„Fel fogom jelenteni! Ha kertészkedni akar, költözzön vidékre, ez itt egy város!” – fenyegetett névtelen levélben néhány évvel ezelőtt egy „kedves szomszéd”, akit valami rejtélyes okból érzékenyen érintett, hogy koktélparadicsomokat futtattam a magam építette támrendszerre egy pesti bérház gangján.

Jó, hát én se számítottam rá, hogy a netről rendelt olasz magok egyszer csak égig érő paszulyt kezdenek játszani, de ha már így esett, igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni belőle.

A feljelentésre nem került sor, mert egy fertőzés legyűrte a paradicsomokat, egy másik nő meg az akkori párkapcsolatomat, úgyhogy költöztem.

Immár sokadszor. Ez a tizenötödik hely, ahol élek Budapesten, egy-két kivételtől eltekintve mindig volt balkonkertem. Mert hát, virág nélkül nem élet az élet. Falun nőttem fel, a kert, az udvar mifelénk éppúgy állandó beszédtéma, mint az időjárás vagy a gyerekek iskolai előmenetele.

Mindenki kertészkedik: ha máshol nem, hát a ház előtt, a kerítés tövében muszáj valamit villantani, hiszen a szomszédok mögött nem illik lemaradni.

Csakhogy azt nem vettem számításba, amikor Budapestre kerültem, hogy a város e tekintetben háborús övezet. Mesterségesen kialakított terek, abnormálisan vetülő árnyékok, limitált hely – innen szép nyerni.

De hát nekem menni fog, gondoltam szerényen, hiszen előbb tudtam a mezei virágok latin neveit, mint a szorzótáblát, biológia tagozaton végeztem, engem nem lehet zavarba hozni. Hatalmas vehemenciával vetettem magam a balkonkertészkedésbe – hogy annak rendje és módja szerint beleálljak a földbe. A szánalmasan kókadozó levendulák és a gyötrődő primulák árnyékában be kellett látnom: semmit sem tudok erről a műfajról.

Elkezdtem hát felzárkózni: olvastam szakkönyveket és cikkeket, kertészeti műsorokat néztem – és egy idő után vezettem is. Igen, amint értékelhető tudást szereztem a balkonnövényekről, McMenemy Márk hű fegyverhordozójaként segítettem a nézőknek eligazodni az urbánus kertészkedés útvesztőiben. Ettől még persze simán lenullázódott minden erőfeszítésem egy-egy újabb költözéskor. Hiába vittem a ládáimat magammal, a növények nem bírták az új helyet, sorra pusztultak – úgy voltam hát ezzel, mint a suszter a saját cipőjével. A természet újra meg újra emlékeztetett arra, hogy megsüthetem én az elméleti tudásomat, vele nem tudok ujjat húzni.

A legutóbbi költözésünk után két évbe telt, mire megtaláltam a tökéletes növénytársítást a nálunk uralkodó extrém hő- és fényviszonyokhoz. Ez tulajdonképpen szórakoztató dolog, sosem gondoltam volna, hogy a télálló kaktusz lesz a megoldás életem nagy kérdőjeleire, amikor már huszadszor égnek ki az amúgy mediterrán eredetű növényeim.

Amit el lehetett rontani az utóbbi másfél évtizedben balkonfronton, azon én már túl vagyok. Termesztettem epret – az, mondjuk, nem az én saram, hogy a szomszéd lelopta. (Kiírtam egy táblára, hogy kísérleti vegyszerrel kezeltem, mérgező. Többé nem szüretelt.)

Volt paradicsomültetvényem a Király utcai ablakomban – amíg gombafertőzés nem végzett az állománnyal, épp betakarítás előtt. Költöztettem burjánzó fűszerkertet – aztán két hónap múlva kukába is vágtam, mert az új lakás erkélyén gyakorlatilag nem volt természetes fény. Volt citromsárga muskátlim, irigyelt érte a fél Rózsa utca – nagyjából egy hét alatt ment tönkre a saját lakásunk gangján. A rebarbara ki sem kelt. A csíkos cékla bébirépa-méretű maradt. Próbálkoztam mindennel a datolyapálmától a citromos kakukkfűig. Hoztam vidékről ibolyát. Nagyjából kiröhögött az anyatermészet.

