–

Megérkezés, de nem oda

2018 szilveszterének éjjelén a girlandok és az anyósnyelvek között álltam a barátaimmal, és azt gondoltam, 2019 lesz a megérkezés éve. 

Úgy éreztem, minden tekintetben a helyemen vagyok, jó munkám, klassz kiadóm, értő közönségem, isteni barátaim és szerető családom van. Még a sportot is megszerettem, lefogytam, külsőleg is elégedett voltam magammal. Végre. Sok év után. 

Azt hittem, ez lesz a bőség éve, most aztán tényleg az lesz végre, amire mindig is vágytam, teremteni fogok, alkotni, szárnyalni, szórakozni, repülök felfelé, mint egy főnixmadár a hamvaiból feltámadva, és meg sem állok a csúcsig, ahonnan nincsen lefele út, mert engem 2019-ben csak a megdicsőülés és a fényesség vár. 

Nem tévedhettem volna nagyobbat 2018 utolsó éjszakáján.

Nem tudom megmagyarázni, miért történnek meg bizonyos dolgok az emberekkel. Fogalmam sincs, hogy valaki fentről mozgatja-e a szálakat, és mindenkinek eleve el van rendelve a sorsa, vagy fatális véletlenek sorozata az élet. Azt sem tudom, hogy az életünk csak rajtunk múlik-e, kizárólag azon, mi hogyan állunk a dolgokhoz, az emberekhez, önmagunkhoz és mindenhez, ami a boldogulásunkkal és boldogságunkkal kapcsolatos. 

A mélyben

Májusban kiderült, hogy anyám rákos. Az az anya, akiről annyit olvastatok, aki velem volt végig a betegségem alatt, aki a kezemet fogta, aki letörölte rólam a verejtéket. Tudjátok, nem kell elmesélnem, milyen viszony fűz hozzá, hiszen számtalan platformon beszéltem róla. 

A hír pedig jóval fájdalmasabban érintett, mint anno a saját diagnózisom, még akkor is, ha az esélyei a legjobbakkal kecsegtetnek, és egyenes útja van a gyógyulás felé az összes orvos szerint, akikkel beszéltünk.

De túl jól ismerem a rákot, a büdös természetét, hogy a legszelídebből is lehet a legádázabb, és rettenetesen megijedtem. 

Mindeközben javában zajlott a rákedukációs kampányunk, hetente tucatjával kértek teljesen idegenek segítséget, és azt éreztem, hogy készítek mindjárt egy bombát, aztán fogom és felrobbantom az egész univerzumot a picsába.

Ahogy pedig az lenni szokott, dominóként borult egymásra minden, amit biztosnak és rendíthetetlennek hittem. A dominóval együtt én magam is összeomlottam. 

Minden egyes részem, az összes sejtem fellázadt ellenem. Olyan tüneteket kezdtem produkálni, amilyeneket anno a kemoterápián. Hánytam, kórházba kerültem, ott azt mondták, az összes leletem negatív, nincs bajom. Menjek haza. 

Hazamentem.

Aztán három hét múlva megint bekerültem. 

Jöttek a tünetek, és azt éreztem, széthullik minden belül. 

A lelkem darabokban volt, térdelve és hunyorogva kerestem a sötétben a darabjait. A démonjaim, amikről azt hittem, többé már nem látom őket, megint ott toporzékoltak, és ismét mindennapi játszótársaimmá váltak. Olyan játszótársakká, akiket sose kívánna magának az ember.

És nem láttam kiutat, minden borulni látszott. Az az erős, megállíthatatlan ember, aki túlélte a legrosszabbat, megőrülni készült. 

Úgy éreztem, én már nem vagyok többé. Hogy elmúltam. Hogy minden elmúlt, amit felépítettem, hogy nem lehet engem innentől kezdve bátornak nevezni. Hogy erős sem lehetek, mert most én vagyok a világon a leggyengébb, és képtelen vagyok másokon segíteni, mert magamon se tudok.

Belenéztem a tükörbe, és megijedtem. 

