a papa disszidált, Ausztráliában kezdett új életet. Itt felejtette a családját és a génjeit, amelynek köszönhetően én, az unokája „a magas nő” lettem a családban.

Ma már szeretek magas nő lenni. Például azért, mert nem kell ágaskodnom, kilátok a tömegből. Vagy, mert tűsarkú nélkül is hosszú a lábam, és ha felszedek pár kilót, arányosan eloszlik.     

De időbe telt azért megemészteni, hogy sosem leszek pici, kecses, törékeny és gyámolítani való balerina alkat. Pedig nekem nagyon tetszenek a pici, kecses, törékeny és gyámolítani való balerinák.

Már kamaszkoromban 174 centi voltam, hamar megnőttem azt a magasságot, amivel élek – illetve most, 44 évesen már csak 173 és fél vagyok, köszönhetően a gravitációnak és a gerincferdülésnek.

Ez a magasság nőknél 30 éve nemcsak azt jelentette, hogy ők vezették a tornasort, hanem esetemben azt is, ahogy már említettem: nagyobbra nőttem a legtöbb rokonomnál.

Hosszú láb, hosszú kar, negyvenes cipő, és a feltűnő családi kebelgyűjtemény közt egy lapos kamaszlány, képzelhetitek…

Hogy ezért vagy ezért is, nem tudom, de sokáig egyáltalán nem éreztem nőnek magam. Inkább kakukkfiókának. Bár a strucc találóbb hasonlat lenne talán.

Emlékszem, amikor először visszahallottam magam beszélni a diktafonról, elborzadtam. Ilyen a hangom? Belülről egészen másmilyennek hallottam.

Valahogy így van ez szerintem a tükörbenézéssel is.

Sokszor nem egyezik a fejünkben létező szelfi azzal, amivel szembesülünk. Vagy amivel szembesítenek minket. Fura skizofrén állapotba kerül az ember néha, nem? 

Mondjuk, felébred, és úgy érzi, jó napja van, majd kicsattan, övé a világ, aztán belepillant futtában egy kirakat üvegébe, és rájön, mégsem változott vissza 16 évessé.

Nagyon nem.

Vagy ránéz egy fotóra, és pontosan emlékszik, mennyi baja volt 16 évesen magával, a rémes és gusztustalannak ítélt „hibákat” viszont mai szemmel meg sem találja.  

Mindig a mások szépsége

Azt hiszem, úgy nézem ma a kamasz lányomat (aki nagyon hasonlít rám különben), ahogy akkoriban magamat kellett volna. De ahogy nézni (engem) csak a nagyanyámnak meg az anyámnak sikerült talán.

Imádom a gyerekem szemét. Hatalmas. Zöld. Szeretettel és értelemmel teli. Az orra és a két szeme egy angyalt formáz. Egyszerűen tökéletes a szemöldöke.

Ha tárgyilagos vagyok, tőlem örökölte a szemét, a szemöldökét, úgy általában az arcát. Ha tárgyilagos vagyok, magamról sosem jutott eszembe, hogy angyalszemem van, egyáltalán, hogy szép szemem van, legfeljebb az: de jó, hogy megműttettem, és már jól látok – sokáig rövidlátó voltam, és nem hordtam gyerekkoromban szemüveget, mert szégyelltem, ettől viszont leromlottak a jegyeim.

Azt szokták mondani, nem szabad bedőlni a hízelgő széptevőknek. 

Szerintem magunknak nem szabad bedőlni. Mert képtelenek vagyunk reálisan szemlélni magunkat, olykor kifejezetten türelmetlenek, elfogultak, sőt rosszindulatúak vagyunk, amikor tükörbe nézünk.

Oké, lehet, hogy te nem, de én tényleg, nem tudom az okát.

Azt mondod, nem szeretem magam eléggé?

Lehet.

