Napi 15 „kili”

Mindjárt az elején szeretném leszögezni, hogy tiszteletben tartom azokat a futókat, akiknek ez a sport a hobbijuk, versenyeken indulnak, nagyon komolyan veszik ezt az időtöltést, és igyekeznek mindent megtenni azért, hogy fejlődjenek. Tudom, hogy nyugaton évtizedek óta, és egy ideje itthon is komoly kultúrája van a szabadidős futásnak, és minden ezzel járó dolognak. Egy ideje azonban azt vettem észre, hogy magának a futásnak a szeretete nem elég: futni „csak úgy”, egyszerűen nem is lehet, ha valaki belekezd, akkor lassanként szinte kizárólag úgy teheti, mintha legalábbis a golfot, a teniszt, a síelést szeretné elsajátítani. A különböző sportmárkák futónagykövetei rendszeresen elmondják, milyen technikai szerelésben fuss nyáron, milyen kulacsot vigyél magaddal, milyen karpántot szerelj a karodra az okostelefonnak. Aztán azt is, hogyan építsd fel az edzéstervedet, hogy fejlődj, mert kizárólag a fejlődés ad célt a futásnak. Kiírják, aznap hány „kilit” nyomtak le, és az véletlenül sem három lesz, hanem inkább tíz vagy tizenöt, hétvégén – amikor szerintük itt az ideje a hosszabb futásnak –, akkor pedig huszonöt. A hasizmukról posztolnak, a versenyekről, amiken nemegyszer ultratávokat diktálnak. Mellé persze a különböző proteines márkák termékeit fogyasztják, mert a fejlődéshez fehérje kell. De ezt csakis egy shake vagy proteinszelet képes fedezni, amit a minden eddiginél magasabb fordulatszámú és élesebb pengéjű akármi tudja rendesen összekutyulni. Miközben szerintem nekik – amellett, hogy nyilvánvalóan a márka minél jobb eladási mutatóit szolgálják – az lenne a feladatuk, hogy kedvet csináljanak a futáshoz. A fiatal csajok pedig azt írják a posztokban „nagyon inspiráló vagy”, és lőnek magukról ők is egy képet, hasizommal, technikai szerkóban, mini, hátra simuló hátizsákkal, (amiben a tököm tudja, mit cipelnek), kezükben a kulaccsal. Inspiráció... tényleg? Vagy nyomasztó követelmény, aminek megfelelve máris jobban érezheti magát mindenki?

Három „kili”... mackóban

Miközben én éppen azért kezdtem el futni, mert ez a világon a legeslegegyszerűbb sport. A lábam „mindig kéznél van”, az utca a lábam előtt hever, és a városban is akad néhány sportpálya vagy park, ahol egy félórát kocoghat az ember.

Már Király Gábor előtt is létezett a szürke mackónadrág, és én a mai napig abban, és egy pólóban indulok el legszívesebben futni. Nem vagyok álszent, nekem is van igazi futónadrágom, sportmelltartóm és egy rendes cipőm is.

Igaz, négy éve ugyanaz az egy, aminek semmi baja sincs. Nem kell újabb és még jobb minden szezonban. A kezemben viszem a kulcsomat, és ha zenére futok, a telefont a másikban tartom, a táv végén pedig a csapból iszom a pálya mellett. A futás előtt öt percet nyújtok, a végén nagyjából tízet, nincs nyújtó hengerem, és ha van kedvem, csinálok 20 fekvőtámaszt, máskor 50 felülést. A huszonöt év alatt sosem volt „sérülésem”, és lehet, hogy szerencsés vagyok, de a térdemmel sem volt soha bajom. Biztos van, akinek nagyobb előkészület, gondosabb levezetés kell, de gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, akinek nem. Az egyik nap három kilométerre van időm, kedvem, a másikon hetet futok. Nincs edzéstervem, és nem is akarom, hogy legyen. Nem akarok fejlődni és az állóképességemet javítani „fartlekkel”, nem akarom a távokat növelni. Futni, kocogni akarok egyet a munka után, egy héten háromszor, hogy egészséges legyek, hogy jól érezzem magam, hogy magammal legyek egy kicsit.

Mit „kell” enni

Mivel ehhez a témához tartozik, ezért arról is szeretnék pár szót ejteni, mit „kell” enni, ha már „hobbifutó” lettél. Szerintem azt, amit jónak gondolsz. Azt, ami neked bevált, és amitől jól érzed magad. Nekem ez egyik nap reggelire zabpehely tejjel, egy másik nap túrós batyu, egy harmadikon párizsis zsemle paprikával. Ebédre bármi, ami ebédnek számít, mondjuk, a menzán zöldbabfőzelék fasírttal... vagy káposztás tészta porcukorral. Vacsorára megint az, amit a család is eszik, amit aznap kívánunk. Ha pizza, akkor az, ha saláta, akkor az. Gyakran eszem egy-egy szelet csokit, és nem tartom „bűnözésnek”, ha megeszünk hétvégén négy-öt palacsintát. Nekem az a jó, ha egy nap háromszor eszem. Nem kötelezően ötször. Nem proteinpalacsintát reggelire, nem karfiolrizst tilápiával ebédre, nem fehérjeszeletet tízóraira, nem gyümölcssalátát uzsonnára, nem fitt pékárut kefirrel vacsorára.

Egyensúly 44 évesen

Ha valaki azt vállalja, hogy kiáll mindenki elé, és mindennap posztol magáról ösztönzőnek szánt képeket, megosztja, mit eszik, adott esetben egy márkát képvisel, úgy gondolom, érdemes végiggondolni, hogyan teszi. Nagyon sok mindenkire, ráadásul egészen sok fiatal fiúra, lányra hatással lesz.

Amikor azt gondolja, hogy az egészséget propagálja, nagyon pontosan tudnia kell, mit tesz. Mert ahhoz, hogy egyensúlyban legyél, nem kellenek a fent sorolt kellékek, tervek és hasizmok.

Mindjárt negyvennégy éves leszek, íme, a kép, így nézek ki, egy négy és fél kilós gyerek megszülése után, párizsis szendviccsel, csokival, heti három futással, húszperces hasizomtréningek nélkül.

Nézhetnék ki jobban is biztos, én viszont elégedett vagyok. Szívesen közzétenném az orvosi leleteimet is, mert azok a képnél is többet mesélnek, és jóval fontosabbak. Ha valaki úgy érezné, gyorsan nekem kell esnie, mert egy egész sor dologban nincs igazam, azért fontosnak tartom leírni, tudom, miről beszélek. 18 éves koromtól 12 éven át küzdöttem bulimiával, plusz húsz kilóval, volt időszak, amikor napi 12 „kilit” futottam, és a világ összes idióta diétáját kipróbáltam.

Mindjárt 44 éves leszek, nagyjából tíz éve egyensúlyban, és pontosan tudom, milyen küzdelmes volt ezt az állapotot elérni...

Kárpáti Judit