Kicsit véres, kicsit zajos, kicsit szúnyoginváziós… de a miénk – Egy anti-Insta hétvége története

–

Eredetileg a gyerekekkel terveztünk menni az erdei kisházba

Gondoltuk, ha pici is az a ház, legalább igazán együtt leszünk, kirándulunk, egymásra figyelünk. A kitűzött dátum előtt teltek a napok, a hetek, és az az igazság, hogy Örkény is megirigyelte volna a köteleket, amiket magunk után vontunk, mert a végére szinte tényleg a belünket húztuk a kimerültségtől. Anya felvetette, hogy esetleg utazhatnánk a gyerekek nélkül, akik addig nagyszülőznének, és akkor talán tényleg pihenhetnénk is. Azonnal ráharaptam, a férjemet picit győzködnöm kellett, de azért őt sem sokáig. 

Azt ne gondoljátok, hogy innentől kezdve minden simán ment, ó, dehogy! Ugyanis az indulást megfúrta egy iskolai esemény, amit új időpontra szerveztek át, így csütörtök helyett csak pénteki vagy szombati érkezés jöhetett szóba, hiszen a gyerekeket még el kellett szállítani vidékre a nagyiékhoz. Mindeközben azon már nem maradt időm bosszankodni, hogy egész hétvégére esőt, vihart mondtak. Végül a bátyám volt a hős lovag, aki vállalta, hogy elviszi a szüleinkhez a gyerekeket, így végül csak egy napot vesztettünk. 

Most jövök rá, milyen természetességgel írok a logisztikai bonyodalmainkról, de azt elfelejtettem hozzátenni, hogy egyikünknek sincs jogosítványa. A férjem készül arra, hogy megszerezze, én viszont jobban járok, sőt, mindenki jobban jár, ha kimaradok ebből a buliból, mert 

gyalogosan is ön- és közveszélyes vagyok, de erről később. Be tudom bizonyítani, egyelőre legyen ennyi elég.

Szóval, vonatoztunk, buszoztunk, aztán jött a tízperces kőkemény hegymenet a cuccainkkal. Nem viccelek, brutális emelkedőt kellett megmásznunk, de tudtuk, hogy már csak ezt az akadályt kell megugranunk, aztán más dolgunk sem lesz, mint pihenni. 

Pihenni!

Megérkeztünk, lepakoltunk, kiültünk a teraszra

Konstatáltuk, hogy a szemben lévő üres telken épp jurtaépítés zajlik, nem vészes a zaj, pont eléggé messze vannak ahhoz, nem lesz itt gáz.  

 

Üldögéltem, csodáltam a friss levegőt, a buja növényzetet, aztán gondoltam egyet, felpattantam, és a műanyag kerti székből elindultam a napozóágy felé, hisz én kérem, pihenni jöttem ide, és akkor pihenni is fogok!

A következő, amire emlékszem, az az „o-ó” pillanat, amikor a papucsom elülső pereme beleakadt egy fűcsomóba, és olybá tűnt, mintha megborulnék. „Mintha” – persze, nem volt abban semmi feltételes mód, csak én beszéltem be magamnak, hogy az egész csupán a fejemben történik. Mert az ugyan mégsem lehet, hogy öt perccel a megérkezésünk után pofára esek, ennyire szerencsétlen mégsem lehetek! Belülről olyan volt, mintha percek teltek volna el, végig tagadásban voltam, az kizárt, hogy elessek, ez, ami épp történik, csak valami fura látomás. 

Már másodpercek óta a földön feküdtem, amikor beismertem csúfos vereségem a gravitációval szemben. Felborultam, bakker, és alaposan meg is ütöttem magam. 

De szerencsére kiválóan tudok tagadni, úgyhogy mire észbe kaptam volna, már talpra is álltam, nincs itt semmi baj, ha elég gyorsan felállok, akkor az olyan, mintha az egész meg sem történt volna.

