Így jártunk – A családom ellentmondásos viszonya mindenki kedvenc hétvégi programjához: a kiránduláshoz

–

Amikor kiránduláson veszek részt, akkor úgy érzem, az intőkkel teli ellenőrzőmbe bekerül egy piros törpe pecsét, még a szigorú tanító néni is mosolyt erőltet az arcára, és legközelebb kicsit elnézőbb lesz, amikor megint elkövettem valamit. Úgyhogy már nem tudom elválasztani egymástól azt, mennyire szeretem az erdőt, a tájat, a gyaloglást és a beszélgetéseket, és mennyire azt, hogy a kirándulás közben – és utána is – megtisztultnak érezzem magam, aki kiérdemli más emberek jó szándékát. Mielőtt pszichológusért kiáltanátok – higgyétek el, ismerek jó párat – azért szívesen írok arról, mikor, hol és hogyan kirándulok, egymagam vagy a családom társaságában.

Az a csoda, hogy ezek után…

A nálam sokkal kevésbé bonyolult lelki életet élő anyám számára egyáltalán nem okozott soha gondot az, hogyan határozzon meg valamit, ami az életében megjelent. A kirándulást egyszerűen utálta. Ezt nem is nagyon igyekezett véka alá rejteni, abban viszont nem volt szerencséje, hogy az elég erős akaratú apámnak nemigen lehetett ellenszegülni.

Így ez az együttállás meghatározta a gyerekkori erdőjárásunkat is;

ha apám menni akart, mert elvileg ő szeretett menni, akkor anyám is kénytelen volt jönni. De a zsörtölődése, a megsemmisítő utálkozása megfertőzte a kirándulást körülvevő dolgokat, és senkinek nem hagyott nyugtot a társaságban.

A koránkeléstől a kirándulópartnerekig az uzsonnacsomagoláson át... mindenben látott kivetnivalót, nem volt semmiben köszönet, amit ilyenkor csinált. Anyám igazán szeretetteli személyiség (is tud lenni), az idegenek, állatok kedvence. Csak ne utáljon valakit vagy valamit. Mert az megkeserüli. Így járt a kirándulás is. Csak helyette mi keserültük meg. Na, innen szép megszeretni a kirándulást, és ha nem lenne a bűntudat hű társam évtizedek óta, és a fenti nyakatekert gyakorlatom, akkor én sem kelnék útra hétről hétre.

Méltó örökös

Főképp, mert ahogyan mondják, sokszor egy-egy tulajdonság, tehetség nagyszülőről unokára öröklődik. A csoda nálunk is megtörtént; a fiam nemcsak a szemét örökölte anyámtól, hanem a szörnyű utálatát is a kirándulások iránt. Így a családi kirándulások nálunk most nem anyámtól, hanem a fiamtól sújtva zajlanak, zsörtölődés és szitkozódás közepette. Legtöbbször a program közepe felé arra leszünk figyelmesek, hogy elül a káromkodás és az alaphanggá vált ellenkezés, és „Mister Grumpy” egyszer csak belesimul a kirándulásba, és elkezdi élvezni. Aztán a végén visszaáll a régi ritmusba, rájön, hogy kiesett a szerepéből... és hazáig újra folytatódik az anyámtól már jól ismert program. Akármennyire is rosszul hangzik mindez, én mégis nagyon vonzódom a kiránduláshoz. Annyira, hogy vérlázító módon még a hétköznapokba is becsempészek egy-egy rövidebb erdei sétát. Szerencsére a közelünkben több erdő közül is tudok választani, így ha egy kicsivel előbb befejezem a munkát, mielőtt megyek a fiamért, még letudhatok egy erdei menetet.

Meditálj a szurdokban!

Van mégis egyetlen olyan kirándulási célpontunk, ahova holtbiztos, hogy a fiam is nagyon lelkesen jön velünk, és ugyanannyira élvezi a férjem is, mint ő, rólam már nem is beszélve. Ez pedig a Visegrádtól nem messze lévő Apátkúti patak, – eddig fogalmam sem volt, hogy ez a neve, csak „kövesnek” hívtuk – ahol a patak medrének mentén kőről kőre ugrálva, egyik oldalról a másikra haladunk ilyenkor az út végét jelentő vízesésig. Mivel a patak felett normális kirándulóút halad, a sziklás mederbe rajtunk kívül konkrétan senki nem jön le. Pedig nem veszélyes, és nincs jobb meditáció  a világon, mint az, amikor csakis arra figyelsz, hogy bele ne billenj a vízbe, hogy melyik kő lesz a biztonságos, és melyikről kell visszakozni, mert tutira a vízben kötsz ki. Ez a másfél óra egyfelől teljes kikapcsolásban, másfelől tökéletes koncentrációban zajlik. Mindenki figyel magára, a másikra, a kövekre, a vízre, és csak akkor jövünk, rá, hogy mennyire elfáradtunk, amikor már a gulyáslevest kanalazzuk valahol.

Ami jár nekem

Akárhol járunk a világon, nekem megnyugvást jelent, ha akad a közelben – a biztonság kedvéért – egy erdő. Viszem a túracipőm a bőröndben, és alig várom, hogy jöjjön végre az én kirándulásom napja.

Elindulunk; a férjem, aki azt mondja, szeret kirándulni, de azt hiszem, engem jobban szeret, a fiam, aki utál kirándulni, és én, aki talán tényleg szeretem ezt csinálni.

A férjem küzd az emelkedőkkel, ő a vízben van igazán elemében, egy idő után nemigen beszélget. A fiam szája be nem áll, szid, mint a bokrot, amiért újra rávettem erre a hülyeségre. Én meg kaptatok mellettük. Tudom, hogy csak ki kell várnom türelmesen, és a jövő nyáron már boldogan mesélik majd a történetet, amikor a kétórás sétából hétórás túlélő túra lett, nem direkt, bár tényleg miattam.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/galitskaya

A további képek a szerző tulajdonában vannak