Múltkor kértem egy salátát Cézár-öntettel, mert ahhoz volt kedvem, az eladó lány pedig rám kacsintott, hogy ha megengedem, javasolná, hogy balzsamecettel kérjem, vagy csak úgy natúr, hisz az igazán fogyókúrás. Mert hát, az öntetekben, ugye, rengeteg a kalória. Manapság már nem utálom magam, így rákacsintottam én is, hogy „adja csak azt az öntetet”. Csak azért, mert nem vagyok S-es méret, még nem törvényszerű, hogy fogyózom.

Kösz, apa, kösz mindenkinek!

A tízes éveimet, na meg a húszasok felét önutálatban fürödve töltöttem, amiért főként apámat okolom. Éjszakánként, meg különböző tükrök előtt is el-elsírtam magam, mert „atyaúristen, mennyire kövér voltam. És gusztustalan”. Mindig fogyókúráztam, méregettem magam, és minden tervem így kezdődött: majd ha lefogyok...

Nem volt egyszerű kikecmeregni ebből, és így, tiszta fejjel felrobbanok az idegtől, hogy még mindig ott tart a világ, hogy az elvileg szerető családokban sincs menekvés a megszégyenítéstől.

Pláne szívérgörcsöt kapok, ha meglátom a régi képeket, ahol egy csinos lányt látok, maximum olyan öt-hat pluszkilóval, amit az emberek egy bizonyos része esetleg feleslegként definiálna. 

Szóval, kösz, apa, és kösz mindenkinek, aki ezt teszi azokkal, akiket elvileg szeret!

Gömbike, Gömbvillám, Dagadék

Szögezzük le, a tizenkét éves énemnek soha eszébe nem jutott volna a kövérség gondolata. Magamtól még csak fel sem tűnt volna, hogy van rajtam öt kiló plusz, hisz arról sem tudtam, mennyit nyomok, arról meg pláne nem, hogy ki szerint hány kilónak kéne lennem. Nem tudtam a kalóriák létezéséről, sem a narancsbőrről, sem arról, hogy ezek bárkit is érdekelnek. A mai napig sajnálom, hogy a közvetlen környezetem nem érezte a megfelelő tájékoztatás súlyát, és egészséges testtudat helyett önutálatra tanított. Tudom, saját magamért én tartozom felelősséggel, most már így is van, de mi van azokkal, akik nem tudnak kilépni abból a gödörből, ahova „puszta szeretetből” és „jót akarásból” belökték őket? 

A gyerekek gonoszul csúfoltak, engem „Leabugyival”-nak is hívtak. De ez mind smafu ahhoz képest, amiket apám otthon adott. „Gömbike, Gömbvillám, Dagadék”. Volt, hogy úgy tettem, mintha nem érdekelne a véleménye, volt, hogy „csakazértis” alapon betoltam egy tábla csokit előtte, vagy látványosan, bőgve vonultam el. Egyik sem használt, a testalkatomra érkező rosszmájú megjegyzések nem szűntek meg.

A test szidása, kinevetése mindenkitől fáj, de ez hatványozódik, ha egy igazán szeretett személy kezdi a cikizést.

Meg vagyok róla győződve, hogy sosem kellett volna testképzavarral és szorongással élnem, és tán nem is lenne rajtam ennyi, ha nem kezd el apám zrikálni épp nőiesedő kislányként.

„Ne haragudj már, de mint barátod/az apád/stb kötelességemnek érzem szólni, hogy felszaladt rád pár kiló, ezzel kezdened kéne valamit. De csak jó szándékból mondom, segíteni szeretnék.”

Baromság.

Ez olyan, mintha valakinek azt mondanám, „bocsi, de észrevetted már, hogy kopaszodsz? Ne haragudj, de mostanában mintha nagyon sárgák lennének a fogaid. Csak jó szándékból, tényleg, de eléggé megereszkedett a bőröd. Bocsi, szívem, nem tudom, tudod-e, nem bántásból mondom, de hát, a méreteid, izé. Szóval az átlagnál lényegesen… kisebbek. Persze engem nem érdekel, de jobb ha tudod, és én legalább szeretetből mondom.”

Mindenki elhiheti, az emberek nagy többsége teljesen tisztában van azzal, hogy néz ki, és mik a gyenge pontjai. Márpedig ezekre felhívni a figyelmet nem segítség, ahogy legtöbben beállítják, hanem szimpla bunkóság. És az, hogy szerintünk az adott ember miről tehet és miről nem, az itt vajmi kevéssé számít. 