De sosem adtam fel. Mert virág nélkül nem élet az élet. És hát dacára a fenyegető leveleknek meg az illatos virágokat néha lelegelő buldogjaimnak, mégiscsak lett rendes balkonkertem, és ez most már az enyém, nem albérlet. Szívós munkával, de lett. Piszkálni a földet, ápolgatni a leveleket, nézni a bimbókat, locsolni élmény. Felelősnek és kompetensnek érzem magam, és a növények tényleg meghálálják a törődést. Öntözés közben gyakran eszembe jut egy korábbi szomszédom, aki hangosan beszélgetett a virágaival. Egyszer elkaptam az alábbi „párbeszédet”:

Na, szevasztok, hogy vagytok? Én szarul.

Lassan idén is itt lesz a balkonkertészek ideje. Szerintem egy tenyérnyi zöld is csodálatos kis birodalom, úgyhogy ültetésre fel! Tanulj a hibáimból: összegyűjtöttem azokat a tanácsokat, amelyeket jó lett volna, ha valaki elmond nekem tizenöt évvel ezelőtt – vagy éppen elmondott, de én jobban akartam tudni nála.

1. Mérd le – és fel!

Ennek ugyan közvetlenül semmi köze a virágneveléshez, a végeredményhez nagyon is sok. Mielőtt bármit is vennél az erkélyre vagy a gangra, alaposan mérd fel a terepet! Egyetlen centi is sok, ha amiatt nem fér a helyére a balkonládád. Fontos szabály, hogy ne csak a ládát mérd, hanem az alá kerülő tálcát is, hiszen az szélesebb.

Emellett figyelj oda a színekre! Lehet, hogy önmagában szép egy világoskék balkonláda, de az egyébként zöldre festett gangon borzalmasan néz majd ki. A színes ládákhoz azt is okosan meg kell tervezned, milyen színű virágokat veszel.

A szivárványos összeállítás lehet ugyan koncepció, de ha a növényeid nem burjánzanak rögtön, akkor csiricsáré hatást kelt majd.

2. Engedd el!

Igen, tudom, hogy a rózsa a kedvenc virágod. Vagy a levendula. Hiába. Ha az erkélyed adottságai nem engedik meg, akkor csak szenvedni fognak nálad a növények, te pedig kudarcként éled meg az egész balkonkertészkedős bulit. Szóval ne az alapján válassz növényeket, hogy mit szeretsz, hanem annak járj utána, hogy a te körülményeidhez mi a megfelelő.

3. Figyeld meg!

Ha a közelmúltban költöztél valahová, vélhetően nem ismered behatóbban a leendő kiskerted természeti tényezőit. (De talán akkor sem, ha régóta ott laksz, hiszen nem erre figyeltél.) Úgyhogy mielőtt bármibe is belevágnál, szánj időt a megfigyelésre!

Mikor süt majd a nap a ládákra? Ez az egyik legfontosabb kérdés, ugyanis meghatározza, hogy milyen fényigényű virágokat vehetsz.

Ha a reggeli vagy késő délutáni órákban kap napot a kiskert, akkor a napfénykedvelő növények némelyike nem fejlődik majd rendesen, és nem hoz virágot. Ilyenkor a félárnyékot kedvelő növények közt kell keresgélned. Ha viszont órákon át direkt napfényt kapnak a ládáid a nap közepén, akkor ne is próbálkozz mással, mint szélsőségesen melegtűrő virágokkal – például pozsgásokkal vagy sziklakerti növényekkel. A napsütés ugyanis szó szerint felforrósítja majd a ládákat, és nem tudsz annyiszor locsolni, hogy ne kókadozzanak folyamatosan a vízigényesebb növények. A kertészetekben nagyon előzékenyen segítenek neked kiválasztani a legalkalmasabb virágokat, szóval kérdezz bátran! Fontos még: éri-e az eső a ládákat? Huzatos-e a helyszín? Sokan közlekednek a ládák mentén? Mekkorára nő majd a növény? Nem lesz-e útban valakinek?