Közben szép lassan kezdtem az embereket is elmarni magam mellől, ahogy azt illik egy ilyen állapotban. Nem bírt már senki mellettem tartózkodni, vagy csak nagyon kevesen, és már én sem bírtam elviselni magam. 

Nő a tükörben

A tükörben semmi nem volt abból a valakiből, aki év elején voltam. Egy üres embert láttam, aki néhány lépésre van attól, hogy itt hagyjon mindent.

Azt hiszem, a legutolsó pillanat előtt kértem külső segítséget. Én, aki ismeri az összes terápiát, akinek nulla százalék esélyt jósoltak a gyógyulásra anno, aki a biztos halálos diagnózisból is felállt, majdnem beledöglöttem a saját démonjaimba.

Az volt az egyedüli mázlim, hogy elkezdtem magam kívülről látni. És megijedtem. 

Ez az ember nem lehetek én. Ez egy szörnyeteg. Üvöltve bőgtem a kocsiban. És vertem a kormányt. 

Baj volt. Nem is kicsi. Úgy bőgtem, mint egy hülye, aki elveszített mindent. Úgy bőgtem, mintha aznap kaptam volna meg a hírt: meg fogsz halni ebben a betegségben, nincs kiút. 

De ahogy megláttam magam kívülről, azt mondogattam, ez nem lehet így. Nem tehetem ezt magammal. Túléltem a legrosszabbat, össze kell szednem magam, és talpra kell állnom, mert nem hagyhatom itt azt, amit felépítettem, rám szüksége van a családomnak, főképp az anyámnak, és mindenki másnak is, akinek fontos vagyok. 

De elsősorban nekem van magamra szükségem, arra az emberre, akivé váltam az elmúlt évek és a rengeteg tanulás során. És az az ember nem hasonlít erre a szörnyetegre. 

Megint elkezdtem szépen a terápiát. Megkeresni, elfogadni és megszeretni magamat.

Ma már jobban vagyok. 

Még hosszú és folyamatos munka áll előttem, amit sosem lehet abbahagyni. 

Ez vagyok én: csak egy ember

A külsőmet pedig képtelen vagyok többé kilókban vagy ruhákban mérni. Képtelen vagyok magam vastagon kifesteni, nem szeretem a vörös rúzst, az erős keretű szemüveget, bár még néha hordok ilyesmit, de szinte idegennek látom magam benne.

Ahogy belülről formálódom, úgy formálódik a külsőm is, de nem vagyok képes úgy megfogalmazni magam, ahogy régen. 

Nem gondolom azt, hogy „ez vagyok én, mindenki kapja be, és menjen el, akinek nem tetszem”. Azt gondolom, hogy ne kapja be senki, és én sem vagyok már én, mert egy folyamatosan változó és fejlődő ember vagyok, aki nem tanult még eleget az életről, a halálról és önmagáról. És aki néha elbukik. Nem kicsit. 

Ma már tudom, hogy elég egy bőrdzseki, egy szaggatott farmer és egy veszkó csizma. Elég egy sima póló. Nem látom magam rövid, páncélos hajjal, mélyen dekoltált felsőkben, ahogy régen, persze ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogok ilyesmit viselni. 

Úgy érzem, hogy megtaláltam valamit, de nem bízom el magam, ahogy régen. 

Nem vagyok hős. És nem vagyok bátor. Túlélő sem vagyok. 

Csak egy ember vagyok, aki majdnem belehalt önmagába. Ahogy más is megtette már ugyanezeket. 

És nem vagyok különleges sem, nem vagyok szent. 

Hogy jó-e tükörbe nézni? Valamikor jó, valamikor nem. Most épp egy ismerős arcot látok ott, aki hasonlít arra a valakire, aki igazából vagyok.

Anyám pedig meg fog gyógyulni, róla többet egyelőre nem tudok beszélni, de minden rendben lesz. 

Az élet annyira rövid, és mi olyan kicsik vagyunk. Erre jöttem rá ebben a nagy önelfogadásban még – bár nem én vagyok a legelső ezen a földön, aki erre rádöbben. 

De úgy látszik, újra és újra fel kell ismernie ezt az embernek… különben elpusztul.

Szentesi Éva