Küzdelem a tériszonnyal, vágyódás a magasba

Gyerekkoromban imádtam a ringlispílt, és mindent, ami a magasban pörgött-forgott. Aztán elkezdtem nőni, mint akit húznak, és talán ez lehetett az ok, hogy harmincéves koromra tériszonyos lettem. Szédülés, hányinger nélkül nem tudtam lenézni egy vár bástyájáról vagy az erkélyről, de még a függöny felrakása is gondot okozott. Ez feldühített. 

Úgy éreztem, azzal együtt tudok élni, hogy nem fogok bungee jumpingolni soha, végül is a mélységbe ugrás-zuhanás nem nélkülözhetetlen alaptevékenysége az embernek. De azt már nem tudtam elfogadni, hogy a létra harmadik fokára ne tudjak ráállni, hogy miután elmegyek egy fantasztikus kirándulásra, ne bírjam megközelíteni a szirtet, vagy ne nézelődhessek szédelgés nélkül a negyedik emeleti ablakunkból.

Ekkoriban Székesfehérváron éltünk – itt jött szembe velem az a bizonyos óriásplakát. Légtornász-tanfolyamokat reklámozott kezdőknek. Abban a pillanatban szerelemre gyulladtam – reménytelen, viszonzatlan szerelemre természetesen.

Szóba sem jöhetett, hogy befizessek a tanfolyamra, anyagilag egyáltalán nem fért bele, ráadásul küzdöttem némi túlsúllyal is, és hát, a tériszonyom… De a vágyakozás menthetetlenül megmaradt.

A következő meghatározó pillanat a Serpa Kalandparkban érkezett el. „Kabbe tériszony” – mantráztam magamban. „Csak két méter magasan vagyok”, „szuperbiztonságos a felszerelés”  – ismételgettem. A gyerekem persze gond nélkül végigcsinálta az ugyanilyen nehéz, csak kisebbekre méretezett pályát. Én viszont ott álltam, féltem, de aztán valahogy mégis végigmentem rajta, szigorúan magam elé nézve, remegve, de (a végén) iszonyú büszkén. A tériszonyom ettől még nem múlt el, csak most már tudtam, hogy képes vagyok kezelni valamennyire. 

 

Aztán évekkel később – ekkor már Írországban éltem – feldobott a YouTube egy videót, amelyben tornateremben légtornázik egy nő. Ő volt Adrien Raid, a sportág pedig az aerial silks, egy a légi akrobatikához tartozó, rendkívül látványos mozgásforma, amelyet a földtől több méteres magasságban középen rögzített, függönyszerű, viszonylag széles selymen gyakorolnak. Vicces, de először a dal fogott meg, Pink száma. Újra és újra meghallgattam, imádtam, hogy végre valaki nem a húszévesek szerelmi problémájáról énekel, hanem arról, ami egy hosszabb kapcsolatban felmerül – a kommunikációs problémák, a félreértések, a kihűlő lepedő. De közben egyre gyakrabban újranéztem magát a videót is: az előadást, a mozdulatokat. És aztán rákerestem, hol van Dublinban légtornászoktatás…

Ezért imádom

Előrebocsátom, egyelőre nincs dolgom a tériszonnyal: a kezdők nem tíz-húsz méteres magasságban tevékenykednek, most még egészen kis magasságban gyakorolunk. Nem tudom, mi lesz később, egyelőre azzal küzdök, hogy a különböző izomcsoportjaimat fejlesszem, a hasamon, a karomon, mindenhol. Igazából a lábujjam hegyéig, valamennyi testrészemre figyelnem kell, amikor fent vagyok a selymen. Azt is élvezem, hogy itt, ebben a közösségben nem számít az életkor, a külső, vagy az, hogy hány kiló vagy. A tanfolyam költsége elviselhető: nem kell cipő, sőt, zokni sem, csak felveszed a legegyszerűbb pólód, és egy testhez simuló, nem cipzáros-gombos nadrágot, és ennyi, megvan a felszerelésed.  

H. Fekete Bernadett

Ráadásul minden egyes alkalommal van sikerélményed.

Persze lehetnek dolgok, amik nem jönnek össze az adott órán. De biztos, hogy lesz olyan is, amit gyönyörűen, akár elsőre is remekül megcsinálsz. Valami, amitől ügyesnek, erősnek és szépnek érzed magad.

Ez nem duma: hihetetlenül jó átélni, amikor egyszer csak megvan az a gyakorlat, amit a szuper testfelépítésű, tíz-húsz éve silkező edző bemutat. És van valami elképesztő szépség magában a selyemben is, teljesen elvarázsol. Az esése, a mozgása, a színe, a fénye… Az, hogy ezzel dolgozhatsz, már önmagában izgalmas és felemelő. Oké, szó szerint is felemelő, hiszen ha csak beledőlsz az anyagba, ha másfél méter magasságban „lebegsz”, máris úgy érzed, mintha repülnél. 

