Mind frusztrált anyukák vagyunk? Lehet, de legalább röhögünk magunkon!
Amikor elkezdtem egypercesek formájában írni az anyaságról és a családi hétköznapokról, megfogadtam, hogy a vicces pillanatokat gyűjtöm össze. Leginkább azért döntöttem így, mert egy ismerősöm azt mondta nem sokkal előtte, hogy mindig olyan frusztráltnak látja a kisgyerekes anyukákat. Egyébként azt is hozzátette, hogy én üdítő kivétel vagyok, és az tény, hogy általában tényleg jól érzem magam az életemben. Szerintem ezzel azért sok anyuka van így, vagyis nem nevezném magam kivételnek. Ráadásul időnként igenis frusztrálnak a szülőséggel járó terhek, elvárások. Szóval kevesebb mint egy hónap alatt eljutottam oda, hogy nem csak a vicces pillanatokat írom meg. Ebből jön némi válogatás. Meg a végén egy kis plusz. Tóth Flóra írása
–
Szaranya Super Mario
Néha úgy érzem, hogy a napjaim olyanok, mint egy végtelenített Supermario, csak itt nem gombát meg aranytallért lehet gyűjteni, hanem szaranya-kreditet, vagyis kakitallért.
Végigveszem egy átlagos nap kakitallér kreditjeit:
- Mikor N felébred, és elkezd anyázni (mármint nem úúúgy), én a fürdőkádban ülök, nem szállok ki belőle, kikiabálok, és arra kérem, hogy várjon egy kicsit.
- Mivel tegnap elfelejtettem venni a lányaim kedvenc müzlijéből, ami már tegnapelőtt elfogyott (magamnak bezzeg tudtam venni tejet a kávéhoz), sajtos pirítóst csináltam és egy kis szőlőt adtam mellé. Senki nem örül neki. Mondjuk, én sem, mert a teljes kávézási időm elment vele.
- Az öltözéskor már csúszásban vagyunk (szokás szerint), így folyamatosan sürgetem a gyerekeket.
- A lakásból való kijutás, cipőhúzás a kritikus pont, ilyenkor mindig bent marad valami, nem jó az a cipő, kényelmetlen a sapka, azonnal szeretnének inni, enni, angolkeringőzni. Tudom, hogy nem direkt csinálják, mégis pattogós a hangom.
- Tudom, hogy nehéz dolog az átállás az ovis közegre, majd délután az ovis nap után a velem/velünk következő délutáni együttlétre, de amikor ezt az átmenetet úgy éljük meg, hogy 50 percet dekkolunk az öltözőben, akkor megesik, hogy azt mondom: én most elindulok. (Szerencsére jönnek utánam.)
- Az autóban L általában a nap során összegyűjtött úgynevezett „kifejtős” kérdéseit zúdítja rám a világegyetem különböző részeinek a működéséről, amikor én legszívesebben csak bámulnék kifelé kataton állapotban a munka, az estére csúsztatott munka és az addig történt gyerekekkel való ide-oda rohanások után, kicsit felkészülve a tartalmasabb délutánra. Ilyenkor lelkiismeret-furdalással telve felvetem, hogy esetleg hallgathatnánk zenét.
- Amikor hazaérünk, és nem ihatom meg nyugalomban a hazaérkezős kávémat, sárkánnyá változom. A lányaim mondják egymásnak: „Hagyd a mamát, hadd igya meg a kávéját.” Ha éppen nem a szaranya-kreditjeimet gyűjtögetném, akkor ezt cuki gondoskodásnak értékelném.
- A vacsoránál megesik, hogy a lányoknak nem tetszik, amit a tányérjukon látnak, és elkezdődik a pofavágás, nyávogás, könyörgés másik vacsoráért. Ilyenkorra már nagyjából eljutok abba az állapotba, hogy „ledobja az agyam az ékszíjat”, elkezdek ironikusan sziszegni, megsértődöm, mint egy gyerek, akinek nem dicsérték meg a rajzát, durva esetben kivonulok a konyhából. L kérdése egy különösen gonoszkodó megjegyzésem után: „Mama, te most azért viccelsz, mert mérges vagy?” Így legalább röhögésbe fulladt az ügy, de szerintem már előtte begyűjtöttem a szart.
- Vannak napok, amikor kikészülök attól, hogy az alvás előtti összebújásnál egyáltalán hozzám érnek, pedig nem kispályásan űzik ezt. Aztán rögtön elkezdek haragudni magamra, hogy micsoda egy hálátlan picsa vagyok.
Persze ezek nem történnek meg mindennap, de egy-egy hasonló eset mindig becsúszik. A rengeteg aranytallér és gomba mellé. És a nap végén, a game over után megfogadom, hogy holnap újult erővel futok neki a pályának, és hátha én leszek Luigi (aki kevésbé idegbeteg, mint Mario).