4. Igazodj!

Egy dolog az elképzelés – a valóság meg egy másik. Vásárlás előtt gondold át, mihez adottak a feltételeid, és igazodj azokhoz! Például hol fogod teleltetni a nem fagytűrő évelőket? Ha ez nem megoldható, akkor a legjobb, ha eleve olyan növények között keresgélsz, amelyek átvészelik a telet, és nem kell bevinned a lakásba a ládákat. Minden nyáron elutazol két hétre?

Akkor gondold át, ki fogja locsolni a kertedet – és fontold meg, hogy nem szuperkényes növényeket vásárolsz, hiszen ha a nyaralás után kiégett növények várnak, fél évig nézheted a romokat.

Paradicsomot akarsz termeszteni, de a belváros közepén akkora a por, hogy naponta kétszer kellene törölgetni? Akkor biztosan a legjobb ötlet oda egy minikonyhakert? Inkább keress egy parcellát egy közösségi kertben, a balkont pedig hagyd meg a virágoknak! Szereted a növényeket, de ültetni, koszolni utálsz? Akkor miért törnéd magad egynyáriakkal minden évben? Milyen hamar fogja kinőni a kiszemelt növény a ládát, kaspót? Van-e kisgyerek a házban, aki lecsaphat a mérgező termésekre/virágokra? A környezetedben élők allergiásak-e valamilyen növényre? Gondolj át mindent, mielőtt belevágsz!

5. Fő a biztonság!

Talán felesleges aggódásnak tűnhet, de egészen addig, míg nem szakad le a ládád egy hatalmas viharban, nem tudod meg, hogy nem az. Az enyém egyszer lezuhant, és hidd el, nem úgy akarod megoldani a társasházi viszályokat, hogy egy vízzel meg földdel teli dobozt repítesz a földszinti szomszéd fejére. (Félre a viccel: konkrétan életveszélyes.) A három fő szabály:

Ellenőrizd, hogy az, amire rögzíteni akarod a ládákat (párkány, korlát), bírni fogja-e!

Mindig rakj alátétet a ládáid alá! (Tudom, hogy ez plusz pénz, de megvédi a vakolatot és az alsó szomszéd fejét víztől, téged meg a feljelentéstől.)

Ne spórolj a rögzítéssel! Ne az ár, hanem strapabírás alapján válassz kampókat a ládáid alá! Ha fenn vannak a ládák és a föld is bennük, erős dróttal rögzítsd az egészet még egyszer, hogy ha bármi baja esne az eredeti rögzítőknek, tartson ki, amíg lesz időd cselekedni.

6. Tápoldatozz!

A balkonkert elég hátrányos helyzetből indul, ha tápanyag-utánpótlásról van szó: mivel nem érintkezik a Föld nevű bolygóval, az elszáradó növényi részeket meg eltávolítod, kénytelen vagy te pótolni a szükséges tápanyagokat a növényeid számára. Az általános tápoldatokkal nagy kárt nem okozol, hasznosabb azonban a növényeid számára legmegfelelőbb (lehetőleg környezetkímélő!) típust választani. A címkék viszonylag egyértelműek:

ha virágzást szeretnél, olyat vegyél, ami kifejezetten erre serkenti a növényeket. Ha zöldjeid vannak, akkor a számukra ideális löttyel öntözz!

7. Türelem rózsát terem

Vagy mást, de szép növényeket, az biztos. Nem biztos, hogy elsőre sikerül. Lehet, hogy több év kell hozzá, mire kitapasztalod, mely növények szeretik a helyüket nálad. De ne add fel az első kudarcoknál. Néha jönnek a hernyók vagy egyéb kártevők, máskor meg a szomszéd macskája tojik bele a földedbe. De hát épp ez a szép balkonkertészkedésben: pont olyan eseménydús, mint maga az élet. Csak itt a végén jön a happy end.

 Csepelyi Adrienn