H. Fekete Bernadett

Végül pedig, a helyszín: Dublinban égbekiáltóan magasak az ingatlanárak és a bérleti díjak (ez kábé az egyetlen, amit nem szeretek itt). Így aztán az edzőterem nem egy hipermodern sportcentrumban kapott helyet, hanem egy régi, kissé már lelakott, furcsa épületben. Ha körbenézel, magas, boltíves, neogótikus hatású, színes üvegablakokat látsz. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy korábban templom lehetett… A csapat nem is próbálkozott azzal, hogy modernebbre vagy elegánsabbra dizájnolja az enteriőrt; a légtorna-eszközökhöz szükséges biztonsági felszerelés és a színpompás selymek mellett vakolatlan, kilátszó téglák, egymásra halmozott, ősrégi enciklopédiák, réz díszek, százévesnek tűnő balettcipő, félig leégett, vastag gyertya biztosítja az ódon hangulatot. 

 

A luftballettől a légtornáig: magyarországi kezdetek

Azért, hogy teljesebb képet kapjatok erről a tevékenységről, a saját élményem mellett szerettem volna egy igazi profit is megkérdezni arról, számára mit jelent a légtorna. Így hát megkerestem Vincze Tündét, a Hortobágyi Károly-díjas artistaművészt, a Magyar Légtornász Egyesület alapítóját és vezetőjét, akivel arról beszélgettem, hogyan terjedt el Magyarországon ez a sport.

„Amikor 1987-ben végeztem az Artistaképző Intézetben, még nem selyemmel dolgoztunk, hanem kötéllel, ez volt a luftbalett” – meséli Vincze Tünde.

„A légtorna mellett egykerekű bicikli és handstand számokkal, azaz kézenállásból végzett gyakorlatokkal léptem fel. Ezekkel a produkciókkal utaztam a világban Mexikótól-Európáig mindenfelé. Aztán 1994-ben találkoztam egy orosz artistával, aki a világ legnagyobb kortárs cirkuszában, a Cirque du Soleil-ban is fellépett. Ő mutatta meg nekem az aerial silks trükkjeit, és kérdezte, miért nem próbálom meg ezen a selyemszerű anyagon azokat a gyakorlatokat, melyeket a luftbalett kötélen csináltam eddig, hiszen a selyem sokkal jobb, puhább, nem szedi szét a bőrömet, és hasonló trükksorokat lehet rajta elsajátítani, mint kötélen. Ez a 90-es évek közepén volt, akkor még Magyarországon egyáltalán nem használták a selymet, nem is nagyon tudtak róla – ekkoriban csak videókazettán lehetett látni a Soleil felvételeit is.”

Vincze Tünde

„Tissue mami” és az utánpótlás

Tünde ebben az időben már autodidakta módon is tanult: amikor két szezon között Magyarországon volt, felakasztotta a „tissue”-t, azaz a selymet az edzőteremben, kitalált újabb mozdulatsorokat, koreográfiákat, majd egyre több kollégának kezdte el mutatni a trükköket.

Egy idő után azonban szerette volna „kivinni a cirkuszból” a tevékenységet, és ismertebbé, hozzáférhetővé tenni mindenki számára.

Ekkor jelentkezett a Testnevelési Egyetemre, ahol női torna és testépítés/fitnesz szakágakból kapta meg az edzői diplomáját. Ezután alapította meg a Magyar Légtornász Egyesületet, ahol új szabadidős sportágként is elkezdte oktatni a légtornát. A legtöbben, akiktől ma itthon aerial silkset lehet tanulni, Vincze Tündénél sajátították el az alapokat. 

„Magát a tissue-t, ahogy én hívom, a 2000-es évektől kezdtem itthon honosítani. 2011-ben rendeztük meg az első hazai légtorna- bajnokságot, akkor még 26 versenyzővel. Mára a mezőny mintegy 150 főre duzzadt, az ország minden pontjáról érkeznek versenyzők. Felnőttek és gyerekek egyaránt űzik a sportágat, ők neveztek el »Tissue Maminak«” – árulja el Vincze Tünde. A szakembernek a Baross Imre Artistaképző légtorna szakának oktatójaként számos olyan tanítványa van, aki a világ leghíresebb porondjain lép fel. 

„A tanítás mellett én magam is nagyon sokáig aktív voltam – pályafutásom egyik csúcspontjaként 46 évesen a Hősök terén, egy helikopterről lógva tartottam bemutatót. Akkor éreztem azt, hogy ennél feljebb már nincs. És nem is hiszem, hogy nekem még feljebb kéne törekednem” – emlékszik vissza. 