Rendezett anyuka közelről
Aki esetleg találkozik velem reggelente az óvodában vagy napközben munkaügyben, az esetek többségében egy normálisan kinéző nőt lát, akin összeillő (bár azt elismerem, hogy egyúttal elég színes), szükség esetén vasalt ruhadarabok vannak, egyszerre általában egy táskát visel, plusz minimális alapsminket és rendezett frizurát – egyszóval: összeszedett benyomást keltő jelenségnek tűnök. A legtöbb helyre időben érkezem, az esetek nagy részében nálam vannak a szükséges dolgok, a gyerekeim az ovis kategóriában meglepően rendezetten néznek ki, ha épp velem vannak (amúgy akkor is, ha nem).
Szóval úgy tűnik, hogy itt egy anyuka, aki szuperjól menedzseli az életet. De ez csak a látszat.
Emögött brutális káosz, és időnként némi indokolatlan áldozathozatal áll. Nekem, aki munkaügyben még mindig elég jól fejben tartja több futó projekt aktuális ügyeit, elképesztő erőfeszítés koordinálni a gyerekek életét is. Minden reggelre be van írva a telefonomba, hogy milyen speciális dolog lesz aznap, ami cuccot igényel (balett, télen korcsolya, süti sütés, akármi). Fél órával korábban kelek, hogy a ruhákat, cuccokat előkészítsem. Az autóm tele van pót és „pótpót” holmikkal, amik kihúznak a szarból, ha otthon hagyok valamit (vagyis naponta). És még így is megesik, hogy nem jön össze. A korcsolyafelszerelést hetekig a csomagtartóban tároltam.
Minden reggel el kell döntenem, hogy aznap a lakás néz ki normálisan vagy én. Ha nem fogadunk vendégeket délután, magamat választom. Rosszabb napokon ilyenkor a vacsora maradéka várja meg a másnap estét az asztalon félretolva. A saját kulacsomat, ebédemet tízből ötször otthon hagyom, általában a lépcsőházban felejtem. Ja, és mindezt legtöbbször nem egyedül csinálom. Én időnként úgy érzem magam, mint egy szobor, ami messziről szép, de ha közel hajolsz, akkor látszanak rajta a hajszálrepedések.
Megjegyzés: a fenti kép persze stockfotó, NYILVÁN nem a mi konyhánk, huszonkét órával vacsora után.
Utólagos kiegészítés: A Girlzonboard posztnál sokan kommentelték, hogy ők is hasonló dolgokkal küszködnek, és persze közben nevetnek magukon és egymáson. Ezt teszem én is, szóval ezek a kis önterápiás, sorsközösség-kereső szösszenetek valójában segítenek abban, hogy kicsit kevésbé vegyük komolyan a saját magunk és mások által támasztott elvárásokat. Nekem legalábbis biztosan. Ez jó konklúzió (ugye, milyen ügyes vagyok?), de szerintem még idekívánkozik egy vicces kis lista is, csak a hétvégére való tekintettel:
Teendők listája szülőknek arra az időszakra, amikor a gyerekek a nagyszülőknél vannak
- szex
- délig alvás
- több éves lemaradás pótlása sorozatnézésből
- közös minőségi idő, úgy mint beszélgetés, üveges tekintettel random tévéműsor bámulása a fáradtságtól kataton állapotban
- két nagy figyelmet igénylő könyv kiolvasása, lehetőleg a kádban, egy pohár borral
- a gyerekek fotóinak és cuki videóinak nézegetése titokban
- minden olyan étel beszerzése és elfogyasztása, amit sosem adnál a gyerekeidnek
- rémisztő filmek megtekintése, amiknél az alvó gyerekek mellett rettegsz, hogy bealszol, és ők meg arra jönnek ki félálomban, hogy közeliben levágnak egy fejet
- étkezés a lakás összes olyat pontján, ahol a gyerekeknek tilos (ágy, kanapé, fürdő)
- valami program, elvégre kultúremberek vagyunk (alvás a moziban, bóbiskolás a színházban, feszengés a túlsúly miatt a fürdőben)
- egy kis konzolos játék, hogy ráébredj, a tízéves eszközöd divatjamúlt játékaiban is béna vagy
- csendes hálaima a szuper nagyszülőkért, akik lehetővé teszik, hogy minden alkalommal megvalósíts maximum másfél pontot a listáról (na, jó, másfelet a gyerekfotó nézegetésen kívül)
Ti mit csináltok a hétvégén? Én ezekből tényleg kábé másfelet… de vajon melyik másfél lesz a befutó?!
Tóth Flóra
A képek a szerző tulajdonában vannak