Erre utal, hogy vannak emberek, akik nagyon közel állnak hozzám, és akiket mindig gyönyörűnek látok – ez gyakorlatilag független attól, épp milyen passzban vannak, hány évesek, mennyi a súlyuk.

Úgy szeretek gyönyörködni másokban!

Egyszerűen lenyűgöz az emberi szépség – és most ne fotómodellek tökéletes arcára, idomaira gondolj. Sokszor épp a szabálytalan, a kusza, a csálé, a viharvert tetszik valamiért nagyon.

Gyakran azon kapom magam, hogy bámulok egy idegen embert a buszon vagy az utcán. Néha furán is veszi ki magát, bocsánat, nem tehetek róla, bele tudok felejtkezni egy arcba, egy járásba, egy-egy mozdulatba, mint egy dallamba vagy filmbe. Belém épül, aztán egy nap megírom. Lehet, hogy csak fejben.  

Jó volna egyszer azon a szűrőn át nézni magamat, amelyen keresztül a „szépeket” nézegetem.

De azt hiszem, ez lehetetlen. Vagy próbálkozzak?

Vicces, sőt abszurd, milyen hülyeségeken tud problémázni az ember magával kapcsolatban, ami máson tetszene, vagy fel sem tűnne.

„Nemszéplányságom” története

Talán úgy tűnhet az eddigiekből, hogy állandóan a külsőmmel foglalkoztam. Pedig nem. Ugyanis nagyon hamar elkönyveltem, hogy minek.

Nem soroltam magam soha a „széplányok”, de még a „széplányaspiránsok” közé sem, akikből egy nap bombázó lesz, mint a szirupos amerikai tinifilmek Hamupipőkéiből.

Ott van, ugye, a magasságom, aztán a szájam formájával problémáztam, ezt követte a súlypara – őszintén szólva nem ismerek a generációmból olyan lányt, aki ne lenne érintett.

Nem voltam soha anorexiás vagy bulimiás, nem híztam-fogytam sokat, beleférek a húsz évvel ezelőtt ruháimba (legfeljebb nem állnak jól), ennek ellenére 13 éves korom óta minden étkezésnél van némi bűntudatom, vagy legalábbis átfut az agyamon: „bizonyára túl sokat ettem, pedig ezer éve le szeretném adni azt a pár feleslegesnek ítélt kilót (igazából 20 éve), de most megint ez ellen dolgoztam”.

Szerencsére ez az idegesítő belső lamentálás nem tart vissza attól, hogy egyek, sőt szenvedéllyel egyek, akár más főztjét, akár a sajátomat. Annyira azért szeretem magamat, hogy a koplalást kerek-perec megtagadjam.

A sporttal viszont pont fordítva van: arra kényszerítem magam, mert szükségem van rá. Ha kihagyom az edzést, ma már rögtön jelez a testem, fáj a lábam, nem mozog a nyakam, ilyen egyszerű, nem lehet punnyadni.

Az ember a gyerekétől is elvárja, hogy mozogjon, hisz jót akar neki. Ezt a „jót akarok neki” érzést magammal kapcsolatban örökké keresgélem.

A jó anyának lenni, jó feleségnek lenni, jó munkaerőnek lenni vajon miért sokkal erősebb hajtóerő sokakban (bennem is) annál, mint az, hogy: jó lenni magamhoz?

Talán az előbbieket sulykolták belénk, akár szavakkal, akár példamutatással: szorgos, készséges kislánynak neveltek minket, míg utóbbit nem forszírozta senki?

Talán ez csak a leegyszerűsítése a dolgoknak.

Mindenesetre, ha besimulsz különféle rendszerekbe, könnyebb az életed, mintha tudsz nemet mondani, kiállsz magadért, és esetleg megbüntetnek a devianciának ítélt életösztönért.

Elnéző szeretet – irántam

Azt hiszem, az önbecsülés előrébb való kérdés annál, mint az, hogy szépnek látja-e magát valaki a tükörben vagy sem.

