WMNDove

Amikor életmódot váltottam, akkor megkaptam, minek írom le, hogyan fogadjuk el és szeressük magunkat úgy, ahogy vagyunk, ha én is csúcsszuperül akarok kinézni.

Amikor írtam egy dekoltázsokról szóló cikket, és saját fotóval illusztráltam, akkor azt mondták páran, hogy ez a cikk nem szólt másról, csak arról, hogy a szerző (én) mennyire meg van elégedve a melleivel.

Amikor szelfit posztolok az Instára, akkor néha beszólnak: minek rakok ki ilyet, merthogy ez nem rám vall.

Pedig de, amit teszek, abból minden rám vall. És meg vagyok elégedve a melleimmel, nem zabálok gátlástalanul, mint azelőtt, és hajnalban kelek, hogy sportolni tudjak másfél órát (hetente legalább négyszer). Mindezt nemcsak azért teszem, hogy csinos legyek, hanem azért is, hogy fel bírjak mászni a lépcsőn.

Meg vagyok elégedve magammal. De hosszú volt az út idáig.

Hároméves vagyok. Óvodába megyek. Most kapom meg életem első szemüvegét. A szüleim egy ideig abban reménykedtek, hogy nem örökölöm anya szembetegségét, aztán egyik napról a másikra befordult a szemem. Piros keretes, drótszárú szemüveget kapok. Nekem nagyon tetszik, szerintem nagyon szép, bár egy kicsit töri a fülem, és be kell ragasztani csúnya barna sebragasztóval a szárát.

Ötéves vagyok. Nagycsoportos nagylány, aki tudja, milyen ruhába szeretne menni az oviba. Minden este megbeszéljük anyával, hogy melyik ruhát vasalja ki, legszívesebben mindig a piros kötött ruhában mennék, mert a piros a kedvenc színem, de anya elmagyarázza, hogy abban nem lehet járni nyáron, mert meg fogok benne főni. Hatalmas hiszti van minden reggel mamával, hogy a kopogós cipőt akarom viselni, nem engedik meg azt sem, mert nem járhatok az óvodába anya sok számmal nagyobb magas sarkújában, amit otthon rendszeresen koptatok sunyiban az udvaron.

Hatéves vagyok. Most kezdem az iskolát. Pont egy évvel ezelőtt (rendszerváltás után két évvel) törölték el a szabályt a kötelező egyenköpenyről, ezért én egy szép, pillangós köpenyt választok a suliba. A piros, drótszárú szemüvegemet lecseréljük egy másik pirosra, ami sokkal felnőttesebb, és nekem ez is nagyon tetszik. De az iskolában az egyik nagyszájú fiú csúfolni kezd, hogy „pápaszemes bagoly”. Sírva megyek haza. Anya a lelkemre köti: soha többé ne engedjem, hogy csúfoljanak, nézzem meg másnap jól magamnak azt, aki csúfolódni mer, keressem meg a hibáját, és vágjak neki vissza vele, és semmiképp se sírjak. Elmeséli, hogy őt is sokszor csúfolták lánykorában: egyszer hallotta a strandon, ahogy az egyik fiú azt mondja a háta mögött, „ő lenne a legcsinosabb, csak kár, hogy kancsi”. Anya megígéri nekem: mire felnövök, megtanít rá, hogy soha az életben ne hagyjam magam bántani és csúfolni. Nagyon figyelek anyára. Nagyon figyelek, hogy megjegyezzem az összes szavát.

Tizenkét éves vagyok. Kézizünk a tornateremben. Utálok kézizni, mert féltem a szemüvegem. Levenni nem szeretem, mert akkor látszódik a kancsalságom, ezért sosem veszem le mások előtt. Az egyik nagyon magas fiú nekem jön, és leveri. Aztán kiröhög, hogy milyen kancsi vagyok. Eszembe jut anya, hogy miket mondott nekem, hogy őt is mindig csúfolták. Odamegyek a fiúhoz, és nekifutásból felpofozom. A tanár engem küld ki tesióráról, de egy kicsit sem bánom.

Tizenöt éves vagyok. Művészeti szakközépbe járok. Nagyon szeretem ezt az iskolát, mert mindenki önmaga lehet, mindenki úgy öltözködhet, ahogy akar. Figyelem a nagyobb csajokat, annyira menők. Szeretnék egyszer én is menő lenni. Egyáltalán nem hordok nadrágot, csak szoknyákat vagyok hajlandó felvenni, azokat is magamnak varratom. Két évig nem lát senki nadrágban. Decens kiskosztümök, blézerek, és hosszú- vagy térdig érő szoknyák. Úgy nézek ki, mint egy tanár, nem úgy, mint egy kamasz. Csúnyának tartom magam, az arcom eltorzult a kamaszságban, a szemüvegem sem tetszik, utálok mindent magamon. Ezért rejtem el a testem ezekben a rémes ruhákban.