Vincze Tünde

Bárki meg tudja tanulni

Lélekmelengető élmény hallgatni Tündét, aki több évtizedes gyakorlattal, edzői múlttal a háta mögött szinte ugyanazokat hangsúlyozza az aerial silks kapcsán, amit én, abszolút kezdőként érzek. „Ha van kitartásod, és van egy álmod, akkor meg tudod csinálni. Nem számít az életkor sem. Ráadásul ez egy saját testsúlyos edzés, amiben van kardió is, erősítés is. Sok ember van, aki csak hobbiként csinálja, szerelemből, vagy edzésként, mert élvezetesebb számára, mint aerobikórán ugyanazokat a lépéseket ismételgetni. Itt mindig van kihívás – meg tudom-e tanulni azt a trükköt, azt a leforgást, azt a spárgát. Ha pedig az ember egyre intenzívebben gyakorol, egyre izgalmasabb lesz, ahogy összeköt különböző elemeket, aztán esetleg zenére csinálja” – mondja Tünde. 

„Nem azért gyakorolsz, mert áll melletted valaki, aki instruál. A saját örömödre teszed, azért, mert szabadságérzetet ad”

– osztja meg a tapasztalatait Vincze Tünde, aki arra is felhívja a figyelmet, mennyire hasznos ez a mozgásforma gyerekek számára. Segít javítani a testtartást, fejleszti a koordinációs készséget, hiszen, ahogy fogalmaz: „itt aztán az agyadnak fejjel lefelé is tudni kell, melyik a jobb kezed, a bal füled”. „Ez egy nagyon összetett tevékenység. Nemcsak a sport szépségét, vagy az előadóművészetet kell benne díjazni, hanem azt is, hogy tényleg bárki, aki szeretné kipróbálni, akár mert gyerekkorában látta a cirkuszban, akár mert felnőttként egy YouTube-videón, az a valóságban is kipróbálhatja” – teszi hozzá. 

Vincze Tünde

Kibontakozhat az egyéniséged

Nem csak én éltem meg azt, hogy már kezdőként is rengeteg a sikerélmény. Tünde is megerősítette, mekkora különbség lenne azok között a videófelvételek között, amelyeket az első pár alkalommal, illetve fél év múlva készítenének a silkezőkről. „Megdöbbentő, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyit lehet fejlődni, milyen összetett gyakorlatokat lehet elsajátítani, mekkora magabiztossággal lehet mozogni az anyagon” – fogalmazta meg Tünde, akivel a koreográfiák kialakításáról is beszélgettem. Ezzel kapcsolatban a saját tapasztalatom (amit mindig elmondok annak, aki tőlem hall először erről), hogy alig pár hét, illetve alig néhány elem megtanulása után már össze tudsz rakni egy koreográfiát. Nos, nyilván egy pár másodperceset.

De az élmény, hogy akár csak két vagy három mozdulatot egymás mellé teszel, közben egyszer sem jössz le a selyemről, és úgy érzed magad, mint egy igazi levegőakrobata – megfizethetetlen.

„A koreográfia összeállítása nálam az első három hónapban megfigyeléssel kezdődik” – avat be Vincze Tünde. „Addig csak nézem a gyereket, feltérképezem, mi az, ami belőle jön, ami ő. Ez nagyon sok elemből áll. Például ha nem szereti a lassú zenét, nem fogom azt mondani, hogy márpedig te lassú zenére fogsz előadást csinálni. Aki dinamikusabb, annak több zuhanást teszek bele. Hagyom, hogy kibontakozzon a saját karakterük, és ahhoz próbálom alakítani a koreográfiát. Ettől hiteles, ettől tudnak sikeresek lenni fesztiválokon, bemutatókon. Az az elvem, hogy egy koreográfia akkor jó, ha úgy érzed, ez az ő lelkéből született” – hangsúlyozza Tünde.  

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Edzés után hazafelé

Amikor a legutóbbi alkalommal az edzőnk szólt, hogy kezdjük el a nyújtást, értetlenül néztem az órára: most először rövidnek éreztem az eltelt időt, nem fáradtam el eléggé. Kezdek belejönni, veregettem vállon magamat, hogy aztán kis idővel később, már az utcán sétálva vegyem észre, bizony remegnek a combjaim. Szeretem ezt. Érzem, hogy dolgoztak az izmaim, tudatosítom magamban, hogy ma megint képes voltam megcsinálni valamit, ami egy héttel ezelőtt még nem ment. És közben újra és újra rádöbbenek, valóság az, hogy egy olyan mozgásformát művelhetek, ami lenyűgözött már tíz évvel ezelőtt is – de akkor még túl öregnek, ügyetlennek, és felkészületlennek éreztem hozzá magamat…

H. Fekete Bernadett