A férjem már egy ideje kérdezgetett, hogy jól vagyok-e, én meg hajtogattam, hogy persze, nincs semmi baj, csak picit fáj a térdem, na, jó, a karom is. Ha belegondolok, az egész testem sajog, a csípőm, a fenekem, de főleg a bal térdem. Felhúztam a nadrágom, hát, picit piros volt, biztos belilul majd. Ovis térdem lesz, király. A karom, a vállam is bepirosodott, kicsit ég is, hmm, lehet, hogy meg is csípett valami? Ránézek a jobb térdemre is, bár az nem fáj úgy. 

Furcsa, miért ragad a térdemre a nadrág? Bassza meg, hát mert csurom vér! 

Na, csodálatos, tényleg. Brutálisan felhorzsoltam. Most már tényleg úgy néztem ki, mint egy ovis. Lemostam a sebet, aztán jött az újabb feketeleves. Csak picike ragtapaszt csomagoltunk. (Mert ki gondolta volna, hogy rendes, komoly elsősegély-felszerelésre lesz szükség három napra?!) Patika zárva, közel s távol orvosi segítség nincs. Szerencsére néztem annyi Outlandert, hogy feltaláljam magam (ebben a sorozatban, ugye, egy huszadik századi orvosnő küzd a különböző sebesülésekkel és betegségekkel a tizennyolcadik századba visszautazva); megtisztítottam a sebet, aztán egy tiszta konyharuhát felhasogattam és a lábamra kötöttem. Igazi tépést csináltam egy igazi sebre, mint egy igazi múlt századi hősnő! Mondhatom, gyönyörű lett.

Tessék, elvonultunk, végre kettesben, nyilván szerettem volna a hétköznapoknál egy fokkal jobban kinézni, ha már… Hát, így sikerült. 

A kötözés után tűnt fel, mennyire ég a karom, tele voltam kiütésekkel, szóval valami rovar is megcsíphetett, amíg a földön hevertem…

Na, ez volt a pont, amikor a kezdeti elszontyolodásom és az ijedség elpárolgott belőlem, és percekig nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Ez az én formám. Talán már nem szükséges magyaráznom, miért nincs jogsim. 

 

Nos, a kisházas tartózkodásunkat ez a sérülés határozta meg

A kötés messze volt az ideálistól, nem volt elég steril, a sebbe is beleragadt, kész tortúra volt cserélni. Másnap reggel, szakadó esőben indult el a férjem ragtapaszt, fertőtlenítőt vadászni, ami azt hittem, meghozza a megváltást, de sajnos abban a kicsi patikában csak olyan kötszer volt, ami ugyanúgy beleragadt a sebembe, ezért minden cserénél felszakadt. Éjszakánként éberen aludtam a fájdalomtól, napközben pedig csak akkor mozdultam meg, ha nagyon muszáj volt. Így kényszerítette ki a testem a totális pihenést.

Úgyhogy, le is daráltuk a Stanger Things negyedik évadát. Romantika kimaxolva.

Nem is lett volna ezzel baj, de az esőtől brutális pára keletkezett, ami egyet jelentett a szúnyoginvázióval, és az utolsó teljes és végre napsütötte napunkon az amúgy üresen álló szomszéd házban pünkösdi családi bográcsozást tartottak, szóval reggeltől (hál' isten csak) késő délutánig bömböltették a kilencvenes évek legkellemetlenebb magyar slágereit, valamint két Modern Talking-számot, újra meg újra. 

Szóval, azt kell mondjam, a körülmények nem segítettek túlzottan, pedig szükségünk lett volna rá, mert látványosan nehezen kapcsoltunk ki mindketten. A háttérzajt némileg kizárva, sokat voltunk csendben, elmerülve a gondolatainkban. 

A ragtapaszvadászat során a férjem lőtt egy üveg Tátra teát is, azt iszogatva próbáltunk lazulgatni. A Stranger Thingsbe kapaszkodtunk, bár amikor az egyik rész közben egy percre elment az áram, megrökönyödve néztünk egymásra a sötétben. Annyira nem hittük el, hogy megint van valami, aztán szerencsére visszakapcsolt magától minden. 