Tizennyolc éves vagyok. Most fogok érettségizni. Már nem hordok hülye kosztümöket, helyette kivágott felsőkben, miniszoknyában, feszülős gatyában flangálok a suliban. Egy nagyon menő, hosszú hajú, motoros srác a pasim. Az egyik fiú elmeséli, hogy tök bénának és butának tartottak mindig, olyanokat mondtak a hátam mögött, hogy én vagyok a „balfék, szemüveges csaj”, de aztán kiderült, hogy tök okos vagyok, csak beszélgetni kellett velem, hogy rájöjjön... meg szép is, ezt most már mindenki látja. Majd arra kér, mutassam meg, hogy nézek ki szemüveg nélkül, mert szerinte úgy sokkal jobb csaj lennék.

Huszonkét éves vagyok. Nemrég költöztem Pestre Nyíregyről. Egy szép helyen dolgozom, és szerelmes vagyok valakibe, aki tíz évvel idősebb nálam, és nagyon gazdag. Nem azért vagyok belé szerelmes, mert gazdag, hanem azért, mert tetszik az egész ember úgy, ahogy van. Nagyon bénának érzem magam mellette. Bénák a ruháim, nincs pénzem drága cuccokra. Azt szokta mondogatni, hogy „malacka” vagyok, pedig összesen 54 kilót nyomok, ráadásul viszonylag magasra is nőttem. Naponta egy almát eszem, meg egy kis salátát. Rendesen koplalok miatta, de soha, egyszer sem mondja, hogy eléggé vékony lennék. A fürdője nagyon dizájnos, a természetes anyagokból készített kozmetikumaival kenegetem magam. Ilyesmit én nem tudnék venni. Arról álmodozom, hogy egyszer elég vékony leszek neki, és eléggé sikeres, hogy büszke lehessen rám.

Huszonöt éves vagyok. Tizenhat órákat dolgozom a vendéglátásban, közben tanulok, és egyfolytában fáradt vagyok. Az a vágyam, hogy sikeres legyek, és olyasmivel foglalkozhassak, ami hatással van az emberekre. Nem tartom magam különösebben szépnek vagy csinosnak. Nincs pénzem menő ruhákra és menő kozmetikára. Az egyik ismerősöm megjegyzi, hogy „tök jó nő lennék, csak kellene rám egy kicsit költeni”. Szóval szerinte szedjek fel valami gazdag palit, aki kikupál. Nekem közben eszembe jut az a pulcsi, amit az első szerelemem hozott nekem Amerikából, nagyon drága volt, és egy számmal kisebb, mert az ő barátnői eleve csak xs-es méretet hordtak, és megjegyezte, hogy nekem is bele kéne férnem.

Harmincéves vagyok. Belenézek a tükörbe. Kopasz vagyok, a csípőcsontom és a bordáim is kilátszanak. Tavaly operáltak méhnyakrákkal, de a tumor visszanőtt, az orvosok semmi jót nem jósolnak. Anya letakarja a tükröket. Azt mondja, ne bámuljam magam, mert nem tesz jót. Nekem az jut eszembe, most mennyire tetszenék annak az első szerelmemnek.

Harmincegy éves vagyok. Túl vagyok a betegségemen. Épülök, szépülök. Megtanulom egy életre, hogy soha nem szabad gyűlölni azt, akik vagyunk. Ami a tükörben van, az változtatható, ha éppen nem vagyunk elégedettek a látvánnyal, de soha ne gyűlöljük, mert az nem egészséges.

Harminckét éves vagyok. Egy szép nőt látok a tükörben. Mindennap megnézem magam meztelenül, és megdicsérem a testem, hogy mennyire gyönyörű, és milyen jó, hogy így kitartott minden ellenséges hadjáratom ellenére, amit ellene követtem el. Lassan egy éve sportolok rendszeresen, már formálódnak az izmaim. A derekamat lágyan körbeöleli egy kis párna. Azt mondják, arra a részre kell ennyi védelem, ami beteg volt. Nem akarok tökéletes lenni. Minek akarnék, amikor már az vagyok. A kis párnákkal, a kis domborulatokkal, a hegemmel, a szemüvegemmel, a gondolataimmal együtt. Nem várom már mástól a boldogságot, nem vágyakozom a szerelem után, mert majd úgy is jönni fog, ha akar. Önálló vagyok, egy egész, és pont mindegy, hogy valaki szerint piros rúzs nélkül, vagy éppen piros rúzzsal leszek szebb. Mindegy, hogy akárki szerint kurvás, nagyképű, túl ilyen vagy túl olyan vagyok.

Amit a világ gondol rólam, az nem rám tartozik. Azzal a világnak van dolga.

Amúgy pedig mindenki nézegesse magát a tükörben bátran, mert jót tesz. Ezt a sportot el kellene kezdeni kiskorunkban.

Szentesi Éva