Nem is hiszem, hogy reális cél lenne mindig elégedetten tekinteni magunkra.

Az viszont talán kitűzhető, hogy ha gyönyörködni nem is gyönyörködünk önnön látványunkban, viseltessünk mégis mindig valamiféle elemi, elnéző szeretettel magunk iránt.

Erre a készségre hamarosan nagy szükségem lesz, azt hiszem.

A statisztikai adatok alapján koromat tekintve – és optimista hozzáállással – 44 évesen épp félutas vagyok. Még nem rombolt nagyot rajtam az idő, nem kapok sokkot, ha levetkőzöm és tükörbe nézek, azt hiszem, más sem, de tudom, hogy az erózió dolgozik azért alattomban, meg nem áll, szóval fogalmam sincs egyelőre, hogyan tudok majd megbarátkozni az öreg testemmel.

Amit viszont tudok, mindenképpen könnyebbség, ha van az ember mellett valaki, aki mindig szépnek látja, illetve, aki bizonyítja a szerethetőségét, ami független a ráncoktól, a tokától vagy a pocaktól.

Fodor Ákos haikuja sokszor eszembe jut:

„Nem azt szeretem,
aki tetszik. – Az tetszik,
akit szeretek.”  

Már kamaszként reméltem, hogy egyszer találok egy ilyen szerelmet. Persze ilyen szerelmet találni azért nem egyszerű.

Voltak fiúk, akiknek tetszettem. Voltak, akik szerettek is. Ha visszagondolok, nem voltam egyedül 16 éves korom óta, mindig volt mellettem valaki. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, inkább önkritika gyanánt:

nem voltam egyedül, mert nem tudtam egyedül lenni, nem éreztem magam egésznek, ha nem volt mellettem valaki, még ha ez a jelenlét illúzió is volt csupán – legtöbbször az volt, bár soha nem haszontalan tapasztalás, és többnyire szépek az emlékeim, hálával teli a rágondolás.

Ha ez most egy édes tündérmese lenne, akkor úgy folytatnám, hogy aztán jött egy tökéletes férfi, akinek a szemében én vagyok a világ legszebb nője, és általa én is annak látom magam.

Ehhez képest 16 évvel ezelőtt találkoztam egy férfival, akit egész életében extrém gyönyörű nők vettek körül a szórakoztatóiparban, és szívesen is mazsolázott közülük. Soha nem beszéltünk erről, de egészen biztosan nem azért választott engem, mert nekem volt a legkisebb lábam, amely pont belefért az üvegcipőbe, a legformásabb mellem vagy a legkarcsúbb derekam a kollekcióból.

Alapvetően egyetlen tulajdonság (se külső, se belső) sem jut eszembe, amiben én lehetnék a leglegleg nála. De ennek igazából nincs jelentősége, mert a lényeg pont az a mi történetünkben, hogy nem volt casting a szerepemre, engem hívtak meg rá.

Pontosan nem tudom, miért ragaszkodik hozzám, de kétségkívül ragaszkodik, és ez az – alapvetően nem indokhoz, adottságokhoz és teljesítményhez kötött, hanem inkább – ösztönös ragaszkodás nekem jó. És arra tanít, hogyan kellene önmagamhoz viszonyulnom (persze nem mindenben, mondom, hogy nem egy tündérmesében élek, mindkettőnknek vannak kiborító szokásai, fura rögeszméi, amelyek olykor nincsenek szinkronban, és ez nagy zajjal jár). 

Nem vagyok az a nő, aki, ha sokat bókolnak neki, elhiszi, hogy gyönyörű.

(Sőt: a bókokat nem is tudom jól fogadni, nem állítom, hogy nem esnek jól, de zavarba is jövök tőlük általában.)

Viszont az a nő vagyok, aki, ha elég kitartóan szeretik, akkor idővel szárnyakat kap, néha, mellesleg gyönyörűnek érzi magát, és nem érdekli, tényleg az-e.

Kurucz Adrienn