– 

Ennyi vagyok… Maradhat?

Vannak magányosan sétáló macskák, egyedül úszkáló cápák meg odúban megbúvó kuvikok is, én azonban, ha állat lennék, biztos, hogy verébtestben születnék újjá, olyannyira szomjazom a társaságot. Akkor vagyok a legboldogabb, ha maréknyi emberrel cseverészhetek szájkiszáradásig, és imádok új arcokat megismerni. Ez régen is így volt, csak jó darabig a mások után való vágyakozásomba belekeveredett jelentős adag szorongás is.

Mert mi van akkor, ha majd ostobának tartanak, ha nem leszek nekik szimpatikus, ha orra bukom a küszöbön, ha rossz viccet sütök el, ha minden szem rám szegeződik, ha senki nem törődik velem, meg úgy egyáltalán: mi van, ha nem fognak megkedvelni?

Új találkozások, frissen alakuló közösségek vagy nagyívű céges összejövetelek idején derül ki, hogy bizony nem mindig áldásos, ha szárnyaló fantáziát kaptál ajándékba a sorstól, mert úgy garantáltan színes, szélesvásznú, Hitchcock-rémképeket fogsz vizionálni a rosszul alakuló forgatókönyvekről – és ezúttal sem segít a „nem tehetsz kétszer első benyomást” bölcsessége. Azaz,

ha elszúrtad az entrée-dat, a többit már a hajadra kenheted, te már örökre úgy leszel elkönyvelve, mint az ilyen-olyan lány/srác.

A tudathasadásos égősor esete a megfelelési kényszerrel

Egy bőséges adag „woodyallenes” szorongással megküldve az ember rendre megpróbálja magában elképzelni, vajon milyen személyt szeretnének benne mások leginkább látni. Az új tanáraid minden bizonnyal a jólfésült strébert, a coaching-csoportod tagjai a bölcs, érzékeny segítőt, az új pasid anyukája a jó házból való úrilányt, aki természetesen beletörődött, hogy a fiú életében örökké a másodhegedűs szerepét fogja eljátszani, a főnököd a precíz munkamániást, a gyereked osztályfőnöke pedig a szülői munkaközösség oszlopos tagját.

Ha pedig – az én fiatalkori önmagamhoz hasonlóan – te is szenvedsz némi önbizalomhiánytól, és erős benned a megfelelési kényszer meg a maximalizmus, akkor valószínűleg hajlamos leszel arra, hogy mindezt túltold,

míg a végén olyan nem leszel, mint egy skizofrén karácsonyi égősor, amely gyors váltásokban villantja fel a különféle vonzónak gondolt személyiségjegyeket.

Negyven az új rock and roll

Amikor harmincéves lettem, anyukám felhívott telefonon, hogy felköszöntsön a születésnapom alkalmából, majd búcsúzóul hozzátette: „Ezek lesznek a legszebb éveid”. Örök optimistaként persze rögtön tiltakozni kezdtem, ugyan, ne mondja már, biztos a negyvenesek is ugyanilyen klasszul alakulnak majd. De ő hajthatatlan volt, a jól érthetőség kedvéért még egyszer alaposan megnyomta: „Nem. A harmincasok azok”.

Anyukámnak sok mindenben igaza van, de hál' istennek, legalábbis ami engem illet, ebben nagyot tévedett. Mert

én a harmincas éveim végére, illetve a negyvenesek elejére jutottam el odáig érettségben, magabiztosságban, önismeretben (nevezd, aminek akarod), hogy már tényleg nem akarok megfelelni másoknak, kizárólag saját magamnak.

Próbálom magamból a legtöbbet kihozni, de nem izzadságszagúan, és mindig, minden helyzetben igyekszem önazonos lenni. Van, hogy ez valakinek nem tetszik, nem ért egyet, netán fintorogva húzza a száját, vagy odakommenteli, hogy „miért nem keresek magamnak inkább másik szakmát/országot/univerzumot?”. Nem baj, nem haragszom érte, és cseppet sem zavar.

Hiszen most már tisztában vagyok vele, hogy ez nem az én problémám, és nem is nekem van vele dolgom. Ez vagyok én, így lehet szeretni… vagy nem.

És tudod, milyen hatalmas megkönnyebbülés volt erre rájönni? Hogy innentől fogva skrupulusok nélkül alakíthatom saját magam? Pedig azóta volt jó pár neccesebb helyzet, amilyenekre korábban izomból rágörcsöltem volna. Tartottam könyvbemutatót és értekezletet, moderáltam beszélgetést, vettem részt újonnan alakult csoportokban, szerepeltem színpadon, beszéltem új tanárokkal, tárgyaltam vadidegenekkel, no meg bemutatkoztam a pasim szüleinek és barátainak is. Persze, mindegyik alkalom nagyon sokat jelentett számomra, éppen ezért nagyon szerettem volna jó benyomást kelteni. De nem minden áron, és végképp nem a saját személyiségem (akár csak pillanatnyi) feláldozása árán.

Úgyhogy hadd mondjam el, mi mindenre jöttem rá így a negyedik ikszen túl

  • Nagyon fontos az önismeret és az önmagaddal való rendszeres diskurzus. Hogy tudd, hol vannak a határaid, mit tudsz és mit nem, mit szeretsz, mire vagy hajlandó, mi az, amiben örömödet leled, és mi az, ami inkább nem a te asztalod.
  • Nem kell reneszánsz embernek lenni. Ha tudod, hogy neked erről vagy arról nincs ismereted, még nincs kialakult véleményed, cseppet sem érdekel vagy épp nem szeretnél hozzászólni, nem is kell.
    Simán be lehet ismerni, ha valamihez pont nem értesz. Vagy magasról teszel rá. Ha érdekel a téma, úgyis beletúrod magad utólag.
  • Nem baj, ha valakinek nem jössz be. Egyrészt, mert valószínűleg csomóan akadnak, akiknek meg igen, másrészt biztos te sem kedvelsz mindenkit egyformán. Még kajából sincs olyan, amit mindenki szeret! Vagy ha így jobban érted: miért akarnál menzás piskótakocka lenni, amikor lehetsz csiliszószos rák is?!
  • Légy önmagad. Tudom, tudom, ennél Instagram-kompatibilisebb, szebben fotózott, tökéletesebben hashtaggelt lózung nincs még egy a világon. De tedd csak a kezedet a szívedre: hányszor fordult elő, hogy megpróbáltál valaki mást alakítani, hogy kicsit „rihannásabb, ladygagásabb, szabómagdásabb, angelinajolie-sabb”, őrültebb, normálisabb, extravagánsabb, beilleszkedőbb, hangosabb, visszafogottabb, kedvesebb, cinikusabb, tájékozottabb, vidámabb légy, mint amilyennek tartod magad? De őszintén: minek? És mégis: kinek?

Szóval légy csak bátran az, aki vagy, fészkelődj bele kényelmesen a bőrödbe, lakd be, érezd magad otthon benne.

Akinek meg így nem tetszel, az nyugodtan keresgéljen másutt. Mert ilyenből, mint te, az egész világmindenség számára körülbelül 700 800 órányi adatott meg. Valaha. És összesen. Kár abból akár csak egyetlen percet is másra pazarolni.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images / Westend61