„Minek veszel fel színeset, nem fogod fel, hogy csak a fekete áll jól? Az slankít. Áh, az a méret kicsi lesz, undorító, ha kilóg a hájad. Egyrészes úszódresszt vegyél, senki nem kíváncsi a hájas, rengő hasadra. Dagadt vagy, még most kell fogynod, fiatalon, később már nem fog menni. Már megint eszel? Az nem fogyókúrás, hizlal! Elmúlt este hat, csak szólok. Duci létedre milyen szép vagy, helyes az arcod. Jó nő lehetnél, csak azt a pár kilót kéne ledobni. Egy pasinak sem kellesz majd ilyen kövéren.” Jaj, ez utóbbit de sokáig elhittem… 

Persze, egy csomó fickónak nem jövök be, viszont ez normális, a hajszínem, a magasságom, érdeklődési köreim és rengeteg más miatt is veszítek potenciális jelölteket.

A szexről pedig annyit, igazán nagyon jó, köszi szépen, és bőven akad jelentkező is.

Talán azért, mert azokat a pasikat, akik engem érdekelnek, inkább az olyan nő taszítja, aki takargatja magát, lekapcsolt villanynál lehet csak hozzáérni, soha nem akar felül lenni, mert akkor túl sok látszik belőle, éjjel-nappal kalóriákról és diétákról beszél, pofákat vág egy nagy adag kajára nézve, minden falatnál elsírja, hogy most ő mennyire bűnözik épp, és naponta kell neki elmondani, hogy „nem, drágám, nem vagy kövér”.

A világ legjobb nője

Nekem sok minden kellett, hogy felfogjam, és meg is értsem, hogy nem a testsúlyom és testalkatom határoz meg. Már bánom, hogy eddig tartott rájönnöm, hogy nem ettől vagyok az, aki, és nem ettől függ a boldogságom sem. Élnem kellett hozzá távol a hazámtól, történetesen Svédországban, ahol soha senki egyszer sem hozta szóba a súlyom, így szép lassan én is elkezdtem kevesebbet gondolkozni róla. Kellett egy évnyi dél-amerikai utazgatás is, ahol meg úgy tekintettek rám, mint a világ legjobb nőjére.

Nekem úgy tűnik, a duciságnál sokkal nagyobb problémát okoz a duciság stigmája. Vékonyabb nem lettem, de eljutottam odáig, hogy már nem tartom magam undorítónak, és ez elég a boldog élethez.

És most tekintsünk el az egészségre ártalmas, tényleg tetemes túlsúlytól, van olyan, amikor valóban orvosilag javasolt a fogyás. Ami ettől függetlenül egyetlen ember magánügye és döntése marad, és itt sem jobban elfogadhatók a bántó beszólások. Sőt, ha valaki bajban van, még nagyobb szemétség belerúgni. Ugyanannyira intelligens megoldás ez, mintha egy drogfüggőnek azt mondanánk, „te gusztustalan drogos, szokj le!”. Vagy a hajléktalannak, hogy „a saját hibádból vagy ott, tessék elmenni dolgozni!”. Vagy egy láncdohányost idegesítenénk napi ötször, hogy „hahó, nem egészséges ennyit dohányozni, tedd le a cigit!”.

Tudom, eltúlzott hasonlatok, mert ezek nem összehasonlítható dolgok, de a lényeg nem is az. Lehet szívtelennek lenni, de akkor nem kell a duma, hogy „igaziból segíteni akartunk”.

Ne értsen félre senki, persze, fontos, hogy nézünk ki, és a saját egészségünket is érdemes  szem előtt tartani. Mindenki tegyen azért, ami nagyon fontos neki, de miért akkora tragédia, ha nekem épp pont nem a plusz 15-20 kilóm a leglényegesebb, hanem más, például egy új nyelv megtanulása, utazás, diplomák vagy emberi kapcsolatok? Majd ha változik a sorrend, lehet, hogy egyszer vékonyabb leszek. Tudom, ez mind mehetne egyszerre is, de mit tegyek? Egy léha alak vagyok, aki folyamatosan belebukik ebbe az akadályba. Valaki, aki még azzal is mentegetőzik, hogy legalább nem egy seggfej.

De az mit számít, ugyebár...

Darányi Lea

A kép illusztráció.
Fotó: unsplash.com/Daria Nepriakhina