Fura módon a sebesülésem okozta a legtöbb felhőtlen pillanatot, amikor újra és újra felidéztük a fejemben perceken át tartó turbó zuhanást, ami a férjem szemszögéből pont úgy nézett ki, mintha azért álltam volna fel, hogy megmutassam, hogy kell határozottan pofára esni. 

Minden alkalommal, amikor szóba került, vonyítva nevettünk. 

A szerencsétlenkedések ellenére mégis nehéz szívvel jöttünk el a kisházból

Tudtuk, hogy közel sem sikerült kipihenni magunkat, hogy kicsit szerencsétlenül alakultak a dolgok, nem úgy, mint ahogy terveztük, de volt abban valami szép, hogy a végére közös munkával kihoztuk a helyzetből, amit lehetett, és ebből az élményből igenis tudtunk töltődni. 

Ettünk, ittunk, pihentünk, sorozatot néztünk, csendben voltunk, beszélgettünk, viccesre nevettük a béna kis balesetem. A sebem állapotából kinézem, hogy ennek a kimenőnek örök emléket sikerült állítani, úgyhogy ezt garantáltan még öregkorunkban is emlegetjük majd. És nem pont ez a lényege az ilyen kiruccanásoknak? Hogy közös anekdotákat gyűjtsünk? 

Felmegyek az Instára…

És (nyilván a Meta algoritmusvilágának is köszönhetően) azt látom, mindenki erdei kisházakban vonul el épp.

Ilyen jacuzzi és dézsafürdő, olyan lombház, amolyan pezsgő az ágyba, meg persze Insta-kompatibilis enteriőr-orgia, ahová csak nézek. Mert természetesen mindezt mindenki másnak is látnia kell.

Aki pedig nem a vadonban nyaral épp, az a tenger- vagy medencepartról posztol…

Utólag jövök rá, hogy alig fotóztam. Nem raktam ki egy darab Insta-sztorit sem, nem jelentettem be, hogy most iksz napig offline leszek. És még csak azt sem mondhatom, hogy hah, tudatosan vonultam el. Az az igazság, hogy szimplán kifújtam a levegőt, és nem csináltam semmit az égvilágon. Posztokat sem.

Kimenő volt ez anélkül is, hogy lett volna hozzá közönség. 

Úgyis erdei kisházban voltam, hogy nem készült rólam kép, ahogy az ágyban nyújtozkodom a ropogós, tiszta ágyneműben.

Nem mintha bajom lenne az ilyesmivel, megértem, ha valaki szereti megosztani másokkal, hogy épp jó neki, csak épp én nem így működöm. Ha kikapcsolok, abba nekem nem fér bele az online riportolás. Legfeljebb utólag.

Vagy írok róla egy cikket. 

Egyébként az esőzések után csináltam pár képet a vízcseppes fűszálakról, lefotóztam a férjemet délutáni szieszta közben és a házat indulás előtt, lőttem egy-két szelfit is, szóval nem maradt teljesen dokumentálatlanul a kiruccanás.

Bevallom nektek, most utólag, ezeket a sorokat írva értem meg, hogy miért nem éreztem indíttatást akkor és ott beszámolni bármiről. Annyira sok körülmény akadályozta a felhőtlen kikapcsolódásunkat, már az egész szervezésétől kezdve, a pofára esésemen át a szúnyoginvázióig és a retrópartiig, hogy

ki akartam sajtolni belőle a lehető legtöbb maradék nyugalmat. Burkot vontunk magunk köré ebben a pár napban, ami megvédett minket a világtól.

És tudjátok, mit? Hazafele vonatozva azt kívántam, bárcsak még odafelé tartanánk, és elölről kezdhetnénk az egészet. Még az esést is. 

Szabó Anna Eszter 

A képek a szerző tulajdonában vannak